írta Greg Farshtey
Tisztelettel írtam Dashiell Hammett és David V. Reed számára
Lhikan, a Tűz Toája csöndesen ácsorgott a gyülekező sötétben. Egy kisebb tömegnyi matorán gyűlt össze köré, és ijedten sugdolóztak egymáshoz. El tudta képzelni, milyen döbbenetet és rémületet éreznek most – elvégre ő maga is érezte.
- Hogy történhetett ez? Ta-Metrut olyan sokan védik… - mormogta Lhikan.
- Mata Nui akarata néha igen rejtélyes tud lenni. – mondta Dume Turaga. – Már megkértem Jallert, hogy vizsgálja meg a balesetet.
Lhikan letérdelt a ta-matorán merev, összeroncsolt teste mellé. Ott feküdt, ahová elesett, miután egy olvadt protodermiszt tároló tartály megmagyarázatlan módon feldűlt és reáömlesztette az izzó anyagot. Szörnyű volt így meghalni.
- Parancsold el innen a lakosokat! – mondta Lhikan Duménak. – A terület nem biztonságos. Amint Nidhiki Toa visszajön –
- Visszajöttem. A Levegő Toája könnyedén landolt bajtársa mellett.
- Megvizsgáltam a tárolót, a kábeleket, a csatlakozókat, ahogy kérted. Elképesztő, hogy… odafentről milyen kicsinek látszotok.
- Mit találtál? – szólt Lhikan türelmetlenül.
- A csatlakozókat megrongálták. – felelt Nidhiki. – Bárki is tette, még csak meg se próbálta balesetnek álcázni. Ez egy merénylet volt, Lhikan.
A szó hallatára a Nuurakh Vahkik közelebb húzódtak. A feladatuk ezeknek a robotgépeknek, hogy megőrizzék a rendet a városban. Munkájukat hidegen és hatékonyan végezték. Nidhiki fedetlen megvetéssel tekintett rájuk, és el is lökte az egyiket.
- Vissza! – morogta. – Ez nemrég egy élő lény volt. Ti nem értenétek meg.
Lhikan előrenyúlt és óvatosan megfordította a hullát. Szemei azonnal egy kicsiny kőtáblára szegeződtek, amely a test alatt hevert. Két szó volt ráírva matorán nyelven:
„Tuyet Toa”.
- Fogalmam sincs. – mondta Tuyet, a Víz Toája. – Egy ta-matoránt sem ismerek személyesen.
- Nos, ez érthető. – mondta Nidhiki. – Elég unalmas egy bagázs.
- Gondold át! – mondta Lhikan. – Biztos vagy, hogy nem találkoztál vele? Lehetséges, hogy valami üzenetet akart hozni neked?
Tuyet megrázta a fejét.
- Sajnálom. Nem tudom. El sem hagytam Ga-Metrut már jó pár napja, így nem mehettem a város másik részeibe. Nokamának segítettem a laborok fejlesztésében.
- Rendben. – mondta Lhikan. – Mivel a többi Toa küldetésekre ment, csak mi hárman védjük a várost. Úgyhogy vigyázzatok és ügyeljetek mindenre! Azt a matoránt megölte valaki, és nem hagyhatjuk ezt még egyszer megtörténni.
Később, Nidhiki és Lhikan a transzportcső állomás felé tartottak. A Tűz Toája úgy tűnt, nem akar beszélni, de ez eddig sosem állta útját Nidhikinek.
- Gyilkos kedvű matoránok. – mondta a Levegő Toája. – Ez majd fölpezsdíti a dolgokat.
- Nincs ebben semmi mulatságos.
- Dehogy nincs, merész vezér. – mondta Nidhiki. – Például egy nagyeszű Tűz Toa, aki nem veszi észre a nyilvánvalót.
- Te meg miről beszélsz?
- Jó, tételezzük fel, hogy ez az egész valami Tuyetnek szóló üzenet körül forog! Mi van, ha a tábla csupán része az üzenetnek?
- Csupán része? Akkor hol a másik fele?
Nidhiki keserűen mosolygott.
- Ta-Metruban fekszik valahol, Lhikan, és nagyon, nagyon halott.
Kongu elkésett a munkából. Már fél órával ezelőtt a helyén kellett volna lennie, hogy tehermentesítse az éjszakai transzportcső áramlás vezérlőjét. Így olyan nagy sietségben volt, hogy észre sem vette az útakadályt, még fel nem bukott benne.
