Árnyékuralom

1.
Vezon a világok közt bolyongott.
Legalábbis ő így fogta fel. Az utóbbi időben úgy tűnt, minden egyes lépéssel egy teljesen más vidékre került. Az egyik pillanatban a napfényben állt, és körülötte a matoránok és Sötét Vadászok tökéletes harmóniában dolgoztak (jó, egy hatalmas ágyút építettek, de a lényeg, hogy együtt tették). A következőben minden megváltozott, és egy újabb helyen találta magát. Itt egy Nagy Lényeknek nevezett csoportosulás egy 40 millió láb magas robotot épített, akit Makutának neveztek el. Sajnos azonban a fivére, Mata Nui egy lázadást tervezett ellene.
Hogyan vette kezdetét mindez? Megpróbált visszaemlékezni, ami Vezon számára sosem volt egyszerű. Felvette az Olmak Kanohit, a Dimenziókapuk Maszkját, amelyet Destralon talált. Ekkor egy átjáró nyílt meg előtte. Mivel minél hamarabb el akarta hagyni a szigetet, átlépett rajta – és a következő pillanatban egy árhullámmal találta magát szemben. Elsodorta őt, de nem fulladt meg. E helyett egy újabb portálba zuhant, ami egy mocsár közepére röpítette. Majd egy újabb keletkezett, meg még egy…
Eltartott egy kis ideig, míg rájött, mi is történt vele – a teste, a lelke egybeolvadt az Olmak esszenciájával. Leegyszerűsítve nem volt más, mint egy két lábon járó dimenziók közti átjáró.
Természetesen még sokat kell tanulnia. Végleges lenne a hatás? Képes lesz valaha is megtanulni, hogyan irányíthatja hatalmát, hogy akarata szerint utazgathasson? Ha hozzáér valamihez vagy valakihez, az is vele megy?
Hát ez nem volna érdekes? gondolta. A legelső dolgom lesz, hogy felkutatom Teridax Makutát, és aztán jól… megöl… elem.
___

Tahu az elemi erejét használva kis tábortüzet rakott. Ostoba tett volt, tudta. Mindenütt Exo-Toa járkál, amik könnyedén bemérhetik a hőforrást. Másfelől, lévén ő a Tűz Toája, amúgy is könnyedén ráakadnának.
Körbenézett táborán, és a „csapatán”. Nem volt egy kimondottan bizalmat sugárzó látvány. Amióta Teridax átvette a hatalmat az univerzum fölött, a Nuva Toák szétváltak (együtt maradva túl könnyű célpontok lennének). Az útjaik során összeszedett menekültekkel társulva a viszonylagos biztonság helyeit vették célba, ahol összegyűlhetnek és tervezgethetnek.
Ez megmagyarázta, hogy Tahu miért is csücsült Karzahni romjai közt egy ko-matorán, Kopeke; Johmak, Mata Nui Rendjének egy női tagja, ki képes testét darabokra bomlasztani és újra felépíteni; Krahka, egy nőstény alakváltó Rahi; és két Sötét Vadász, Őrködő és Lariska társaságában.
Nem ugyanaz, mint Gali, Lewa meg Kopaka, gondolta Tahu. De be kell érnem velük.
- Itt maradunk még pár óráig, aztán továbbmegyünk – mondta. – Onua azt mondta, délre innét van egy pár Mata Nui Rend ügynök, akik egy fegyver- és felszerelés tárolót keresnek. Majd összejövünk velük.
- És aztán? – morgott Őrködő. – Köveket hajigálunk az égbe? Cordak forgóágyúkkal sorozzuk meg a szelet? Nem csinálunk mást, csak az elkerülhetetlent halogatjuk – és mind tudjuk ezt.
- Na és van más választás? – kérdezte Johmak. – Hódoljunk be Makutának, és könyörögjünk, hogy adjon még egy pillanatot az életünkből, amiben őt szolgálhatjuk? Inkább halnék meg, amíg szabad lényként tehetem.
- Tahu… mit fogunk tenni? – kérdezte Kopeke, alig hangosabban, mint egy suttogás. – Őrködőnek igaza van. Magával az univerzummal próbálunk harcolni.
- Nem, nem teljesen – így Tahu. – Egy őrülttel harcolunk, aki egy teljes univerzum fölött uralkodik. És ez nem olyan, mint megtanulni egy új ta-metrui gép kezelését – idő és gyakorlás kell, hogy valaki egy ilyen bonyolult rendszer irányítását elsajátítsa. Tőlünk aztán nem kapja meg az időt… nyomunk egy Pohatut.
- Egy Pohatut? – kérdezte Kopeke.
Tahu mosolygott.
- Úgy van. „Ha bizonytalan vagy, zúzz össze mindent, és reménykedj, hogy már máshol leszel, mikor jön a nagy bumm”.
Őrködő felállt, és elsétált a tűztől. Nem volt semmi baja Tahuval, de kell, hogy legyen valami más út. Talán a helyett, hogy egyik helyről a másikra szaladgálnak, meg kellene próbálniuk elhagyni az univerzumot. Lehet, hogy ennek már végleg lőttek, ideje ezt megérteni, és továbblépni. Nem volt könnyű választás, de ő egyébként sem volt a könnyűekhez hozzászokva.
A lábai alatt megnyílt a fölt. Szilárd kőből álló kötelek tekeredtek köré, és miközben ő felsikított, behúzták a mélységbe. A kietlen talaj ekkor ismét összezárult, és neki nyoma veszett.
A csapat talpra szökkent.
- Ez Makuta – mondta Tahu. – Tudja, hogy itt vagyunk. Játszadozik velünk!
- Olyasmit mondj, amit nem tudunk – csattant föl Lariska. – Például, hogy mitévők legyünk?
Mielőtt Tahu kimondhatta volna a választ, egy tucat Exo-Toa jelent meg a dombokon. Fegyvereik töltve voltak, és a menekültekre szegezték őket. A vezető Teridax Makuta hangján szólalt meg.
- Makutaverzum lakosai, illetéktelen területen tartózkodtok. Kövessétek ezeket az Exo-Toákat Metru Nuiba, ahol majd… újra lesztek képezve egy munkára, mely a népem javát fogja szolgálni. Hátralevő életetek ott élitek le, békében és boldogságban, a semmire várva… vagy meghaltok most.
- Tudod mit? – így Lariska. – Lehet, hogy megdöntöttük a legrövidebb forradalom rekordját.

