MALUGcikkek: december 2007

http://www.mno.hu/portal/533687

A LEGO a karácsonyfa alatt sokunkban idéz fel régi emlékeket, a gyermekkor elveszett univerzumát: összerakható és szétszedhető játék országot a nagyobb, bonyolultabb igaziban. Ha ezt az idilli képet kifordítjuk, és a karácsonyfát tesszük a LEGO alá, akkor viszont valami olyasmit kapunk eredményül, mint amilyen az amerikai Brandon Powell Smith évek óta tartó vállalkozása, az „építőkocka-testamentum”.
Ennek során a derék Brandon, ahogy a művészet történelme során megannyi mester, bibliai, ó- és újszövetségi jeleneteket kelt életre. Igaz, olyan technikával, amely mondjuk a középkor alkotóinak még nem volt magától értetődő eljárás: LEGO-ból építi meg a szereplőket, majd digitális fényképezőgépével megörökíti a beállított jeleneteket. Alapelv, hogy lehetőleg csak a népszerű építőkészletben egyébként is meglévő elemeket használja fel munkáihoz, esetleg arckifejezést fest a gyárilag mindig vidám LEGO-figurákra. Tehát minden elem azonos azokkal, amelyekből a szerencsésebb gyermekszobákban kisautót, tűzoltóállomást, űrsiklót vagy robotot szokás építeni, csak itt faragott frigyládaoldal lesz az eredetileg házkerítésnek szánt plasztikrácsból, azokból az áttetsző, kicsi piros építőelemekből pedig, amelyeket a legó tervezői féklámpának szántak a rendőrautóra, vérfolt a Heródes által legyilkoltatott csecsemők alatt a földön – illetve az építőtáblán.
Ez utóbbi metamorfózisnak a magyar érdeklődők pár hete már nem csupán a fiatalember internetes honlapján (www.thebricktestament.com), hanem könyvesboltokban is tanúi lehetnek, mivel a Brandon Powell Smith munkáit dokumentáló képes albumok egyike most megjelent magyar kiadásban is Építsük meg a Bibliát – Karácsony címmel. Alapanyag van bőven, hiszen az évek során 326 bibliai történetet dolgozott fel a LEGO képfaragó, amelyekből több mint 3600 fotóillusztrációt készített.
Az abszurd humor iránt fogékonyaknak szórakoztatóak e képek, ám nyilvánvalóan van bennük valami olyan tiszteletlenség, gúny, amely nem feltétlenül a faragott képek csinálásának blaszfémiájából fakad. Maga az alkotó hangsúlyozza egy amerikai napilapnak adott korábbi interjújában: „… komoly történeteket elmesélni műanyag emberkékkel önmagában bugyuta. Ennek ellenére megpróbálom megtartani komoly elhatározásomat, hogy oly komolyan meséljem újra e történeteket, mint ahogy ezeket valaha megírták, amitől az egész még nagyobb bugyutaság lesz.”

Műanyag üdvtörténet.