Felállt, miközben morgolódott és leporolta magát. Ki hagyna csak úgy az utcán heverni valamit, ahol veszélyes is lehet. Reklamálni akart erről a Vahkinak.
Aztán megállt. Szemei kitágultak a maszkja mögött. A hajnal első sugarai megvilágították az úton fekvő tárgyat, és Kongu végre meglátta, mi az valójában: egy halott le-matorán, akinek maszkja összetört egy eséstől. Kezében egy kőtáblát szorongatott, amire a „Tuyet Toa” szavakat vésték.
Lhikan és Nidhiki felületes vizsgálatából kiderült, hogy átvágták a kábeleket, amikben a matorán dolgozott. Ha egyetlen gyilkosság híre megzavarta Metru Nui lakosságát, akkor még eggyé biztosan pánikot eredményez. A Vahki szüntelenül azon volt, hogy kikényszerítse a lakosokat otthonaik rejtettségéből, és munkában tartsa őket.
Lhikan otthagyta Nidhikit, hogy nyomok után kutasson, majd elutazott Ga-Metruba. Tuyet nem volt a Nagy Templomban, se Nokama iskolájában, és egész nap nem látta őt senki. Lakásában kioltották a fényköveket, de egy kis sötétség sosem jelentett gondot Lhikan számára. Beljebb lökte az ajtót, és egy kis lángot hozott létre fényforrásnak.
A hirtelen fényesség megijesztette Tuyetet. A hátsó fal előtt ácsorgott, és gondolataiba merülve bámult ki az ablakon. Amikor meglátta Lhikant, megkönnyebbült, de csak egy kicsit.
- Tudhattam volna, hogy jössz. – mondta a nő.
Lhikan bólintott.
- Újabb haláleset történt. Tuyet, tudom, hogy nem kedveled Nidhikit, ezért őt otthagytam. Te meg én ezer és ezer éve vagyunk már barátok. Együtt utaztunk, harcoltunk, és egyszer majdnem együtt is haltunk meg. Ha tudsz valamit arról, hogy mi folyik itt, el kell mondanod.
Tuyet lenézett a földre. Hosszú másodpercek teltek el, mielőtt beszélni kezdett.
- Ha úgy teszek… veszélybe helyezlek. Tán az lenne a legjobb, ha elhagynám Metru Nuit. Akkor biztosan vége lenne.
Lhikan kinyúlt, és megfogta a kezét.
- Réges-rég egy Toa toronyban szolgáltam, amit Fagytelusok ostromoltak. Csapatvezérünk azt parancsolta, hogy hagyjam el az őrhelyemet, hogy legyen egy túlélő, aki figyelmeztethet másokat. Fiatal voltam, új volt nekem a Toa lét, úgyhogy szót fogadtam. Én életben maradtam; ők életüket vesztették. És akkor esküt tettem, hogy azután soha sem fogok elfutni semmitől sem. Toa vagyunk, Tuyet – és a Toa nem fut el.
Tuyet mélyen belenézett Lhikan szemeibe. Az Érzékelhetetlenség Maszkja alatt megbúvó arckifejezése láthatatlan volt. Amikor beszélni kezdett, üteme lassú, egyenletes volt, mint a tenger felé csordogáló patak.
- Hallottál már a Nui Kőről? Nem? Azt gondoltam, legalább a legendájáról tudni fogsz. – mondta Tuyet. – Bárcsak tényleg legenda lenne…
- Mi az pontosan?
- Mind ismerjük a Toa köveket – szinte bármelyik kőből lehet egyet készíteni. Egy Toa kézbe veszi, és belehelyezi erejének egy töredékét. Később arra használhatják, hogy átváltoztassanak vele egy matoránt Toává. De a Toa kő passzív – csak a Toa energia befogadására szolgál. A Nui Kő teljesen más.
Tuyet összehívott egy kisebb ködöt, hogy az érdeklődő szemek ne tekinthessenek be lakájának ablakán.
- A Nui Kő aktív, míg a Toa kő passzív. Nem várja meg, hogy belehelyezzük energiánkat – hanem elveszi azt. Amint aktiválva van, apró energiadarabokat von el minden Toától, aki 3000 kiós körön belül tartózkodik. Olyan lassan működik, hogy észre sem lehet venni, amíg nem túl késő. Majd azokat az elszívott energiákat átadhatja egy élőlénynek – el tudod képzelni? Egy lény, aki több tucat, tán több száz, vagy még több Toa erejével bír?
