Tíz évvel azután, hogy a nagy-világ megismerte, Budapesten is bemutatkozott Zbigniew Libera. Ahhoz, hogy egy lengyel képzőművész hazáján és a művészeti életen kívül is reakciót váltson ki, rettenetesen érzékeny pontra kell rátapintania. Libera ezt azzal érte el, hogy Urzadzenia korekcyjne (Korrekciós eszközök) című műtárgysorozata egyik darabjaként 1996-ban koncentrációs tábort épített LEGO-ból, két nagy, egy közepes és négy kisebb doboznyi épületet, jellegzetes jelenetekkel, foglyokkal, őrökkel - az ebből fakadó kérdések sokaságát már mások tették fel. A botrány elültével alkotása bevonult a művészettörténetbe, elemzik, értelmezik, elhelyezik, hivatkoznak rá.
Most egy nem sokkoló sorozat, a Pozytywy (Pozitívok, 2003-04) két darabja látható tőle a Trafó Galéria Második jelen című, december 4-ig nyitva tartó kiállításán, két ismert, világháborús fotó remake-je: egyiken vidám bicajosok láthatók széttört sorompóval, a másikon mosolygós társaság (néhányan csíkos ruhában) egy kötélkerítés mögött. Ez a Lengyelországot lerohanó német katonák, az a felszabadult buchenwaldi foglyok beállítását ismétli meg, pozitív sugárzással.
Zbigniew Libera 1959-ben született. A Los Angeles Times egyik cikke szerint pornográf rajzok miatt börtönbe dugták a komcsik, de azt mondja, ebből a pornó nem igaz. "Nincs kontrollunk az információ fölött, gyakran már az információ használ minket. Egy évet valóban börtönben töltöttem, mert nyomdászként röplapokat, brosúrákat nyomtattam. Nem voltam Szolidaritás-tag, de nekik is nyomtattam. Tehát politikai okból ültem. A 70-es évek elején érdekes helyzet kezdett kialakulni Lengyelországban: két külön művészeti világ létezett. A hivatalos, kommunista világ a maga kiállítóhelyeivel, intézményeivel, és egy másik, a nem hivatalos, saját kommunikációs rendszerével, újságjaival. Ezek persze szegényes kiállításúak voltak, de az a lényeg, hogy olyan szcéna jött létre, ami soha nem közösködött a hivatalos művészettel, viszont saját sztárokat teremtett. És amikor 1981-ben bevezették a hadiállapotot, az felkészülten érte ezt a kört. A hadiállapot alatt bezáratták a galériákat, az intézményeket, nem létezhetett nyilvános művészet, ezáltal viszont a centrum áttevődött a föld alá - ez volt az a pillanat, amikor az underground mozgalom a lengyel művészet középpontjává vált. Engem a rendkívüli állapotról szóló törvény 41. paragrafusának 1. és 2. pontja alapján ítéltek el. E szerint az, aki nem igaz információt publikál, természetesen engedély nélkül, az a szocialista rendet veszélyez-teti. Az egész eljárás bohózat volt. Egyedül fogtak perbe, nem voltak tanúk, a tárgyalás 30 percéből 25 percen át arról beszélt hozzám a bíró, hogy mi mindent adott nekem a szocialista haza. Egy év után, amnesztiával szabadultam, hat hónapot elengedtek."
Libera ekkor talált rá a videóra. "Olyan technikára volt szükségem, amely rögzíteni tudja a valóságot. Természetesen az akkori naivitásomat tükrözi, hogy könynyű és ártatlan eszköznek vél-tem a videót. Mert persze egyetlen médium sem ártatlan: minden pokolian manipulálható. Minden a formától függ, a vágásoktól, a beállításoktól. A barátaimmal Private Artnak hívtuk, amit csináltunk, s ennek egy részét Embarrassing Artnak neveztük el. Olyan művészet ez, amely zavarba hoz. A zavar érzése nagyon fontos, mert azt jelzi, hogy alighanem a tabu területére értél. Rossz érzésed keletkezik, amikor meglátsz valamit. Amit valószínűleg nem kéne látnod. De látod, és ettől zavarban vagy. Vizsgálódásunk kiterjedt a családi élet területére, az apró gesztusokra is, amelyek betanítják, beidomítják a gyerekeket, s afféle szobrászati tevékenység-ként megformázzák az életünket."