2.
Axonn megszámlálhatatlan sok napon és éjjelen át rohant. Miután Makuta hatalma révén teleportálódott Metru Nuiról, egy hatalmas pusztaságban találta magát. Eleinte semmi nyomát nem lelte az életnek: se matoránnak, se Rahinak, se bárminek. Mindez megváltozott, amikor felhangzottak a sikolyok. Kínok közt gyötrődő kiáltások voltak, melyeket a társa, Brutaka hallatott, habár sehol nem látta őt.
Axonn nekiiramodott, a sikolyok hangját követte. Azóta eltelt… mennyi idő is? Egy hét? Egy hónap? A síkság, melyen szaladt, sohasem akart véget érni, és Brutakát sem sikerült megtalálnia. Különös módon nem érezte magát se éhesnek, se szomjasnak útja során; mindent elfojtott a keresés folytatásának szüksége.
Egy idő után azonban zavarni kezdte valami, mint a tűzlégy zúgása – a táj mindig ugyanolyan maradt. Megesküdött volna, hogy e mellett a sziklaképződmény mellett már elhaladt. Mintha körbe-körbe futkározna. És ami Brutakát illeti – ennyi hét elteltével még ő sem lenne képes életben maradni. A kiáltásainak rég el kellett volna halniuk.
Ekkor egy repedés jelent meg az égen. Nem volt nagy, de fényes ragyogás szűrődött be rajta kívülről. Akárcsak az eddigieknek, ennek sem volt értelme. Axonn-nak épphogy szembeötlött ez, amikor a repedés megnőtt. Majd több hasadás is megjelent: az égen, a földön, mindenhol körülötte.
Ez nem történhet meg, gondolta Axonn. Ez nem lehet igaz. Ez… nem is igaz!
A következő pillanatban Axonn már a tengerparton ült. Az előtte elterülő partvonalat a tenger hullámai nyaldosták, a dzsungel fáit lágy szellő hajlítgatta. Az égen repülő Rahik köröztek, időről időre lebukva, hogy elkapjanak egy-egy halat a vízből. Az iménti kopárságnak semmi jele sem volt már.
Hát még szép, gondolta. Sosem voltam ott. Miután Mata Nui teste megnövelte az erejét, Makuta immár egy Rend tag elmevédelmét is áttörheti. A napokon át tartó rohanás, Brutaka sikolyai… mind csak illúzió volt.
Axonn felállt. Még mindig rajta volt a páncélzata és a maszkja, nála volt a baltája. Eltanakodott, talán a maszkja, amely képes átlátni minden ámításon, volt az egyetlen dolog, ami távol tartotta őt attól, hogy örökké Makuta álomcsapdájának rabja legyen.
Nem tudta biztosan, hol is van, de pillanatnyilag nem is érdekelte. Mindössze az számított, hogy Makuta hol van, és ezt pedig jól tudta. Valahogyan, valamiképp vissza fog jutni Metru Nuira – ás akkor Makuta megfizet a tetteiért, még ha Axonn-nak az életébe is fog kerülni.
___

Távol Axonn szigetétől, Tahu és szedett-vedett csapata saját életük végének lehetőségével állt szemben. Egy állig fegyverzett Exo-Toa osztaggal néztek farkasszemet, melyek készen álltak, hogy foglyul ejtsék vagy kivégezzék őket. Tahu kételkedett benne, hogy a gépeket érdekelte, melyik lehetőséget választják.
Átgondolta az esélyeiket. Lariska, Krahka, Johmak és ő képesek leteríteni négy Exo-Toát, talán nyolcat is, ha tudnak pihenni. Ám úgy még mindig maradna négy, amelyek könnyedén lemészárolhatnák őket. Régebben beletörődött volna egy ilyen helyzetbe, és inkább feláldozta volna magát a harcban. Ám most próbálta az eszét, nem az izmait használni, mivel a Makuta elleni harcban értelmetlen lenne fölösleges áldozatokat hozni.
Megállapodott egy tervnél – úgy tesznek, mintha megadnák magukat, majd mielőtt elérnék Metru Nuit, szökési kísérletet hajtanak végre –, mikor hirtelen megrázkódott a talaj. Először azt hitte, Makuta támadt ismét rájuk. De aztán a rengés fokozódott, és néhány Exo-Toa elvesztette az egyensúlyát. Nem volt már szükségük föltápászkodni: közvetlenül a gépek alatt egy szakadék nyílt, és mind beléhulltak. Tahu odaszaladt a peremhez, de nem látott mást, csak sötétséget. Legalábbis elsőre…
- Testvér! Lennél szíves felhúzni?
Tahu mosolyra fakadt. A hasadék sziklás falán Onua Nuva lógott. Az Exo-Toák nem voltak ilyen szerencsések, nem tudták elkerülni a végtelennek tűnő zuhanást.
A Tűz Toája szilárd talajra segítette a Föld Toáját. Azt mondta, ahogy odabiccentett a szakadék felé:
- Szép munka, mint mindig.
- Igyekszem is formában maradni – így Onua.
- Épp délre készülődtünk, hogy felkutassuk azokat a Rend ügynököket, akikről beszéltél, akik fegyvereket keresnek.
Onua megrázta a fejét.
- Fölösleges. A Rahkshi martalékává váltak, mindenestül.
- Akkor másik irányt választunk – mondta Tahu –, és mozgásban maradunk.
Lariska sétált oda hozzájuk, közben visszadugta hüvelyükbe a tőrjeit.
- Szóval? Egy újabb fényes ötlet? Több Exo-Toa is van ott, ahonnan ezek jöttek.
- És több Rahkshi – értett egyet Tahu.
- Onu-matorán – mosolygott Onua.
- Te meg miről beszélsz? – kérdezte Lariska.
- Az onu-matorán a föld alatt tölti élete javarészét – magyarázott a Föld Toája. – Amikor a felszínre jönnek, a fény eleinte elvakítja őket. A legtöbben elvesztik a látásukat egy időre, míg nem szoknak hozzá az új környezethez. Teridax is ilyen helyzetbe került. Még nincs hozzászokva az új hatalmához, se ahhoz, hogy mindent egyszerre lásson. Más szemeire és füleire van szüksége – ezek a Rahkshi és az Exo-Toa.
- Mit forgatsz a fejedben, és vannak benne robbanások is? – kérdezte Tahu, remélve, hogy a válasz igen.
- Óh, még szép – nyugtatta meg Onua. – A Föld Toája megtanulja, hogy… elnézést a szójátékért… a földhöz tartsa a fülét. Lehet, hogy Makuta óriási erővel bír, de még mindig a régi eljárással készít Rahkshit – féregszerű kraatát csinál, amik aztán harcosokká válnak. És szerintem tudom is, hol jönnek világra azok a kraaták.
- Oda mérünk csapást – mondta Tahu. – Talán ideiglenesen sikerül berekesztenünk a Rahkshi utánpótlását. Kezdetnek jó.
- Távolság? – kérdezte Lariska.
- Odaérünk – így Onua. – Makuta az egyetlen olyan energizált protodermisz-forrást választotta, amelyet Mata Nui Rendjének esze ágában sem volt lekapcsolni – ami a szigetükön, Daxián van. Lerombolta az erődöt, és átvette a sziget fölött az irányítást. Oda kell mennünk.
- Védett? – kérdezte a Sötét Vadász.
- Mintha csak a Nagy Lények kincse lenne – válaszolt Onua. – Hozz eggyel több tőrt.
___

Lewa küldetése egyszerű és áttekinthető volt. Egy életben maradt Rend ügynöktől származó információt felhasználva Artakha szigete felé tartott. Valahogyan meg kell győznie a sziget nagyhatalmú uralkodóját, tegyen többet annál, hogy hátradűl, és páncélzatokat meg fegyvereket gyárt. A harcban volt rá szükség.
Amint a sziget látótávolságba került, máris rájött, hogy elkésett. A partvonalat összetört Rahkshik fedték, és a működők az erőd felé masíroztak. Artakha matoránjai reménytelenül igyekeztek feltartóztatni őket, de veszett ügyért küzdöttek. Az egyetlen remény, ha magát Artakhát menekíti ki, mielőtt Makuta hadai őt is eltipornák.
Lewa éppen arra készült, hogy zuhanórepülésbe menjen át, amikor egy hang szólalt fel a fejében. Ne tedd, mondta. Már túl késő. De van valaki más, aki segíthet rajtatok, ha én elbukom. Menj el hozzá. Vedd rá, hogy mellétek álljon!
- Kiről beszélsz? És hol találhatom meg őt? – kérdezte Lewa.
Még van idő, szólt Artakha hangja. Én elküldelek hozzá. A többi rajtad áll.
A világ forgásba kezdett, és aztán Lewa eltűnt az Artakha fölötti légtérből. Egy sötét barlangban állva találta magát, egy üres kőfallal az orra előtt. Érezte, hogy van mögötte valami, úgy, ahogy a tarkón felkúszó lápi piócát is érezni lehet. Lewa meg akart fordulni, hogy megnézze, mi van ott – de ugyanakkor tudta, esze ágában sincs látni.
Fordulj! Ez a hang is egyedül Lewa elméjében szólalt meg, de hiányzott belőle az Artakha hangjában fellelhető nyugtató biztonságérzet. Ha ugyan lehetséges, hogy egy hangnak szaga legyen, úgy ez a haláltól és rothadástól bűzlött.
- Ki vagy te? Hol vagyok most? – mondta Lewa, mozdulatlanul.
Elérkeztél az utad végéhez… minden útnak a végéhez, Toa. És engem úgy hívnak, Tren Krom.