- És tényleg létezik egy ilyen kő? – kérdezte Lhikan. Már látta is, mekkora kockázat párosulhat egy ilyen tárggyal.
Tuyet bólintott.
- Igen, de a készítői is rájöttek a veszélyeire. Csak egyet készítettek, és fogadalmat tettek, hogy azt az egyet is elpusztítják. De mielőtt megtehették volna, valaki ellopta– senki sem tudja, ki. Az évezredek alatt egyik személytől a másikhoz került, és senki sem jött rá, hogy mi lehet vagy mire képes… csak arra, hogy hatalmas és olyan értékes. Majd végül, nem is olyan régen, a hazaszigetemre került… azt mondják.
- Mi köze van ennek a két halott matoránhoz és a nevedet hordozó táblákhoz? – kérdezte Lhikan.
- Nem sokkal az után, hogy eljöttem ide, segíteni neked meg a többieknek a Kanohi Sárkány elleni harcban, egy csapatnyi Sötét Vadász benyomult a szigetemre. A Nui Követ keresték. Amikor nem lelték meg, úgy gondolták, hogy magammal hoztam megőrzésre.
- És elhoztad?
Nem! – válaszolt Tuyet. – Ha valaha is a kezemben tartottam volna azt az átkozott követ, porrá zúztam volna.
- De a Sötét Vadászok azt hiszik, nálad van.
- Küldtek nekem egy üzenetet. – mondta Tuyet. – Megfenyegették a szigetem Turagáját és matoránját. Hét napot adtak, hogy átadjam a követ az ügynökeiknek, és megígérték, hogy segítenek számon tartani a napokat. Ezek a halálesetek… azok a beteg, gonosz – ez egy visszaszámlálás, Lhikan!
Nidhiki Toa elhajolt egy sziklaszilárd ütés elől, melyet a Pusztítónak nevezett Sötét Vadász küldött. De nem volt elég gyors, hogy elkerülje a következőt is, ami több mint 6 méterre repítette, majd belevágta egy szerszám halomba.
Nidhiki boldog volt Lhikan híre hallatán, miszerint Sötét Vadászok szivárogtak be Metru Nuiba. Bizonyos tekintetben megnyugtató volt tudni, hogy a matoránok nem őrültek meg és kezdtek el a társai ellen felállni, még ha a magyarázat erre kissé homályos is volt. Mindenesetre Nidhikinek maradt valami ütnivalója.
Pusztító nagyfiú volt, egy majd’ egy tonnás mechanikus izomtömeg. De még rosszabb volt a szokása, hogy homokká alakul és eltűnik a talaj repedéseiben, vagy pedig telekinetikusan gépeket hajigál. Kezdett idegesítő lenni. Lhikan a másik két Sötét Vadász ellen indult, és most már úgy tűnt, a Tűz Toájának jutott a könnyebb munka.
És ebben mi az új? - gondolta Nidhiki, ahogy talpra próbált állni.
- Kedvellek. – mondta a Toa, miközben egy mini ciklont lőtt ki ellenfele felé. – Nem beszélsz. Olyan sok Sötét Vadász fazon beszéli le mindig a fülemet harc közben. Biztos azért, mert egyébként csak akkor juttok szóhoz, ha beszélnek hozzátok, igaz?
Pusztító morgott és mentális erőivel egy falat próbált rádönteni Nidhikire. A Levegő Toája fürgén lehajolt, megragadott egy gerendát, és ellenfele felé hajította. Pusztító a levegőben kapta el és kettéhajlította.
- Bármivel is táplálnak téged, én is kipróbálnám. – dörmögte Nidhiki.
A Sötét Vadász erősített támadásán. Nidhiki elhajolt, és visszavágott, ahol tudott, mindvégig folytatva szövegelését.
- Aranyos kis ötlet volt a halott matoránnal visszaszámolni. Vagy netán valaki más fejéből pattant ki a dolog? Az erős gondolkodás nem igazán a te sportod.
Nidhiki arra számított, hogy haragot lát majd Pusztító arcán, netán valami Sötét Vadász kaliberű mosolyt. De valami egészen mást kapott: teljes összezavarodottság látszatát, amely legalább két másodpercig tartott, mielőtt a monstrum ismét harcba lendült volna.
Hát ez meg mi volt? - gondolta a Toa.