Maga Brandon Powell Smith saját meghatározása szerint ateista, hogy mégis bibliai történetekkel foglalkozik, annak gyökerei nagyrészt vallásos neveltetésében keresendők: édesanyja egyházi iskolában tanított, és kicsit olybá tűnik, mintha e legójelenetek bosszúból születtek volna. Ám a fotósorozat nem csak emiatt lesz alapvetően infantilis, jóllehet igen ötletes vállalkozás.
Komolyan elgondolkodni tehát azon, hogy a LEGO biblia istenkáromlás-e, nem érdemes. Az „építőkocka-testamentum” mindezzel együtt nem gyerekjáték, hiába vélekedik így erről a magyarországi kiadó (is). „A kiadónk tájékán fellelhető számos kisgyerek fantasztikus lelkesedéssel fogadta a bibliai LEGO történetek ötletét, és ez sarkallt bennünket a könyv megjelentetésére is” – írták a könyvet figyelmünkbe ajánló levelükben. A képsorozat sokkal inkább folytatja annak a humornak hagyományait, amelynek korábbi nagy klasszikusa a brit Monthy Python-csoport Brian élete című mozija. Annyiban is, hogy az egykori filmsiker, bár meglehetősen tiszteletlenül nyúl a názáreti Jézus történetéhez, nehezen tekinthető a Szentírás kigúnyolásának. (Hogy a LEGO testamentumot ugyanígy sokan nem érzik annak, jelzi, hogy nap mint nap keresztény közösségek sora fordul engedélyért a szerzőhöz, hogy a képeket felhasználhassa bibliaórákon illusztrációként.) Nehéz lenne megmondani tehát, hol van az a határ, amelyet sem a LEGO karácsony megálmodója, sem a film készítői nem lépnek át ahhoz, hogy e művek egyértelműen vallásgyalázásnak minősüljenek.
Mindezek után azt is érdemes megjegyezni, hogy Brandon Powellt elsősorban a bibliai jelenetek azon részletei izgatják, amelyeken civilizáltságunkból adódóan hajlamosak vagyunk átsiklani: tömeggyilkosság, etnikai tisztogatás, vérbosszú, vérfertőzés, emberáldozat – talán egy ősibb, törzsi világ olyan nyomai, amelyek sokszor nehezen egyeztethetőek össze a monoteista világképpel. Vagyis nem annyira a vallási téma, mint inkább ez a kendőzetlenség kölcsönöz némi feszültséget e „műveknek”: a való világ brutalitása és a Legoland felhőtlen, gyermeki univerzuma sehogy sem egyeztethető össze.
Érdemes megjegyezni, hogy a kilencvenes években volt már egy nagy visszhangot kapott művészi próbálkozás, amely az ebben rejlő ellentétre épített: a lengyel Zbigniew Libera 1996-ban az auschwitzi haláltábort ábrázoló LEGO készletet tervezett, és olyan csomagolást is előállított hozzá, mintha a játékgyártó cég megvásárolható termékéről lett volna szó – ami nem volt igaz. Az alkotás erősen megosztotta a műértőket és a zsidó közösséget is: Dániában zsidó szervezetek tiltakoztak a LEGO anyavállalata ellen – amelynek semmi köze nem volt a projekthez –, miközben Libera munkája később a New York-i zsidó múzeum egyik tárlatán is helyet kapott. Kétségtelen, hogy a már részletezett ellentét okán volt az installációban katartikus erő.
Mégis vonakodnék attól, hogy ezeket a kísérleteket művészetnek nevezzem. A LEGO testamentum körülbelül ott helyezhető el, ahol a Budapestet is meglátogató műanyag tehenek.
Igaz, Brandon Powell Smith munkája összehasonlíthatatlanul szellemesebb, mint azok.

Tóth Szabolcs Töhötöm

Írta Greg Farshtey

Mivel ezen a nagy jelentőségű küldetésen nem kísér minket Krónikás, én veszem az időt, hogy feljegyezzem az eseményeket a jövő számára. Tahu szerint ez ostoba időpocséklás, és lefogadom, hogy Kopaka is hasonlóképp vélekedik (olyan ritka, hogy bármiben is egyet értenek!). De Onua megért engem, és Pohatu is. Talán azért van ez, mert a tűz és a jég olyan elemek, amelyek egyik pillanatban itt vannak, a következőben már nincsenek, a kő meg föld pedig maradandóak… de Pohatu és Onua úgy tűnik, jobban tisztelik a történelmet.

Miután Voya Nui matorán ellenállása megmentett minket, úgy gondoltam, biztosan csatlakozunk majd az Inika Toához az Élet Maszkja keresésében. De Axonn és Botar félrevonult velünk, és elmondták, hogy itt az idő felkészíteni az univerzumot Mata Nui felébredtére. Ha az Inika sikeresen jár küldetésükben, és megmentik a Nagy Szellem életét, akkor ideje lesz teljesítenünk a miénket – felébreszteni Mata Nuit, és visszaállítani a fényt az univerzumba.