3.
Kapura sebesen (magához képest) suhant át Metru Nui árnyain. Úticélja Ga-Metru külterülete, pontosabban az Archívumnak azon része, amely az alatt húzódik. A kunyhója falára vésett jel árulta el neki, hová menjen és még azt is, ki akar vele találkozni, ám a legfontosabb kérdésre nem adott választ: a miértre.
Óvatosan átkémlelt az egyik ház sarkán. A levegő tiszta volt. Az Archívum legtöbb bejárata fölött Rahkshik őrködtek, ám ezt őrizetlenül hagyták. Ugyanis a múzeumóriás olyan részlegébe vezetett, amelyet évtizedekkel ezelőtt veszélyesnek nyilvánítottak, és az óta sem használták. Még akkor is elkerülték, amikor a matorán és a Toa a Makuta hatalomátvételét követő napokban a föld alá menekült.
Átosont az utcán, majd, nagy erőbevetéssel, megemelte a csapóajtót. Olyan élesen nyikorgott, hogy biztosra vette, a város összes Rahkshija meghallotta. Kapura megdermedt. Csak nem a levegőn át sikló, feléje közelgő Rahkshi sípoló hangját hallja? Nem, mindössze Ta-Metru eregette a gőzt. Egy pillanatig várt még, és mivel semmiféle ellenséges erő nem tűnt föl, bebukott az alagútba, és magára zárta a fedelet.
Sötét és nyirkos volt odabenn. A Muaka bűze terjengett enyhén a levegőben. Kapurának eszébe jutott egyik korábbi Archívumbéli látogatása, mely során eltévedt a folyosók útvesztőjében. Majdnem egy szökött kiállítási tárgy gyomrában kötött ki, és csakis Takanuva Toa kellő időben történő megjelenése mentette meg. Azt kívánta, barátja bárcsak más helyet választott volna a találkának… de aztán rájött, egyedül ez a fajta hely felelne meg.
- Elkéstél.
Macku lépett ki a fal egyik fülkéjéből. Kék páncélzatát sár mocskolta be, és enyhén sántított – pár napja sikerült elmenekülnie egy maréknyi Exo-Toától.
- Bocsánat – mondta Kapura. – Biztosra kellett mennem, hogy nem követnek.
- Még pár percig várjunk Hafura – így Macku. Fáradtnak hangzott… nem, ez annál komolyabb, gondolta Kapura. Alig volt képes egyben tartani magát.
- Ma nem dolgozik?
Macku bólintott.
Kapura a homlokát kezdte ráncolni. Minden po-matorán szobrászt munkába állítottak a városszerte felállítandó Makutát ábrázoló szobrok építésére. Ezt a rendeletet nem az új „Nagy Szellem” hozta, hanem Metru Nui új „Turagája” – Ahkmou. Nem, nem volt igazából Turaga – lévén Toa sem volt, ami pedig az előfeltétel lenne –, ám a Makutával való korábbi együttműködésének jutalmául hatalmi pozícióba került a város fölött.
- Rég meg kellett volna ölnünk azt a hitvány árulót – mormogta Macku.
Mindegyik matorán jól emlékezett Ahkmou Mata Nui szigetén elkövetett bűnére, melynek részeként a Makuta sötétsége által fertőzött kodan labdákat árusított. Sokan hallották a Metru Nuihoz kötődő vétkeit is, a Nagy Kataklizma előtti hetekből. Habár az utóbbi egy évben nagyrészt visszahúzódott, senki sem bízott meg benne. Vakama Turaga mégis bizonygatta, nem szabad száműzni őt. „Jobb az ágyad mellett tartanod a végzetviperát, mint szabadon engedned. Úgy legalább tudni fogod, merről fog majd lecsapni rád.”
A csapóajtó ismét nyikorogva kinyílt. Koszos fénycsóva hasított át az Archívum homályát. Macku és Kapura ösztönösen elrejtőztek a fény elmúltáig. Azután meghallották Hafu megnyugtató hangját, ki azt mondta:
- Emlékszik még valaki, miért is akartunk visszajönni ebbe a városba?
Macku felnevetett, noha egyáltalán nem volt min nevetni. Jó érzés volt, hogy ismét e két matorán társaságában lehetett. A felszínen már annyian feladták a harcot. Rahkshi és Exo-Toa volt mindenütt, és az egyetlen Toa, akiket látni lehetett, a Hagah csapat volt, kik látszólag nem vettek tudomást a külvilágról. Amikor kérdőre vonták őket, ők azt hajtogatták, hogy Teridax Makutát legyőzték már, és Metru Nuiban minden rendben van. Mi több, látszott rajtuk, hogy tényleg elhitték ezt a megtévesztést.
- Mi a helyzet? – kérdezte Hafu. – Tudod, hogy azt a jelet csak vészhelyzet esetén szabad használni.
- Ez egy vészhelyzet ám – biztosította Macku. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy megrajzolta a „segítségkérő” jelet – egy Rahkshi durva karcolatát – a barátai otthonainak közelében. Ahkmou minden illetéktelen művészi tevékenykedést betiltott.
A ga-matorán sarkon perdült, és elindul az Archívum mélyére. Hafu és Kapura követték. Egészen az alsóbb szintekig vezette őket, és úgy haladt, mintha olyan jól ismerné a helyet, akár Ga-Metrut. Kapura teljesen eltévedt már, és gyanította, hogy Hafu is.
- Ide be – suttogta Macku. Integetett társainak, hogy kövessék őt az egyik nagyméretű terembe, mely egykor egy kivételesen aljas Rahi főemlősnek adott otthont. Most azonban már más lakta – egy sebesült Víz Toája feküdt kiterülve a padlón. De nem Gali volt az vagy Gaaki, se senki, akit Kapura felismert volna.
- Ki ez? Honnan jött? – érdeklődött Hafu. Hangját gyanakvás hatotta át. Túl sok Makuta-féle trükköt látott már, hogy bárminek is higgyen első látásra.
- Azt mondja, a neve Tuyet – válaszolt Macku. – És hogy segíteni jött.
Hafu már hallotta ezt a nevet… Lhikan Toával állt valamilyen kapcsolatban, ha jól emlékezett, de nem ismerte a történetet.
- Úgy néz ki, mint aki még magán se tudna segíteni, nemhogy rajtunk.
- Meg… fogsz… lepődni – mondta a Toa nő, felemelve fejét Hafu felé. – Sokan meg fognak. Mondjátok, hol van Lhikan Toa?
- Halott – így kapura. – Makuta megölte.
Hafu gúnyos képet vágott Kapurára. Egyáltalán nem okos dolog csak úgy információt közölni egy idegennel.
- És Nidhiki Toa?
Kapura Hafura nézett, és vállat vont. Aztán visszafordult Tuyethez.
- Halott ő is. Makuta… megette, vagy mi.
- Nézd, jó, hogy itt vagy velünk meg minden – mondta Hafu. – De egyetlen Toa nem oszt nem szoroz. Feltéve, hogy nem rejtegetsz valamiféle szuperfegyvert, ami lemoshatja Makuta hadait Metru Nuiról.
Tuyet felület. Belenyúlt batyujába, és egy kristályt vett elő, körülbelül akkorát, mint az ökle.
- Az igazat megvallva éppen akad nálam.
- És szerinted Makuta ad majd esélyt a használatára? – kérdezte Macku, félig reménykedve, félig szkeptikusan.
- Makuta a Nagy Szellem, igaz? – kérdte Tuyet. – És a Nagy Szellem minden tud mindenkiről az univerzumában… hogy hol vannak, mit csinálnak… csak annyi kell, hogy rájuk gondoljon, nem?
Kapura bólintott.
Tuyet erre mosolyra fakadt.
- Akkor nálam jobb társatok nem is lehetne, kicsikéim. Én meghaltam… és már vagy 2000 éve halott vagyok.