Pusztító még egy pár roncsfém darabot lökött Nidhiki felé – amiket persze könnyen elkerülhetett volna, de inkább úgy tett, mintha beszorulna alájuk. Amikor Pusztító közelebb lépett, hogy levégezze, Nidhiki egy ciklont lőtt rá. A Sötét Vadász védekezésül homokká változott és lesüllyedt egy, a járdán nyílt repedésbe, de Nidhiki már felkészült erre. Egy újabb ciklont küldött egy közeli protodermisz medencébe, majd az így létrejövő vízoszloppal beterítette Pusztítót, és a homoklényt sárrá változtatta. A Sötét Vadász erősen küzdött, hogy harcban maradjon, de Nidhiki volt fölényben és nem akart lemondani helyzetéről. Egy pár jól irányzott csapás után vége is volt.
Ekkor tűnt fel Lhikan. Legyűrt egy Gladiátor nevű Sötét Vadászt, és egy másikat, akinek valamiféle kaméleon ereje volt. A Toa azt mondta, ellenfele egy egyszemű, sárga Rahi formájában tűnt föl, de fogalma sem volt, hogy kit akart így lemásolni.
- Ez az összes. – mondta a Tűz Toája. – Vége van.
- Biztos vagy?
- Gladiátor és én… elbeszélgettünk. – felelt Lhikan. – Biztos vagyok.
- Megyünk elmondani Tuyetnek, hogy már előjöhet?
Lhikan Nidhikire figyelt. Volt valami a Levegő Toája hangjának lejtésében, mintha belefeledkezett volna valamibe.
- Igen. – mondta Lhikan. – El kell dugnom valahová ezeket a Sötét Vadászokat, amíg el nem döntjük, mit kezdjünk velük, meg meg kell még csinálnom pár fontosabb munkát Dume számára. Aztán elmegyek Ga-Metruba.
- Akkor majd talán ott találkozunk. – mondta a távozó Nidhiki. – Igen… talán.
Tovább tartott elvégezni a feladatokat, mint azt Lhikan gondolta. Már leszállt az éj, mire odaért Ga-Metruba. Nidhiki előtte ott volt, Tuyet Toa társaságában állt egy matorán tömeg közepén. Egy ga-matorán feküdt mozdulatlanul a földön. A teste körül lévő tócsából Lhikan arra a következtetésre jutott, hogy egy csatornában végeztek vele. Kezében ismét a már jól ismert tábla volt, rajta Tuyet nevével.
- Mi történt? – kérdezte, de már előre tudta a választ.
- Szörnyű volt. – mondta Tuyet. – Hallottam egy sikolyt és egy csobbanást… kifutottam… de már halott volt. Megfulladt, azzal a… a borzalmas emlékeztetővel a kezében.
- Pont mint a többiek. – mondta Nidhiki, akinek szemei jó ideig összekapcsolódtak Lhikan szemeivel. – Mondd el neki, mikor történt, Tuyet!
- Csak pár perccel ezelőtt. – mondta a Víz Toája.
- De hát az… - kezdett bele Lhikan.
Nidhiki közbeszólt:
- Borzalmas, de még mennyire. De ne aggódj, Tuyet, Lhikan meg én majd elkapjuk az elkövetőket. Abban biztos lehetsz.
Egy óra telt el. Teljes sötétség ereszkedett Metru Nuira és lakosainak lelkére. Ma éjjel senkit sem borított úgy el az árny, azonban, mint Lhikant.
Tuyetet a lakásában találta. Ő reménnyel telten nézett a Tűz Toájára.
- Megtaláltátok őket? Megállítottátok őket?
Lhikan bólintott.
- Meg. Most már… nem kell semmiért sem aggódnod. Nidhiki és én elkaptuk mindhárom Sötét Vadászt.
Tuyet mosolygott.
- Ez nagyszerű! Akkor a visszaszámlálásnak vége… ismét élhetek. Nem kell többet ebben a sötét kamrában ücsörögnöm – ismét osztozhatunk kalandokon, akárcsak régen.
Lhikan elsétált mellette. Mielőtt Tuyet tehetett volna bármit is, ő lyukat ütött a hátsó falba, és benyúlt rajta, hogy aztán kezét egy vörösen izzó követ szorongatva emelje ki.
- Ezen is osztozunk majd? Ez a Nui Kő, igazam van? Amiről azt mondtad, hogy nincs nálad?
- De te hogy –?