Ehhez először vissza kell térnünk Metru Nuiba, legalább is Axonn szerint. Úgy mondja, a Nagy Templom információt rejt arról, mit kell tennünk a Mata Nui visszatértére való felkészüléshez. Meg kellett találnunk ezt az információt, és teljesíteni kell minden szükséges feladatot mielőtt eljönne az idő, amikor cselekednünk kell. Nem mondhattuk meg senkinek, még az Inikának sem, hogy mire készültünk – mert ha a Makuta Testvérisége netán rájönne, minden bizonnyal megpróbálnának elpusztítani minket (meg vagyok lepve, hogy eddig még nem tették meg…).

Végre, oly sok idő és oly sok küzdelem után, megkezdhetjük a küldetést, aminek teljesítésére megszülettünk. Ha sikerrel járunk, akkor segítettünk megmenteni az univerzumot a gonosztól. Ha elbukunk… nos, akkor talán a Nagy Lények sem tudnak megmenteni.

Miként szünetet tartok, hogy lejegyezzem a legújabb eseményeket, nehezen hiszem el, hogy mi, a Nuva Toa mennyi mindenen mentünk keresztül.

A Metru Nui Nagy Templomában talált információ egyfajta listaként volt összegezve. A lista minden egyes pontja egy küldetést takar, melyet nekünk kell elvégeznünk, hogy felkészítsük az univerzumot a Nagy Szellem visszatértére. Ám az első pont szerint ki kell szabadítanunk a szörnyeteg Bahragokat, és elengednünk a Bohrok rajokat Mata Nui szigetére!

Noha egyesek kételkedtek ennek ésszerűségében – főleg Pohatu – végül megtettük, amit úgy tűnt, meg kellett. Csak elképzelni tudom, hogy a rajok elárasztják odafönn szigetet, égetve, rombolva, és pusztítva. Nem tudom, hogy ez miért jó, vagy hogy hogyan akarhatja ezt a Nagy Szellem.

Következő feladatunk az volt, hogy megszerezzünk egy ősi műtárgyat, Artakha Pálcáját, a Metru Nui-béli Archívumból. De amikor odamentük, sehol nem találtuk. Onua szerint Whenua Turaga azt mondta, hogy a pálcát réges-rég ellopták a tolvajok és gyilkosok, akiket Sötét Vadászoknak neveznek.

Csak pár másodpercig tartott, még kiötöltük következő lépésünket. Föl kell, kutassuk a Sötét Vadászok bázisát, és vissza kell szereznünk a Pálcát, még ha minden egyes vadásszal meg is kell érte küzdenünk.

Azt meg kell jegyeznem, hogy a lopakodás ellent mond a Toa természetének. A Toa hagyományosan fényes nappal tevékenykedik, hogy így a védett matoránok meglássák, hogyan óvjuk őket, és hogy megbízzanak bennünk. Így hát néhányunknak kényelmetlen élmény volt Odina szigetének a partjaihoz lopakodni.

Nem mintha lett volna más választásunk. Odina a Sötét Vadászok fő bázisa, melyet erősen védenek és ahová hírhedten nehéz bejutni. Még a hat Nuva Toa sem számíthatott e partvonalon a győzelemre.

Északról közeledtünk. Át akartunk kelni a hegyeken, hogy meglepetésből támadjunk az erődre. Ezen a térségen kevesebb volt az őr, mivel a természeti képződmények eleve megnehezítették az átkelést. Egy baljóslatú kék és fehér színű Sötét Vadász volt az egyetlen látható őrszem; Kegyenc, mint azt Tahu kiderítette. Mielőtt eldönthettük volna, hogy lehet a legkönnyebben legyőzni, Kopaka Nuva jégbe borította őt lépés közben.

- Most már van egy határidőnk. – viccelt Onua. – Be kell fejeznünk a küldetést a tavaszi olvadás előtt.

Pohatu vezetett minket, ahogy fölmásztunk a hegyeken. Egyikünk sem beszélt. Gondolatainkat a ránk váró feladat foglalta le – behatolni egy ellenségekkel teli, óriás erődbe, és megszerezni Artakha Pálcáját.