4.
Teridax Makuta, ki immáron az egykor Mata Nuihoz tartozó gigantikus robottestben lakott, letekintett a világra, amely alatta elterült. Ameddig csak látott, nem is volt más a vízen kívül – s ha valaki egyszer 40 millió láb magas, elmélkedett Makuta, akkor jó messzire ellát.
Ez a világ az ő számára már unalmas volt. Igaz, hogy a végtelen óceán felszíne alatt a Verem menekültjei küzdöttek az életükért, ám ők olyan lényegtelenek, hogy nem érdemelték meg egy magafajta hatalmasság figyelmét. És ugyan az is igaz, hogy úgy nem képes befolyásolni az életüket, mint azokét, akik a testében éltek – a Toáét, matoránét, stb. –, az új teste elegendő erőt adott neki, hogy ha szükséges, teljesen elpárologtassa az óceánt. Talán, ha a kedve úgy tartja, meg is teszi, mielőtt távozik.
Félreértés ne essék – el fogja hagyni a végtelen víz eme bolygóját. Számos egyéb világ van odakint, tele élettel, melyek csak arra várnak, hogy leigázzák őket. Miért elégedne meg egy, a testén belüli „univerzum” irányításával, ha egy valódi világegyetem urává is válhat, bolygókévá, napokévá és csillagokévá? Ennek a robottestnek meg van az ereje, hogy városokat taroljon le, hegyeket zúzzon össze, Mata Nui mégsem használta ki. Nos, Makuta már nem lesz ilyen balga.
Mindenekelőtt természetesen előkészületeket kell tennie. Szükség lesz a matorán univerzumban kioltani az ellenállás utolsó szikráit is. Bolondság lenne megkockáztatni, hogy valami üzemzavar álljon be a testében, ha netán épp háborút folytat, csak amiért egy kis matorán törzs úgy döntött, többre értékeli a szabadság eszméjét a halál kemény, hideg valóságánál. Amikor elkészül, Makuta jelt ad majd a fölötte lévő vörös csillagnak, és megkezdi az útját.
Eme gondolat egy új, egy még élvezetesebb ötletet szült. Korábban száműzte magából az Élet Maszkját, benne a fogságba esett Mata Nui elméjével. A nagy erejű Kanohi az űrben repült tova, talán hogy elégjen, hogy egy aszteroidával találkozva darabokra törjön… vagy, esetleg, hogy egy másik világban keressen menedéket. Ám bármilyen messze is van tőle, a maszk még mindig az ő testének része, és Makuta tudta, megtalálhatja. Képes lenyomozni akárhol is van, és meghiúsítani Mata Nui minden szabadulási törekvését. A maszk és minden ereje már nem több mint porszem Makuta szemében, és erről tanúbizonyságot is tesz, amikor porrá őrli páncélozott sarka alatt.
Kellemes ábránd volt, ám előbb az igazsággal lesz muszáj számolnia. Egy új Makuta jelenlétét érezte a matorán közt, aminek lehetetlennek kellett volna lennie. Az összes többi Makutát leölték, vagy ő maga, vagy pedig Mata Nui Rendjének ügynökei. Hát, úgy tartotta, teljesen ez sem igaz… Miserix még él, még ha az egykori Makuta vezér nem is tud róla. Ugyanis Teridax öreg ellenfelének tudomása szerint ő már nem volt más, csak egy kétdimenziós falfirka, és mindenki más is ennek látta őt. A régebbi időkben jelentős mennyiségű koncentrációba került volna fenntartani ilyen tökéletesen az illúziót, főleg, ha egy másik Makuta az alanya. Viszont az új testének köszönhetően megerősödött hatalmával nem jelentett számára megterhelést.
A Makuta, akit megérzett, azonban nem Miserix volt. Nem, sokkal ismeretlenebb volt nála… és ugyanakkor kísértetiesen ismerős is. És miután nem lehet egy élő Makuta, sem pedig egy új szülemény, csak egy megoldás lehetett.
Egy másik dimenzióból érkezett. Az ellenségeim egy Makutát vettek fel, hogy ellenem használják. Milyen… vakmerő kezdeményezés. Gondoskodnom kell az illő fogadtatásról.
___

Mazeka és újdonsült Makuta szövetségese a déli földrészek egyik lakatlan területén találta magát. A völgy, amelyben álltak, igazán buja és szép volt, ám Mazeka emlékezett, miféle történetek keringtek erről a helyről. A lágy szellőben lengedező magas fű volt a hely védelmezője. Érzékelik a mozgást, és a betolakodó idegen tárgyak köré tekerednek, majd megfojtják őket. A maradványokat aztán a föld alá húzzák, és a völgy visszaváltozik korábbi, szépséges állapotába.
- Ne mozdult – tanácsolta a mellette ácsorgó fehér páncélba bújt Makutának. Ő Teridax Makuta egyik alternatív univerzum-béli változata volt, egy olyan világból, ahol a Makuták nem tértek rossz útra. Amiért Mazeka beleegyezett, hogy otthagyja régi ellenfelét, Vultrazt, megadták neki a lehetőséget, hogy a dimenzió egyik általa kiválasztott lakójával térhessen haza. Az a világi Teridaxra esett a választása, abban a reményben, hogy ő majd képes lesz előre megjósolni az eredeti tetteit.
- A mi világunkban is vannak ilyenek – mondta az alternatív Teridax. – Tudjuk, hogyan kell velük bánni.
Mazeka figyelte, ahogy sötétség lepi be el a völgyet. Ahová elért, ott a fű elszáradt, és elpusztult.
- Várjunk csak! – mondta a hirtelen gyanakodni kezdő Mazeka. – Te azt mondtad, hogy a világodban a Makuták kitaszították magukból az árnyék minden darabkáját. Akkor hogyan tudod irányítani a sötétséget?
Az alternatív Teridax finom mosolyt mutatott.
- Nem tudom. De elnyelhetem a fényt… és mi hát a sötétség, ha nem a fény hiánya? Most pedig, azt hiszem, valahol máshol van ránk szükség.
Az immár elsötétült ösvényen sétálva, a két társ megkezdte kiútját az ösvényből, küldetésük valódi kezdete felé…
___