Ezt a gondolatot bontotta ki az 1990-es évek első felében készített Korrekciós eszközök című sorozat: csupa megbolondított, igazinak tetsző játék (Ken molett nénikéje, borotválható, szőrös babák), Placebo nevű gyógyszerek tömkelege, Eroica címmel kétszáz, feltartott karú, meztelen női bronzszobrocska, azaz a játékkatonás dobozokból hiányzó háborús tartozék - és a sorozat leghíresebb, leghírhedtebb műve, a három példányban elkészített, s ma már múzeumokban őrzött LEGO koncentrációs tábor készlet. Alapanyagot a dán játékgyártól kapott - ezért olvasható minden dobozon, hogy a LEGO szponzorálta -, ám a kész műtől a cég elhatárolódott, sőt legszívesebben be is tiltatta volna, de erre az európai jog nem nyújtott lehetőséget. Barakk, krematórium, őrtorony, csontváz foglyot ütlegelő fekete ruhás őr, foglyon kísérletező orvos, akasztás, halomba hányt testrészek - érthető a cég zavara.
"A LEGO rendkívül pontosan beszél a társadalmi viszonyokról. A racionális és a szociális, tehát a jó, a megfelelő viselkedésre való szoktatás tökéletes példája. A LEGO borzasztóan racionális szisztéma. Nem tudsz formátlan dolgot építeni belőle. Mindig minden összekapcsolható. Ez fantasztikus, de fura, hogy még senki sem próbálta a LEGO-n keresztül modellálni a társadalmat. Pedig ideális játék ehhez. Talán a zavarodottság érzése jár legközelebb ahhoz, amit akkor éreztem, amikor a koncentrációs tábor ötlete eszembe jutott. Amikor építettem és fotóztam a maketteket, a műtermem, vagyis a lakásom olyan volt, akár egy koncentrációs tábor. Mintha három hónapon át koncentrációs táborban éltem volna, és azzal játszottam volna. A barátaim szkeptikusok voltak. Akadt, aki a homlokára mutatott, mintha megőrültem volna. Hagyd ezt a hülyeséget, mondták. Pedig ha megpróbálsz elmenekülni egy probléma elől, egyre távolabb kerülsz a megoldásától. Bátornak kell lenni, még ha hülyének néznek is a barátaid. Ennek a műnek a legfontosabb részei a fotók, mert azt mutatják, mit tudunk csinálni ezekből a játékokból. És minden kép történelmi tényekhez kapcsolódik. De nem egy bizonyos koncentrációs tábort építettem meg, ez nem Auschwitz, nincs sehol egyetlen horogkereszt sem. Ahogy a LEGO szintetizálja a világot a játékaiban, olyan erősen szintetizált képet mutatnak ezek a fotók is. (Egy kapuív mégis Auschwitzra emlékeztet, igaz, az őrruhán látható apró vörös csillag meg a Gulagot hozza képbe - Sz. T.) Megpróbáltam a LEGO-tervezők fejével gondolkozni. Hogyan terveznének koncentrációs tábort? Ez a mű nem ábrázolja a történelmet, hanem az identifikáció által megpróbál odalökni téged a tárgyához. Rá vagy kényszerítve, hogy azonosulj - természetesen senki sem akar azonosulni az áldozatokkal, így aztán a tettesekkel azonosulsz. És ha a tettesekkel azonosulsz, ráébredsz, hogy akár te is építhetnél koncentrációs tábort, akár holnap is. A gonosznak ez a lehetősége mindenki fejében ott lakik. Nem az van, hogy mi ártatlanok vagyunk, ők meg gonoszak. Ezek a választások a rendelkezésünkre állnak, rajtunk, az akaratunkon múlik, hogy melyikkel élünk."