Lewa fölmászott egy sziklára, leugrott, és a Lebegés Maszkjának segítségével a levegőben felderítésre indult. Épp figyelmeztetni akartam, hogy meglátták, amikor egy energiaháló zuhant rá az égből, és ő belegabalyodott. Egy savas sugár követte ezt, mely épphogy elkerülte az esésben lévő Toát.

Fölnéztem. Egy szárnyas lény suhant le felénk, mellkasi kilövőjéből pedig még több energiaháló zúdult ránk. Tahu pajzsot emelt körénk, amiről a hálók lepattantak. Kopaka lefagyasztotta a lény szárnyait, majd Onua, bevetve az Erősség Maszkjának erejét, egy csapással kiütötte.

- Kettő a földön. – mosolygott Lewa. – Már csak 200 van hátra!

Senki sem nevetett.

Az odinai Sötét Vadász erődítmény megközelítését ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy egy tűzlégy fészekbe dugjuk a fejünket… éhes tűzlegyek… DÜHÖS, éhes tűzlegyek fészkébe.

Noha Nuva Toa társaimmal a legkevésbé ellenőrzött útvonalat választottuk, azért így is jutott bőven az őrszemekből és a kóbor Sötét Vadászokból. A trükk az, hogy még az előtt kell kiütni őket, hogy riadót fújnának – ami sokkal könnyebb feladat, ha Lewa is velünk tart. Egy Levegő Toa képes vákuumot létrehozni az ellenségek körül, és ha nincs levegő, nincs mi továbbítsa a kiáltásait sem.

Miután olyan sebesen, ahogy merszeink engedték, elérkeztünk az erődhöz, a hátsó kőfallal találtuk magunkat szemben. Pohatu egy kőkezet emelt ki belőle, hogy kiszorítsa vele az eszméletet egy őrből. Erejének másodszori alkalmazása pedig bejáratot nyitott elénk.

Az erőd belseje egy útvesztőt rejtett. Ami még rosszabb volt, egyikünk sem tudta, hová lehetett elrejtve Artakha Pálcája. Akár napokig is keresgélhetjük. Ezt Tahunak is elsuttogtam, mire ő megrázta a fejét.

- A pálca értékes tárgy. – mondta csöndesen. – A Sötét Vadászok a többi kincsükkel tartják, tehát nem messze az Árnyékostól. Ha őt megtaláljuk, akkor a pálcát is.

- És meg is találtatok. – szólalt föl egy durva hang.

Mindenhonnan hallani lehetett, de senki sem volt jelen.

- Komolyan azt hittétek, az én tudtom nélkül beosonhattok az erődömbe? Komolyan úgy véltétek, eljuthattok eddig az én akaratom nélkül?

Körös-körül a folyosó falai mozgolódni kezdtek. Mielőtt reagálhattunk volna, egy kőbörtön fogságába kerültünk.

- Persze nem kétlem, hogy hat Nuva Toa könnyedén ki tud törni egy ilyesfajta csapdából. – mondta a hang, melyről már mindannyian tudtuk, hogy az Árnyékosé, a Sötét Vadászok vezéréé. – De úgy reméltem, meghallgattok előbb… Van egy ajánlatom, és egy titkom számotokra.

Ha egy Krónikás szájából hallottam volna a következőket, nem hittem volna el.

Az Árnyékos történetének lényege ez volt: egykor ő birtokolta a tárgyat, melyet keresünk, Artakha Pálcáját, de régen átadta Xia szigete lakosainak, egy fegyverszállítmány fejében. Örömest szabadon engedett minket, és elmondta, hol találhatjuk meg legkönnyebben a Pálcát, de csak úgy, hogy el kell intéznünk valamit a számára. A dolgok állása szerint Roodaka, Xia egyik „vezéregyénisége” információval látja el a Sötét Vadászokat – és közben ugyanezt a szolgáltatást nyújtja ellenségeik, a Makuta Testvérisége számára is. Az Árnyékos ki akarta őt végeztetni.