Tuyet Toa alig hitte el, mekkora szerencséje van. Az univerzum ezer lényével összefuthatott volna, mégis épp két olyannal találkozott, akik nem emlékeztek rá vagy a tetteire. Ez nagyban megkönnyítette a dolgokat.
Ideiglenes gyöngesége, mely egy nehézségekkel teli utazás eredménye volt, elmúlt. Most két matorán, Kapura és Macku mögött sétált az Archívumban, és a beszélgetésüket hallgatta. Nem tartott soká, míg felfogta a helyzetet. Régi aggályai beigazolódtak. A Makuta valóban fellázadt Mata Nui ellen, és átvette az univerzum fölött a hatalmat. Ha Lhikan meg Nidhiki hallgatott volna rám, mindez sosem történt volna meg… mert egy Makuta sem lett volna már életben, gondolta.
Milyen tisztán emlékezett, miért alakult minden úgy, ahogy. Metru Nui egyik Toája volt régen, évezredekkel ezelőtt. Egy nagy erejű tárgy, a Nui Kő segítségével megpróbált elegendő hatalomra szert tenni, hogy elpusztítsa, amit fenyegetésnek tartott – a Sötét Vadászokat és a Makutákat. Tudta, hogy a többi Toa, például Lhikan, ellenezné tervét, így mindent titokban kellett tartania.
Sajnálatos módon a titokra hamar fény derült. Sötét Vadászok érkeztek Metru Nuiba a Nui Kő nyomában, melyről úgy vélték, nála van. Hogy kiiktassa őket, olyan matorán ölési vádakkal gyanúsította meg őket, amiket ő követett el. Lhikan Toa és Nidhiki Toa elfogták a Sötét Vadászokat, ám később rá kellett jönniük, hogy nővérük volt a merénylő, és ő birtokolta a Követ. Az így kibontakozó csatában a kő darabokra tört, Tuyetet pedig foglyul ejtették.
A Toák a Kolosszeumba zárták be, míg ki nem találták, mihez kezdjenek vele. Egy éjjel egy magát Botarként, Mata Nui Rendje ügynökeként azonosító, aranyszínű alak jelent meg cellájában. Elmondta neki, amire már addigra ő maga is rájött: a Nui Kő darabkái beágyazódtak a testébe, valóságos élő Toa energia-elemmé téve őt. Semmilyen átlagos zárka nem lett volna képes elég időre elzárni őt, addig, ameddig Toák vannak a közelében, akiktől erőt szívhatna. Ám a Rend nem csak egy hatékonyabb fogda találásában volt érdekelt – a Nui Kő titkára voltak kíváncsiak, hogy többet állíthassanak elő.
Ez egy olyan titkos művelet volt, hogy kizárólag a Rend legmagasabb rangú tagjai tudtak róla. Egy bonyolult terv bontakozott ki: Botar Tuyetet egy másik dimenzióba teleportálta, egy olyanba, ahol nem voltak Toák, akik erejét a Nui Kő elszívhatta volna. Hogy titokban tartsák ezt az alacsonyabb rangúak elől, egy második Tuyetet – megint csak egy másik dimenzióból – helyeztek helyette a Verembe. A hasonmást még meg is változtatták úgy, hogy kristályokat ültette testébe, ám nem egy igazi Nui Követ. Ő maradt a Veremben, míg az eredeti Tuyetet lecsukták, és kifaggatták a Kő természetéről.
A Rend 1500 éven át próbálta kipréselni belőle a Kő titkát, de nem értek el sikert. Ő pedig mindvégig a szökését tervezgette. Az egyik őrét manipulálta, és sikerült meggyőznie a saját igazáról (végtére is a Rend is legalább annyira gyűlölte a Sötét Vadászokat és a Makutákat, mint ő). Az őrt végül sikerült átállítania oldalára, és rávette, hogy egy robbanással rendezze meg halálát. A Rend, abban a hitben, hogy a teste bizonyára elporladt, nem is indított nyomozást utána. Közben ő a másik dimenzióból származó technológiát felhasználva megszökött.
Térkép nélkül kétezer évig tartott, hogy visszatérjen saját univerzumába… kétezer, erőt adó Toával hemzsegő idegen világok látogatásával telt évig. Végül hazajutott, és Metru Nui levéltárában kötött ki.
És hogy mi történt a hasonmásával a Veremben? Fogalma sem volt. Gyanította, hogy a Rend tudja, és egy nap, ha majd megunja magát, kikényszeríti belőlük az információt. Ám egyelőre nagyobb feladat áll előtte.
Tuyet nem kételkedett benne, hogy képes lenne megszervezni és sikeresen harcba vinni Teridaxszal szemben egy ellenállást. Ám nem állt szándékában hagyni, hogy Mata Nuié legyen ismét az irányítás. Ezer meg ezer évnyi merengés után megbizonyosodott róla, hogy Mata Nui gyenge volt, máskülönben rég elsöpörte volna a Makutákat. Nem, ennek az univerzumnak inkább egy erős, határozott vezetőre van szüksége, aki nem fél megtenni, amit kell.
Valaki olyanra, mint én, mondta magában. Igen, aki pont olyan, mint én.