Az 1997-es velencei biennále lengyel kurátora felkérte Liberát, hogy nemzeti pavilonjuk csoportos kiállításán mutassa be a Korrekciós eszközöket - a LEGO nélkül. A művész nem fogadta el ezt a feltételt, visszalépett. "Nem tehettem mást. Századszor is ezt tenném. Persze, én mondtam le, de akkora nyomás alatt álltam, hogy nyugodtan mondhatom, kicenzúráztak. Erre a cenzúrakísérletre mondtam nemet. Azt hiszem, eredetileg a kurátornak is szándékában állt bemutatni. De talán történt valami, talán őt is szorongatták, talán nem. Nagy hazafinak és felelős férfiúnak próbálta beállítani magát. Pedig senki se lehet felelős egy egész országért. Azt képzelte: esetleg megint azt fogják hinni az emberek, hogy a lengyel társadalom antiszemita. Vagy hogy a munkám sértő lehet a New York-i zsidók számára, akik majd lépéseket tesznek Lengyelország ellen. Ez volt az indok. Nem hiszem, hogy egy kurátornak ilyesmire kéne gondolnia. Erre ott a külügyminisztérium. Az igazi ok más volt. Most úgy gondolok viszsza erre, mint az első kísérletre, ami a 90-es évek művészetének akadályozására irányult."
Libera - aki úgy érzi, aligha véletlen, hogy tizenegy éve nem volt önálló kiállítása Varsóban - saját történetén túl két másik idevágó esetet említ. Dorota Nieznalska gdanski ügyét: őt a katolikus hívők megsértésének vádjával első fokon elítélték, s most a másodfokú tárgyalást várja, és Piotr Uklanskiét, akinek a varsói Zacheta Galériában akadt baja 2000-ben, amikor Nazisci (Nácik) címmel állította ki több mint száz, náci szerepet alakító színész fotóját. Egyikük, Daniel Olbrychski tévékamerák előtt kardot húzott elő kabátja alól, és saját képmásával együtt három másikat is szétkaszabolt, állítása szerint a szintén kiállított Belmondo jóváhagyásával. A rendőrség bezáratta a kiállítást, a kulturális miniszter újra kinyittatta, de az végül mégis tíz nappal idő előtt bezárt, mert a művész nem volt hajlandó ellátni magyarázó feliratokkal.
2002-ben Libera LEGO-ja és a nála kilenc évvel fiatalabb Uklanski azóta könyvben is megjelent filmfotó-kollekciója szintén szerepelt a New York-i Zsidó Múzeum tizenhárom művész alkotásaiból szerkesztett Mirroring Evil: Nazi Imagery/Recent Art (A gonosz tükrözése: Náci ábrázolás/mai művészet) című kiállításán. Elmondása szerint Libera is képek, többek között a Zentralbauleitung (központi építésvezetőség) által készített fotóalbum alapján készítette koncent-rációs táborát. A kemencék itt megörökített képét felismerte Art Spiegelman Maus című képregényében is. Személyesen nem találkoztak, de Spiegelman a maga módján kommentálta a Mirroring Evilt: a New York Timesban megjelent rajzsorozatában egy férfi óvatosan horogkeresztet fúj egy falra az utcán, végül a Jewish Museum kiállításának vernisszázsán látjuk ugyanőt, a horogkeresztes faldarab előtt, pezsgőspohárral. Libera szerint a karikatúra figura inkább a kiállításon szintén részt vevő Maciej Toporowiczra emlékeztet, mint rá, mégis az az érzése, hogy Spiegelman ezzel az ő munkájára is reflektált - ahogy a LEGO-ban is benne van a Maus.
Libera nemcsak a média által ismertté tett képeket használja mintaként (LEGO) és fordítja ki (Pozitívok), hanem magát a médiát is felhasználja. Elérte, hogy a Pozitívok egyik darabját az iraki amerikai beavatkozás idején egy lengyel képes újság a címlapján hozza. Legújabb munkája, a Mistrzowie (Mesterek) a médiában nem rangjukon kezelt kortárs lengyel művészek előtt tisztelegve korrigálja is a sajtót. Libera cikkeket készített róluk, ezeket létező újságok tördelésének megfelelő formában kinyomtatta, projektjét valódi hirdetésekkel finanszírozta. Művészettörténészekkel szakcikkeket íratott, ezeket újságírókkal olvashatóbbá tétette, majd ő maga addig alakítgatta a megvásárolt, tehát sajátjává vált szövegeket, amíg meg nem feleltek céljának. Saját készítésű újságja egyes oldalait aztán a hirdetésekkel együtt mint műalkotások reprodukcióit közölték le az igazi újságok. A Gazeta Wyborcza és több képzőművészeti magazin is szívesen vált Zbigniew Libera eszközévé. A művész szerint azért mentek bele a játékba, mert "megérezték, hatalmuk, erejük van ahhoz, hogy értéket teremtsenek a művészetben".
Szőnyei Tamás