Meglepetésemre Tahu beleegyezett. Csak később mondta el nekem, hogy más terveket tartogat Roodaka számára, melyeknek részét képezi Lewa Nuva visszaküldése Metru Nuiba. A csapat többi tagja addig is elindult Xiára. (Persze Pohatu hátrahagyott egy kis ajándékot a Sötét Vadászoknak. Elmondta, hogy egy órával a távozásunk után az Árnyékos erődjének minden egyes köve porrá fog hullani.)

Bár még sosem jártam ott, de hallottam, hogy a sziget egy iparosított rémálom. Mint az kiderült, a hangsúly a „rémálom” szón volt – egy Tahtoraknak nevezett óriási szörnyeteg tombolt keresztül a helyen, és egy még borzasztóbb Rahi, melynek kinézete megfelelt a Kanohi Sárkány leírásának, állt vele harcban. Épületek hullottak, gyártelepek lángoltak, és még a hírhedt Magaslatból is ki lettek tépve darabok. Teljes volt a káosz.

Tahu elküldte Onuát, hogy a földet fúrva felkutassa a Pálcát a földalatti rejtekhelyén. A maradékunk azt tette, amit tudott, a helybéliek megmentése és a fenevadak párviadalától való távoltartásuk érdekében. Kopakának jutott Roodaka kimenekítésének a „dicsősége”.

- Toa. – köpte az, mintha rossz azt hagyott volna szájában a szó. – Nem kell a segítségetek!

- Talán nem. – felelt Kopaka jeges mosollyal. – De nekünk kell a tiéd.

Amint az kiderült, Lewa Nuvának mégsem kellett egész Metru Nuiig visszautaznia, hogy felkutassa azokat, akikért Tahu elküldte őt. A hat Rahaga hallott a Xián történtekről, és hihetetlen módon, de úton voltak oda, hogy segítsenek a Vortixxon. (Remélem, egy nap én is részesülök a nagylelkűségükből.)

Most, egy egész évezred után végre újból szemtől szembe találták magukat Roodakával, azzal a lénnyel, aki Toa alakjukból jelenlegi, szörnyszerű testükbe változtatta őket.

- A szigeted a Tahtorak és a Kanohi Sárkány pusztítja. – mondta neki Kopaka. – Plusz a Sötét Vadászok is a fejedet akarják – és a dolgok állása szerint a Makuta Testvérisége is, ha még nem is most rögtön. Hogyha segítesz, tán mi is tudunk rajtad.

- Tőle semmit nem akarunk. – morgott Norik Rahaga. – Hadd kapja el az a végzet, amit már olyan rég kiérdemelt.

Ám Roodaka elég eszes volt ahhoz, hogy el tudja dönteni, mikor áll rosszul a szénája. Meg sem próbálta elrejteni irántunk érzett megvetését, de mindazonáltal fölemelte Rhotuka kilövőjét, és a Rahagára tüzelt vele. A pörgők mind a hatot eltalálták, és a csoda a szemünk láttára bekövetkezett: a hat otromba, mutáns Rahaga átváltozott hat magas, erős és hatalmas Hagah Toává!

- Ez… bámulatos. – mondta Gaaki Toa, elcsodálkozva újjászületett Toa páncélzatán. – Norik, hát vége – ismét hősök vagyunk!

- Mindig is hősök voltatok. – mondta mosolyogva Tahu. – Csak most már úgy is néztek ki.

Ünneplésünket nem sokkal később megzavarta Onua Nuva megérkezte. Neki kellett megszereznie Artakha Pálcáját egy mélyen a föld alatt lévő raktárból. De pálca nem volt nála, és a kinézete is olyan volt, mintha az élet legapróbb szikráját is kiverték volna belőle.

- Egy Makuta… a neve Icarax… előbb érkezett… elvitte a pálcát. – köhögte a Fölt Toája. – Az Árnyak Maszkját viselte… azt mondta, a Testvériség már az övé… és nemsokára Karzahni birodalmát is megszerzi…

- Úgy látom, sürgős teendőitek vannak, Nuva Toa. – így Bomonga Hagah Toa. - Mi itt maradunk és elrendezzük a helyzetet. – Roodakára hosszan, szigorúan meredt. – Tudjuk, hogy kell elbánni a hozzá hasonlókkal.