5.
Az émelygés jól ismert hulláma csapott le Vezonra, amint elhomályosult körülötte minden. Most már tényleg muszáj lesz megtudnia, miként irányítsa új hatalmát, már csak azért is, hogy ne legyen hányingere. Nem is értette, hogy a Brutakához hasonló dimenziók közti utazók hogyan voltak képesek megőrizni épeszűségüket… lehet, hogy, akárcsak Vezonnak, Brutakának sem volt annyi veszíteni való esze?
Mindenesetre megérkezett. Itt volt. És ez természetesen megköveteli a kérdést: ezúttal hol van az „itt”? A lényével összenőtt Olmak Kanohi úgy nyitogatta a dimenziókapukat, ahogy a matoránok bontogatják az ajándékokat a Névadás Napján, és képtelenség volt megjósolni, mi lehet a célállomás.
Lenézett. Homok volt a talpa alatt. Mi több, mindenfelé homokot látott. Először azt képzelte, tengerparton áll, de nem volt víz a közelben. A távolban azonban fákra és épületekre lett figyelmes, úgyhogy elindult abba az irányba.
A sivatag, mint kiderült, nem volt nagy. Hamar átváltott egy buja őserdőbe, amely telis-tele volt lényekkel, kik olyas valamit műveltek, amit Vezon mindenáron el szokott kerülni: keményen dolgoztak. Néhányuk egyértelműen le-matorán volt… a többit Vezon nem ismerte fel, habár ők is falulakóknak tűntek. Gyűlölte a falubelieket. Olyan… szorgalmasak.
Az egyik lakó odaszökdécselt hozzá, karjait mellső lábként használva. Feltekintett Vezonra, majd azt mondta mosolyogva:
- Te Mata Nui egy barátja vagy?
Vezon egy bonyolult és nehézkes mutatványt hajtott végre: nem nevetett.
- Hát persze, te kis… akármi is vagy. Az vagyok.
- Akkor egy Toa vagy?
- Hát mi más lennék? – mondta Vezon, igyekezvén "nemesen és hősiesen" mosolyogni.
- Akkor gyerünk – így a helybéli, és el is viharzott. – Elkéstél.
Vezon érdeklődve a nyomába szegült. Ezen a helyen volt egy Mata Nui meg Toa, úgyhogy nyilván hasonlít a hazájára. De mi ez a többi vakarcs? És pontosan hová került?
- Izé, elnézést, falusi – kezdte Vezon.
- Tarduk! – kiáltott az vissza. Vezon felkapta a fejét a figyelmeztetésre, de nem látta nyomát egy szál "tardu"-nak sem. Eltartott egy pillanatig, míg rájött, hogy a "Tarduk" az idegen neve lehet.
- Igen. Na mindegy. Hol vagyok? – mondta Vezon.
Tarduk megállt, és átnézett a válla fölött.
- Óh, te biztosan északról jöttél. Ez Tesara. De most siessünk, kérlek – Gresh és Kongu Toa segítségre várnak.
Gresh? mondta magában Vezon. Mi az a Gresh? De Kongu… őt ismerem.
Miután átverekedték magukat az aljnövényzeten, Vezon megtorpant. Toákat látott – nem is keveset – és egyéb harcosokat, akik nem voltak ismerősek. Valamifajta óriási fémmenedéket építettek. Jaller a tűz fölötti erejével forrasztott össze egy varratot, miközben egy kék páncélt viselő nő sürgette. Nem egy Víz Toája volt, legalábbis Vezon szerint nem – a Víz Toák nem szoktak ilyen rámenősek lenni.
Vezon tudta, hogy nem szabadna belépnie a tisztásra – végtére is nem örvendett nagy népszerűségnek a Toa körében. Ugyanakkor, ha meglátják őt, és rátámadnak, érdekesebbé válhat a helyzet. Már két teljes nap telt el anélkül, hogy valaki meg akarta volna őt ölni, ami kezdte őt roppant nyugtalanná tenni.
Kihúzva magát odamasírozott a munkálkodó Toához. Néhányan feléje biccentettek. Egyvalaki mosolygott. Az egyik Kő Toa még integetett is! Vezon elhatározta, hogy szívből gyűlölni fogja ezt a helyet.
- Tehát ki vagy te egész pontosan? – kérdezte Tarduk.
- A nevem… öö… Vezon Toa – válaszolt, olyan hangosan, hogy minden Toa hallja. – Én vagyok a… az… Anarchia Toája.
Tarduk a homlokát ráncolta.
- Rendben. Értem. Őszintén szólva Jeget vártunk… tudod, elég izzasztó ez a fajta meló.
Vezon körbenézett. Senki sem reagált a nevére… még Jaller sem. Lehetséges volna…? Nem, túlságosan borzalmas, ahhoz, hogy belegondoljon. Egy ekkora tragédia, ekkora kár túltett a felfogóképességén.
Ennek az univerzumnak nincs Vezonja. Soha nem is volt. Máskülönben valaki már bizonyára lőni kezdett volna rá.
- Északon nem vagyunk túl, öö, tájékozottak – mondta Tarduknak. – Mi folyik itt konkrétan?
- Tán nem tudod? – mondta Tarduk. – Nos, azt hiszem, a legjobb lenne, ha elküldenélek Takuához, de szerintem ő ma Roxtusban van. Figyelj, elmagyarázom – a Nagy Lények, Mata Nuin keresztül, mindent rendbe hoztak. Mata Nui aztán északra ment, és pár hónapra rá feltűnt a Toa, a matorán meg a többiek.
- És mi történt Mata Nuival?
Tarduk vállat vont.
- Tahu valami Útvesztő Völgyet emlegetett, és hogy az erő visszaszáll oda, ahova tartozik. Nem emlékszek már pontosan. Tudod, sosem voltam oda a történelemért.
Menetelés dörömbölésének hallatán Vezon megfordult. Egy magas alak, kétségkívül egy Makuta vezényelt egy sor fekete páncélba bújt katonát.
- Korán jöttek – mondta Tarduk. – Amióta megszabadultak Tumától, és a Skrallok a Makuta alárendeltjeivé váltak, az eredményességük megsokszorozódott. Még jó, hogy velünk vannak!
Még egy pár kérdés, és Vezon számára máris tisztává vált minden, illetve majdnem minden. Ebben az univerzumban a Makuták nem lázadtak fel Mata Nui ellen. A Nagy Szellem szabadon, akadálytalanul folytathatta küldetését – akármi is volt az. Miután telesítette, engedte, hogy a Toa és matorán legalább egy része távozzon és a helyiekkel éljen. A Makuták is köztük voltak, akik összezúzták az egyik itteni hadúr vágyait, de a seregét megtartották maguknak.
Vezon eltűnődött, miért is volt szükség egy ilyen boldog, békés, idilli, észvesztően unalmas helyen egy hadseregre, amikor kérdése váratlanul, igen drámai módon válaszra lelt. A távoli dűnék közt egy sereg tűnt föl, amely egyenesen Tesara felé robogott. Néhányukat felismerte – egyéb Skakdit, mint a Pirakákat, Roodakát és a Vortixxait, valamint Miserix Makutát sárkányalakjában. A kétlábú hüllőkön lovagló feketepáncélos harcosok ismeretlenek voltak Vezon számára, de azt azért mégsem hitte, hogy gyümölcsöskosár-futárok lennének.
- Megtámadtak! – kiáltott Tarduk. – Gyorsan, Vezon Toa – eredj, segítsd a Makutát! Használd az erődet. Én idehívom a többieket.
Használjam az erőm. Persze, gondolta Vezon. Az én erőm, hogy eltűnjek innen a francba. Csak arra kéne rájönnöm, hogy kapcsoljam be.
A támadók áttörtek a Skrall harcosok sorain, és szakadatlanul haladtak a falu felé. A Skakdi az élen fáklyákat hajigálva felgyújtotta a dzsungelt.
Most épp jól jönne, ha nyílna egy dimenziókapu… akárhová! mondta magában Vezon. Gyerünk. Gyerünk! Nem akarom, hogy egy olyan világban haljak meg, ahol nem is éltem… ki emlékezne rám akkor?
Ám az Olmak ereje érthetetlen módon nem jelentkezett. Így Vezon nem tehetett mást, csak állt, és figyelte, ahogy az előretörő had feléje közeledett…

6.
Vezon már látott jobb napokat. Újkeltű képessége, amellyel más dimenziókba látogathatott, egy Spherus Magnának nevezett alternatív világba juttatta, ahol a Makuta, a Toa és valami Agori nevezetű nép élt békésen egymás mellett. Nos, többnyire – egy népes Skakdiból, Vortixxból, valamint Spherus Magna lakosaiból álló had közeledett a falu felé, amelyben Vezon álldogált.
Megfelelőnek látta az időt távozni. Ám Vezon még nem sajátította el a vele összenőtt Olmak Kanohi erejének irányítását. Attól, hogy akarta, még nem működött, és most már kezdte azt kívánni, bárcsak meg se látta volna ezt az átkozott tárgyat.
Az elmúlt egy percben immár hatodszorra, megparancsolta az Olmak erejének, hogy vigye el őt ebből a valóságból, még mielőtt a törtető horda elsöpörte volna. Ezúttal érezte a már ismerőssé vált szédülést, amely a dimenzióugrást előjele volt, és látta, amint a világ meginog körülötte. De aztán olyas valami történt, ami eddig még nem: körülötte minden teljesen megdermedt. Amikor megpróbált kinyúlni, és megérinteni egy Toát, a keze egyenest áthatolt rajta. És ami a legrosszabb volt, nem is "utazott" – úgy tetszett, egy szobrokkal teli világban ragadt.
- Ez jobb, mintha megölnének – mondta magának. – Nem sokkal jobb, de jobb.
Romlott elméje átfutotta az összes lehetséges forgatókönyvet. Ez nem sokat segített, mivel lényegében semmit sem tudott az Erő Maszkokról, vagy hogy miként kell őket megjavítani. Ha valami elromlott az Olmakban, lehetséges, hogy örökre itt marad.
Az tényleg olyan rossz lenne? A hang a fejében volt – ez nem volt Vezon számára szokatlan élmény, habár a hangok általában az övéi szoktak lenni.
- Ha ennél szórakoztatóbb már nem lesz, igen – felelt Vezon. – Kihez beszélek?
A keresztnevem számodra nem jelentene semmit. Spherus Magna emberei egy úgynevezett "Nagy Lény"-nek hívnak engem.
- És mi tesz olyan naggyá?
Én nem beszélek az evilági lényekhez. Ők sosem látnak, hallanak engem, és így a képzeletükre hárul a feladat, hogy képet alkossanak rólam, gondolkodásomról és a hitemről. A képzelet végtelen számú módon képes kitölteni az üres részeket azzal, amiben hinni akar.
- Ez szép – mondta Vezon türelmetlenül. – Segítesz kijutnom ebből a helyzetből?
Miért tenném? Én juttattalak bele. Az én népem alkotta az első Erő Maszkokat. Még szép, hogy tudjuk, hogy kapcsoljunk ki egyet. Te nem ide tartozol… mi több, erősen kétlem, hogy bárhová is tartoznál. Így tehát most nem vagy sehol.
- Szóval a Nagy Lények ezzel töltik a napjaikat? Fantomorrukat olyasmikbe dugják, amikhez semmi közük, és megakadályozzák egy őrült válóságok közti tökéletesen jó tombolását? – kérdezte Vezon.
Én talán nem is vagyok egy átlagos Nagy Lény, felelt a hang. Eonokkal ezelőtt elkövettem azt a hibát, hogy megérintettem az Élet Maszkját. Ennek eredményeképp minden életre kelt körülöttem – a bútorok, eszközök, fénysugarak. Uralkodó társaim, saját biztonságuk érdekében, börtönbe zártak. Most már nincs mitől tartanom, csak az eleven láncaimtól… az élő kőtömböktől… és a fénysugarak sikolyaitól, amikor a sötétség kioltja őket.
Vezonnak fogalma sem volt róla, a fény miféle kínokat élhet át, de ha meglátta a fényt az alagút végén, felismerte a lehetőséget.
- Tehát te is meg én is be vagyunk zárva. Szabadon engednél… ha én is szabadon engedlek?
A Vezon fejében lévő hang hosszú időre elcsöndesedett.
___