- A kő tele van energiával. Az energia hőt ad le. – mondta Lhikan. – Amint tudtam, hogy meg kell keresni, nem volt nehéz dolgom. A hő az én ügyem.
Tuyet felállt. Szerencséjére nem tűnt idegesnek vagy elképedtnek. Hűvösebb volt, mint a legtöbb jég Toa, akit Lhikan ismert, azt meg kellett hagynia.
- Hogy érted azt, hogy „tudtad, hogy meg kell keresni”? Azt sem tudom, hogy került ide!
- Úgy tűnik, igen sok mindent nem tudsz. – mondta Lhikan. – Például, hogy Nidhiki és én elkaptuk azt a három, nyomodban lévő Vadászt – csak hogy ma reggel kaptuk el őket. Így nem ölhették meg ma este a ga-matoránt, és nem hagyhattak ott táblát sem. Nidhiki elmondta, hogy Pusztító értetlen volt, amikor beszélt neki a visszaszámlálásról – így azon kezdtünk gondolkodni, hátha nem is tudott semmiről sem. Az igaz, hogy ő és a többiek téged akartak elkapni, de nem ők ölték meg a matoránt.
Lhikan tűzgyűrűt hozott létre a Víz Toája körül.
- Hanem te, Tuyet.
- Ez badarság! – szólt haragosan Tuyet, összehívva egy vihart, hogy kioltsa a tüzet. – Elment az eszed, hogy ilyen dolgokkal vádolsz?
- Az Sötét Vadászoknak igazuk volt. A Nui Kő tényleg a szigetedre került, és tényleg elvitted, amikor idejöttél. Kellett nekik, és te tudtad, hogy addig nem állnak meg, míg valaki meg nem állítja őket. Tehát elindítottad ezt a számlálást, és Nidhikit és engem utánuk küldtél. Mikor nem mondtunk neked semmit, azt hitted, hogy még mindig szabadok, így folytatnod kellett a visszaszámlálást.
Vízsugár tört elő a semmiből, és Lhikant átrepítette a helyiségen. A becsapódástól leejtette a követ, amit egy vízbuborék fogott el, és vitt vissza gyengéden Tuyet kezébe.
- Azt hittem, Nidhiki problémás lesz, de te nem. – mondta a nő mordul. – Olyan bizalmaskodó vagy, úgy hiszel a Toa tisztaságában. Szerintem Nidhiki még magában sem bízik. Jobb, ha szemmel tartod, Lhikan, még megromlik.
- Úgy, mint te? – mondta a Tűz Toája.
Tuyet nevetett.
- Én? A kő energiáival én leszek a valaha élt leghatalmasabb Toa. Gondolj bele – nem támadhat több Rahi szörny, nem lesz több Sötét Vadász, és tán még a Makuta Testvériségét és megszüntetem, mókából. Azt fogom tenni, amit a Hat Királyság Szövetsége próbált, mikor még létezett – törvényt és rendet vetek mindenre, ami él.
- A te törvényed és a te rended. – mondta Lhikan. – Matoránok hulláira épített törvény, és hazugságokra épülő rend – ebből semmi jó nem származhat.
- Az a te bajod, Lhikan. – fitymált Tuyet. – mindig a szabályokat követed. Mindig másokért aggódsz. Elgondolkodtál már azon, hogy sokkal több jót tehetnénk, ha nem aggódunk a miatt, hogy kik sérülhetnek meg közben?
- Amikor már nem aggódunk a miatt, akkor válunk magunk is bajjá. – mondta Lhikan.
- Nem, nem lesz több baj. – felelt Tuyet, tekintete a kezében lévő kőre fordult. – Én leszek majd az abszolút megoldás.
Keze összezárult a kövön. Az elkezdett repedezni, majd karmazsin energiából álló, dicstelen glória jelent meg teste körül. Lhikan kilőtt egy tűzsugarat, de Tuyet a nélkül térítette el, hogy ránézett volna. Ereje félelmetes sebességgel nőtt minden egyes másodpercben. Nemsokára elég hatalma lesz, hogy kifújja Lhikant, mint egy csekély lángot a szélvihar.
- Ne tedd meg! – kiáltotta. – Emlékezz arra, mit jelképezünk! Emlékezz arra, ki vagy!
- Nem érdekel, ki vagyok! – ordibálta Tuyet. – Csak az, hogy ki leszek!