Tahu Nuva köszönően bólintott, majd felénk fordult.

- Szükségünk van a pálcára, és meg fogjuk kaparintani – még akkor is, ha egy Makuta halott kezéből kell kifeszítenünk. Indulás!

Barátaim, csapattársaim testei fölött állok most, és nem tudom, élnek-e vagy meghaltak. Előttem az Icarax Makuta áll, karmai közt Artakha Pálcájával. Egyedül én, Gali Nuva maradtam állva, hogy szembenézzek vele és bármily borzalommal, ami most következhet.

Amikor Icaraxot követve megérkeztünk Karzahni birodalmába, száz számra találtunk matoránokat, kiknek lelkei éppúgy meg voltak törve, mint nyomorult testük. Karzahni áldozatai értehetetlen módon magukra voltak hagyva (mivel érkezésünkkor se az uralkodónak, se a Manasnak nem láttuk nyomát, akiket állítólag vezetett). Lewa és Onua kedves szavai és nagymértékű türelme rávette a matoránokat börtönük elhagyására, hogy észak felé induljanak, Metru Nuiba.

Kiderült, hogy nem kellett felkutatnunk Icaraxot – ő támadott minket hátba. Elsőre azt hittük, ő az a Makuta, akivel már harcoltunk, mivel rajta volt az Árnyék Maszkja. De rá kellett döbbennünk, hogy ez egy sokkal jártasabb és veszedelmesebb harcos volt: társaimat sebes és pontos ütésekkel terítette le.

Most döntés előtt állok – megtegyem azt, amit kell Icarax féken tartására, és közben kockáztassam barátaim életét (már ha élnek még)? Vagy hagyjam inkább megszökni? Igazából nincs is választás. Miként ő győzelmén kárörvend, én több száz kiós körben magamhoz szívom a levegő összes nedvességét. Egyesítem, saját akaratomra alakítom, felkészülök, hogy egyetlen robbanással eleresszem minden elemi erőmet.

És megteszem… s a Nagy Lényekre remélem, hogy többet nem fogom.

Ezer láb magas vízoszlop zúdul Karzahni birodalmára, összetöri az épületeit, és mindent leterít az útjában. Erőlködve irányítom az áramot, de Artakha Pálcáját nem tudom kikapni Icarax kezéből. Sikeresen használom maszkerőmet, hogy felruházzam barátaimat is a vízlégzés képességével.

Az árhullám elvonulásával Icaraxnak is nyoma veszett, de a Nuva Toa valahogy életben maradt. A térségből semmi sem maradt meg… kivéve egy vízen úszó Nemes Haut, amely egy hősé volt valamikor. Tahu kihalássza, mielőtt elveszne: jól tette. Körülnézek, mi pusztításért vagyok felelős, és eltűnődöm, nem vesztettünk-e máris túl sokat a mai napon.

Ennyi minden után végül is kudarcot vallottunk. Icarax Makuta meglépett Artakha Pálcájával, és mi csak Karzahni elmosott és elpusztított birodalmát tudjuk felmutatni.

Tahu ragaszkodott ahhoz, hogy ettől függetlenül folytatnunk kell a lista feladatainak teljesítését. A szétválás mellett döntöttünk. Tahu és Kopaka az univerzum déli részén húzódó szigetsorra utazott egy kevés aktív vulkán lecsillapítására. Pohatu és Onua szintúgy délre indultak, és valami „Visorak szívének” nevezett tárgyat kellett felkutatniuk. Nekem vissza kellett térnem Mata Nui szigetének felszínére, míg Lewa… neki nyoma veszett. Úgy hittem, Tahu titokban adott neki utasításokat, ám csak később derült ki, hogy nem az a helyzet.