Lewa földbegyökerezett lábakkal állt. Artakha egy barlangba teleportálta őt, ám nem egyedül volt ott. A jelek szerint egy bizonyos Tren Krommal osztozott a barlangon… és valami azt súgta Lewának, nem lenne jó ötlet pillantást vetnie vendéglátójára.
Fordulj, mondta Tren Krom ismét. Telepatikus "hangja" egy fészeknyi tekergőző fúróféregre emlékeztette Lewát.
- Én tökély-jól meg vagyok itt, kösz – mondta Lewa. - Artakha azt…
Kitalálom, miért jöttél ide, Toa, felelt Tren Krom. Én is hallottam Teridax Makuta hangját, amely az univerzum minden szegletéből hallatszott. De mit kérnél tőlem? Van tudásom, amit fegyverként vethetnénk be ellene, de a tudás, ha nincs meg használatához a kellő tapasztalat, teljesen haszontalan. Engem pedig a Nagy Lények ehhez a szigethez kötöttek, képtelen vagyok távozni.
- És ha az a Nagy Lények műve, kétlem, hogy én képes lennék ki-gyors-szabadítani – így Lewa. – Szóval az utam egy újabb időpocsékolás volt.
Meglehet… talán, mondta Tren Krom. De talán van egy út. Ám nagy kockázattal jár… és számodra a siker talán rosszabb lenne a kudarcnál.
- Mindenki, akit szeretek, veszélyben forog – válaszolt Lewa. – Mindent, ami számomra fontos, megmérgezte Makuta rontása. Megteszek mindent, bármi áron, hogy megállítsam őt.
Súlyosan megbánhatod még a döntésedet, mondta Tren Krom. De a döntésed immár végleges.
Lewa érezte, hogy egy csáp tekeredik a nyaka köré. Felemelte karjait, hogy leszedje, de félúton megdermedtek. A következő pillanatban a teljes világ forogni kezdett, és úgy érezte, mintha belsőségeit egyenként szakítanák ki. Ezután fény, fájdalom és áthatolhatatlan sötétség következett. És mikor az árnyak mind eloszlottak, Lewa meglátta… önmagát.
Letekintett, csak egy mikro-másodpercig, de ennyi is elég volt, hogy meglássa a kőhöz forrt, óriási csápos masszát. Ösztönösen tudta, hogy Tren Krom teste volt az – és az ő elméje volt benne.
- Szabadság. – A szó Lewa szájából jött, Lewa hangján, de Tren Krom ejtette ki. – Ennyi idő után, ismét van testem… egy izmos, erőteljes test, amivel elmehetek erről a nyomorult helyről… hála neked.
Lewa próbált megszólalni, de nem tudott. Először pánikba esett. Aztán eszébe jutott, hogy Tren Krom telepatikával beszélt hozzá. Erősen összpontosított, és szavai "Lewa" agyában visszhangoztak:
Mit műveltél? Én ebbe nem egyez-mentem bele!
- Azt mondtad, "bármi áron" – felelt Tren Krom. – Hát ez volt az ár. De ne félj – nem szegem ge az alkunkat. Bevetem a tudásom, hogy megállítsam Teridaxot. Cserébe nem kérek mást, csak szabadságot. A ide való száműzetésben töltött élet túl nagy ár lenne a szeretteid és ismerőseid biztonságáért?
Még mielőtt Lewa előállhatott volna a válasszal, Tren Krom – a Levegő Nuva Toája testében – elhagyta a barlangot. Lewa próbált a nyomába eredni, de testének hatalmas tömege eggyé vált a szigettel. Nem tudott mozogni.
És ha nem találok valami módot a testem visszanyerésére, mondta magában, örökre ide leszek csapda-ragadva.

7.
Tren Krom azon sziget partján állt, melyet ezer meg ezer éven át "sajátjáénak" tudhatott – ez volt otthona, börtöne, kínjainak színhelye. Ameddig csak emlékezete visszanyúlt, itt raboskodott a Nagy Lények hatalmának köszönhetően. Joggal érezhet irántuk és alkotásuk, Mata Nui iránt gyűlöletet, és akarhat bosszút.
Furcsa mód nem így érzett. Igaz, nem egyszer kelt ki rabsága ellen és többször esküdött megtorlást. De ahogy telt az idő, okosabb lett, visszaemlékezett a régi mondásra, miszerint "nincs értelme harcolni az égő házban". Nem szerez abból semmi hasznot, ha tönkreveri a Nagy Lények teremtményét. Sőt inkább saját vesztét okozná. Mi több, noha több mint 100000 évvel ezelőtt félreállították Mata Nui miatt, Tren Krom még mindig érzett némi felelősséget az egykoron általa őrzött univerzum iránt.
Éppen ezért cselezte ki Lewa Nuva Toát, és cserélt vele testet, hogy így képes legyen megmenekülni a szigetről végre. Azonban arra nem számított, hogy Lewa levegő fölötti hatalmának megszerzése nem lesz az alku része. E nélkül pedig, csónak vagy légi jármű híján, képtelen elhagyni a partot. Ennek dacára nem esett kétségbe. Tudta, ki küldte el hozzá Lewát, és így tudta hatalma kulcsát.
Artakha, hallgass meg.
A telepatikus üzenetet elképzelhetetlen távolra sugározta. A válasz mégis másodpercek múlva megérkezett.
Itt vagyok, Tren Krom. Látom, még mindig… találékony vagy.
Hasznos lesz ez a test, jelentette ki Tren Krom, de csak ha eljutok Metru Nuiba. Te elintézhetnéd ezt.
És eresszelek rá téged az univerzumra? tűnődött Artakha. A Nagy Lények okkal zártak el téged, hogy Mata Nui rivális nélkül uralkodhasson.
Tren Krom átkozódott. Ne zúgolódj már, te ősi, vén bolond. Ha nem akartad, hogy kiszabaduljak, miért küldted a Toát? Tudtat, mit tennék.
Artakha nem küldött vissza választ. Ehelyett a világ pislákolni és halványulni kezdett Tren Krom körül. Mikor kitisztult a látása, egy halomnyi törött felszereléssel meg porlepte műtárgyakkal telerakodott, föld alatti járatban találta magát. Fizikailag még sosem járt itt, de tudta, hová került: Metru Nui Archívumába.
Hálás köszönet, gondolta.
Artakha szigorúan felelt. Igyekezz teljesíteni az alku rád eső részét, Tren Krom! És meg se forduljon a fejedben, hogy megtartasz egy testet, ami nem a tied. Inkább pusztítanám el, minthogy hagyjam, hogy örökre ellopd.
Tren Krom figyelmen kívül hagyta. Sokkal jobban aggasztotta az, hogy miképp fog eljutni, ahová kell, mielőtt még Teridax Makuta meg akarná állítani. Az Archívum alagutak labirintusa, és egyik elme sem ismerte az alaprajzát, amit a közelmúltban olvasott. Kinyúlt, egy értelmes lényt kutatott, aki hátha tudja, merre van a helyes út.
Valami egészen mást talált. Elméje egy másikhoz súrlódott, egy elképesztően erős akaratú és ambíciójúhoz. Mielőtt mélyebbre hatolhatott volna, közeledő lépteket hallott. Előkészítve Lewa Toa fegyverét, Tren Krom felkészült a támadásra.
- Lewa! Nézzétek, ez Lewa Toa!
A vidám kiáltást egy matorán falusi hallatta. Elméjének gyors leolvasásával kiderült, hogy a neve Kapura, társa pedig Hafu. Ám náluk sokkal jobban érdekelte Tren Kromot a velük utazó, kék páncélt hordó nőszemély.
- Hát nem pompás, Hafu? Most már két Toa is van velünk – Lewa és Tuyet.
Tuyet? Tren Krom kihasználta az időt, hogy az elméjébe olvasson, és nem túl finoman intézte. Látta a nő korábbi kísérleteit az univerzum meghódítására, és a terveit, hogy újra megteszi. Erőteljes volt és veszélyes… de talán hasznossá is válhat.
Ami őt illette, Tuyet csak mosolygott. Jól tudta, hogy nem egy Levegő Toája áll előtte. Még sosem találkozott Lewa Nuvával, de olyan mentális erőkkel, amilyeneket érzékelt, egy Lebegésmaszkos Levegőharcos sem rendelkezett. Akkor ki ez igazából, és miért tetteti magát Lewa Toának?
- Ha ti Makuta ellenségei vagytok, akkor a segítségetek igen… jól hálás-jönne – mondta Tren Krom, megtoldva szövegét egy kis fanyelvjárással a matoránok kedvéért.
- Azt meghiszem – mondta Tuyet. – Gondolom, van egy terved.
- Ha nincs is, nektek biztosan lenne – felelt Tren Krom, egyenesen a szemeibe meredve. – Talán… tám-segíthetnénk… egymásnak.
- Micsoda megkönnyebbülés – mondta Kapura mosolyogva. – Szerinted is, Hafu?
A po-matorán Tuyet Toáról, kiben nem bízott, Lewa Nuvára tekintett, aki meg nem tűnt önmagának.
- Igen. Csodálatos – mormogta.
___