A következő pillanat homályos volt. Olyan hangot lehetett hallani, mintha egy hegy szakadna ketté, majd az ajtó átrepült a szobán, és belevágódott Tuyetbe. Nidhiki állt a bejáratban, tornádó forgott körülötte.
- Szia, drágám, haza jöttem. – mondta a Levegő Toája.
Lhikan felugrott a padlóról és nekitámadt Tuyetnek, próbálva kierőszakolni a követ szorításából. Ő oldalra lökte Lhikant, Nidhikit pedig egy árhullámmal kitaszította a kamrából. Ezután ereje kirobbant és az egész lakóház romokba dűlt.
Tuyet a Tűz Toájának megdöbbent szemei láttára kezdett felemelkedni egy vízoszlop tetején. Egyre magasabbra és magasabbra röpült, s végül úgy látszott, mintha már magukat a csillagokat is elérné. És nevetett, egy mennydörgő, iszonyatos hangon, mely összezúzta Lhikan reményeit és hitét, mintha törékeny kristályból álltak volna.
- Mindig is tudtam, hogy lenéz minket, de ez már túlzás. – mondta Nidhiki. – Kész vagy megdermeszteni a tervét?
Lhikan nem válaszolt. Hanem energiáit arra koncentrálta, hogy elszívjon minden hőt a vízoszlopból, amin Tuyet állt. A hatás azonnali volt – a vízből jég lett. Mielőtt a Víz Toája válaszolni tudott volna, Nidhiki felkapott egy tömör fém protodermisz póznát, és előrecsapta, darabokra törve a jégoszlopot.
A megdöbbent és egyensúlyát vesztett Tuyet elejtette a követ. Megszakadt vele a kapcsolata, s új hatalma gyorsan távozott, a hirtelen veszteség sokkja pedig elkábította őt. Lezuhant. A kő is esésben volt. Lhikan csak nézte őket, és azon tanakodott, melyiket kapja el – vagy hagyja mindkettőt zuhanni. A Toát választotta.
Nidhikinek megfelelt a választása. Elhelyezkedett a Nui Kő alatt, készen arra, hogy kikapja a levegőből. Szemeinek sarkából látta, hogy Lhikan elkapja Tuyetet. A Nui Kő egyre közelebb ért, közelebb… majd egy tűznyaláb ellőtte a levegőből.
- Ne! – ordította Nidhiki, próbálva elkapni.
De a kő felülete izzó forró volt, és nem érhetett hozzá egy másodpercnél tovább. A kő földet ért és milliárdnyi darabra hasadt, amiknek vöröses fénye elhalványult, majd végleg kialudt.
- Te –! – dühöngött Nidhiki. – Te hülye, degenerált – mi a fene ütött beléd?
Lhikan tüzes lánccal vette körül Tuyetet. Noha nem értek hozzá, Tuyet nem mozdulhatott a nélkül, hogy megégetné magát, és a láncok fehéren izzó tüze bármely nedvességet azonnal elpárologtatott volna, ha ki akarja oltani.
- Bocs, Nidhiki. Az én hibám. – mondta Lhikan. – Úgy tűnik, mostanság igen sokat hibázok.
Tuyetet a Kolosszeumba helyezték addig, míg Dume és Lhikan megfelelő büntetést próbáltak kieszelni számára. Annak ellenére, hogy őrizték, az éjszaka folyamán nyoma veszett, és azóta sohasem látták. A jelentéseket, amik szerint egy nagy szörnyfajzat tűnt fel a cellájában, és elteleportált vele, káprázatnak ítélték, nem többnek.
Lhikan sohasem fog rájönni, mi történt Tuyettel, bár a rejtély egész életében kísérti. De a Verem foglyai azon az éjszakán új cellatárssal gazdagodtak, egy Toával, ki elkövette azt a megbocsáthatatlan bűnt, hogy legyilkolta azokat, akiket védenie kellett.
Tuyet is azok között a rabok között volt, akik életüket vesztették, amikor a Nagy Kataklizma összezúzta a Vermet. Van néhány szökevény, akik állítása szerint Hydraxon oldalán harcolt, és a börtönlakók menekülését akarta megakadályozni, ugyanakkor mások szerint ő maga is a szökést célozta meg, és egyszerűen nem volt szerencséje.
Mint az oly gyakori az életben, a teljes igazság sohasem derülhet ki… és azok, akik ismerték őt, csak abban hihetnek, amitől könnyebben megy nekik az alvás éjszakánként.