Mata Nui sokat változott, mióta utoljára láttam. A Bohrokok jól végezték feladatukat: minden fát, sziklát, folyót és patakot eltisztítottak. De munkájuk mégsem lehetett olyan könnyű, erre utaltak az összetört Bohrok maradványok, melyek a közöttük fekvő súlyosan sérült Rahi sárkány környékén voltak szétszóródva. Az állat minden bizonnyal útjukat állta, és alaposan megfizette az árát.

Minden tőlem telhetőt megtettem kínjainak csillapítására, aztán belekezdtem feladatomba. Nagyon kevés földrajzi képződmény maradt meg Mata Nuin, de nagy meghökkenésemre a hegycsúcs és rajta a távcső ezek közé tartoztak (ahogyan azt a tekercs megjósolta). Utasításaimat követve az égi vörös csillag felé irányítottam a távcsövet. Részletesen lejegyeztem a csillag helyzetét az űrben, a bolygóval bezárt szögét, fényességét, és azt, hogy elmozdult-e a szigettől, közeledett-e hozzá, vagy nem mozdult semmit.

Valami – nem tudom, hogy mi – hirtelen arra ösztönzött, hogy keresztezzem az Átlátás Maszkomnak erejét a teleszkóp képességével. A vörös csillagra fókuszáltam… majd rémülten visszahőköltem. Beleláttam a csillagba, és ahol azt hittem, hogy csak egy tüzes energiamagot találok, ott… alig tudom ezt belevésni ebbe a kőbe…

A csillag belsejében élt valami!

Gali Nuva hátraszökkent a távcsőtől, és futásnak eredt Mata Nui síkságain keresztül. Fel kellett kutatnia a többi Nuva Toát, hogy elmondja nekik, amit látott. Annyira lekötötte a sietség, hogy amikor hirtelenjében feltűnt előtte Botar, majdnem összeütközött vele.

- Szükség van rád. – mondta Mata Nui Rendjének a tagja.

A következő pillanatban megfogta Gali kezét, és mind a ketten eltűntek. Mire Gali újból tisztán tudott látni, már nyilvánvalóan nem Mata Nui szigetén volt.

Egy óriási, gömb alakú teremben állt, mellette Botar és a többi Nuva Toa. Valahogyan ismerősnek tűnt ez a hely, de nem tudott rámutatni, hogyan. A kamra árnyékai megmélyülni látszottak, aztán egy női hang töltötte meg a helyiséget.

- Jól teljesítettetek, Toa. – szólt a hang. – Megindokoltátok Mata Nui Rendjének belétek fektetett hitét. Pontosan ezért hoztunk ide benneteket Daxiára, hogy ti is meglássátok munkáitok gyümölcsét.

Föntről fénysugár világított le egy különleges tartószerkezetnek tűnő tárgyra. Egy megtermett harcos, ki volt vagy három méter magas, odalépett hozzá Artakha Pálcájával. Ez önmagában meglepő volt, mivel Gali és a többiek úgy tudták, hogy a pálca a Makuta Testvériségénél van. De az sokkal megdöbbentőbb volt, ami ezt követően történt – a harcos a tartó egy fülkéjébe helyezte a pálcát, ami fényleni és búgni kezdett

- Mata Nui sok kárt szenvedett Makuta álnok támadása következtében. – mondta a hang. – Most ideje enyhíteni a szenvedésen, és felkészülni a visszatértére.

A zümmögés hangosabb lett, a világítás fényesebb. Tahunak végül elfogyott a türelme.

- Mégis mi folyik itt?

- Amit most láttok, csak töredéke a pálca erejének. – válaszolt a hang. – Energiái jelenleg Metru Nuiról kiterjednek a déli szigetekre, és kijavítják a Mata Nui eleste miatt létrejött károkat. A szakadékok bezárulnak; épületek nyerik vissza pompájuk; hegyek magasodnak, és folyók erednek újra. És mikor hős barátaitok kettéválasztják a Voya Nuit Mahri Nuival összekötő vezetéket, az is visszakerül oda, ahová tartozik, és a keletkezett lyuk is bezárul mögötte.

- Ez a csöpp pálca képes minderre? – kérdezte Pohatu.

- És többre. – mondta a hang. – Egyetlen korlátozása, hogy nem képes elérni az univerzum magot, és megjavítani az ottani károkat, lévén, hogy az a hely olyan jól le lett védve. De amire képes, azt megteszi.

Galinak eszébe jutott valami.

- Mi lesz Mata Nui szigetével? Megjavítja a Bohrok ottani tetteit is?

A hang felnevetett. – Nem, a Bohrok azt tette, amit tennie kellett, akárcsak ti. És most, Nuva Toa, még egy újabb teendőtök van… mind közül a legveszélyesebb.

10.

Én, és Toa társaim egy kicsiny kamrában álltunk, vártuk azt, aki elvezet majd következő, és állítólag legveszélyesebb küldetésünkre. Időtöltésként átkutattuk fegyvereinket és páncélzatunkat károsodást keresve, és elmeséltük egymásnak kalandjainkat. Könnyedén lehetett így leplezni aggodalmainkat.

- Egy aranykristály volt. – magyarázott Onua. – Kábé akkora, mint Pohatu feje, és a levegőben lebegett – ne kérdezzétek, hogyan. Azt mondták, ne hagyjuk, hogy a földhöz érjen, és jó volt, hogy be is tartottuk.

- És miért? – kérdeztem.

- A Visorak Szíve, ez a neve. – válaszolt Pohatu. – Elgondolkodtál már, hogyan verbuválta a Makuta a hordát? Csak le kell tenni a kristályt a földre, és mind odagyűlnek köré. Nem számít, hogy hol vannak épp, vagy milyen messze. Asszem, a munkaadóink nem akarják, hogy a Testvériség egyhamar összehívja őket.

- És veled mi van, Lewa? – mondtam a Levegő Toájának. – Tahu hova küldött:

- Sehova. – rándította vállát Lewa. – Valami fura hang felküldött Mata Nuira – biztos már elmentem, mire te odaértél, Gali –, csakis azért, hogy fel-mély-ássak egy napórát, és elvigyem Metru Nuiba.

- És mit kellett vele csinálnod? – kérdezte Tahu, nem levéve szemeit a megperzselt páncéljáról. Kopaka még nála is rosszabbul festett a kitörő vulkánok elfojtása utáni küszködésüktől.

- Megfogtál. – mondta Lewa. – Azt mondták, hagyjam az Archívumban, így ott is hagytam. Jut eszembe, miután pillant-láttam a régi szigetünket, sosem fogom Bohrokra bízni a lakberendezést.

- Ideje indulni. – A lágyan kiejtett szavak egy matoránból jöttek, aki az ajtóban állt. – Hosszú út elé nézünk, és rövid az idő a megtételére.

- Hosszú út hova? – kérdezte Kopaka. – Lassacskán elegem van abból, hogy egy éhes kőpatkány módjára kell futkosnom tudatlanul.

A matorán csak mosolygott.

- Nagy megtiszteltetés ér titeket – lábat vethettek Artakha szigetén. Amint megérkezünk, a mesterem fogadni fog titeket… vagy nem… szeszélyétől függ. Meglehet, hogy évezredekben először kitárja előttetek erődje kapuját – vagy akár gondolkodás nélkül kitilthat titeket örökre.

- Jó bulinak hangzik. – mondta Pohatu. – Mikor indulunk?

A Nuva Toa körül hirtelen elhomályosodott a világ. Látásuk kitisztulásakor egy elhagyatott tengerparton álltak a matorán mellett.

- Indulni? – mondta a falubéli. – Hisz csak most jöttetek. Sok szerencsét, Toa… éljétek túl látogatásotok Artakhán!

MALUGcikkek

2007. december 22., szombat

Műanyag üdvtörténet

2007. december 21., péntek

Árkartell a francia játékágazatban

2007. december 9., vasárnap

Bibliai történetek LEGO-ban elmesélve

2007. december 6., csütörtök

Gali Nuva blog

Oldalak

Cikkek

Cimkék