A kis csapat az est beálltáig várt. Aztán kiosontak az Archívumból, egyenesen a Kolosszeum felé. Útközben elhaladtak Pouks Toa és Bomonga Toa mellett, akik úgy sétafikáltak a városban, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.
- Kik ezek? – kérdezte Tuyet. – A Toa ügy árulói?
- Ők a Hagah Toa – magyarázta el Kapura. – Valami történt velük… senki sem tudja, hogy mi. De úgy sétálnak el a Rahkshi mellett, mintha a szörnyek ott se lennének. – Vállat vont.
Tren Krom érdeklődően megérintette a két Hagah Toa elméjét. Áh, gondolta, egy egyszerű trükk. Teridax egy hamis valóságot mutatott ennek a Toának, ahol a béke és nyugalom honol. Ez számukra egy olyan acélos illúzió, amiből maguk erejéből nem tudnának kitörni. De nekem…
Tren Krom mentális erejének egyetlen töredéke képes volt darabokra szedni Makuta mesterséges valóságát. Pouks és Bomonga megrázta a fejét, mintha csak egy álomból ébredtek volna fel. Miközben visszajuttatta őket a való világba, Tren Krom sorba kapcsolta hatalmát a többi Hagah Toa agyához, egyúttal őket is felszabadítva.
- Talán a szerencse rámosolyog Metru Nuira, és ezek a Toák is észhez térnek hamarosan – mondta Tren Krom. – Idővel kiderül.
- Mint általában minden – így Tuyet. – De vajon rólunk mit fed fel az idő?
Tren Krom a nőre nézett.
- Remélhetőleg semmi olyasmit, amit bármelyikünk szégyenkezve bánna.
- Óh, nem, hát persze, hogy nem – felelt hahotázva.
- Most hová megyünk? – kérdezte Hafu. – És akarom én egyáltalán tudni?
Tren Krom a Kolosszeum irányába mutatott.
- Oda. Üzenetem van Mata Nuinak. Ez dönthet mindenki élete vagy halála felől.
- Mata Nuinak? – kérdezte a hitetlenkedő Hafu. – De Mata Nui nincs is itt. Teridax Makuta száműzte az univerzumból, talán meg is ölte. Hogy akarsz üzenetet adni neki? És egyébként is hogyan tudna ő most rajtunk segíteni?
Tren Krom ránézett a po-matoránra. Különös vigyor húzódott Lewa Nuva szájára, furcsa szögben felkunkorítva a széleit.
- Mindkét válaszra ugyanaz a válasz… még meg fogsz lepődni, Hafu. Nagyon meg fogsz lepődni.

8.
Helryx Toa meghozta döntését.
Cellájában egyedül, mindössze Teridax Makuta gondolatai és Miserix Makuta festménye társaságában, bőven volt ideje gondolkodni. Teridax külön elmondta neki, mik voltak a tervei – kihasználja a Nagy Szellem testének erejét, hogy más világokat hódítson meg. A Toa nem kételkedett benne, hogy képes lenne rá, hacsak nem állítják meg.
De hogyan?
Az egyértelmű válasz a matorán nép volt. Munkájukat nyilvánvaló kapcsolat kötötte össze a gépezet egészségi állapotával, amelyben laktak. Dióhéjban, ha ők beszüntetik a munkát, a robot meghal, s vele együtt Teridax Makuta is. A probléma, hogy Teridax nem tűrné meg a sztrájkot. Kétségkívül lemészárolna néhány matoránt, különlegesen fájdalmas módokon, míg a többiek be nem hódolnak. Bármilyen bátrak is, a matoránok dacosságára nem lehet számítani, ha a barátaik szenvedését okozzák vele.
Természetesen a gond többrétű volt: a robot halála elkerülhetetlenül minden benne élő lény halálát is jelentené – matoránét, Toáét, Vortixxét, Skakdiét, mindenkiét. A kinti bolygónak nincs szárazulata, így nem lenne hová menekülni. A matorán univerzum lakói vagy megfulladnának, vagy megfagynának a sötétségben.
Mint Mata Nui Rendjének vezére, Helryx számos olyan döntést hozott már, amely a halálukba küldte ügynökeit. Ez a munkával járt. De vajon olyan döntést hozhat, amely egy egész univerzumot a sírba taszítana?
Mint kiderült, igen. Hozhat.
Teridaxot meg kell fékezni, mielőtt még megölné vagy leigázná a kinti világegyetem milliárd ártatlan lakóját. Nem volt benne biztos, hogy leterítheti-e, de meg kell kísérelnie. Börtöne egy érzékeny hely közelében volt, amelynek pusztulása talán elegendő lesz a Makuta megölésére. Ha vízerejét nóva robbanásként ereszti ki, talán okozhat elég kárt. De még ha csak megnyomorítja is, más még beviheti a kegyelemdöfést.
Behunyta a szemeit, és megidézte minden hatalmát. Ha voltak kétségei vagy sajnálkozott, félretolta érzéseit. Helryx azt fogja tenni, amit mindig is tett: bármit, amit muszáj.
Figyelmét egy hihetetlenül hangos dörömbölés zavarta meg. Teridax máris felfedezte volna a tervét?
A következő pillanatban beomlott egy fal. A romokon át két matorán, Lewa Nuva Toa és egy olyan alak lépett be, akiről Helryx úgy vélte, sosem fogja látni: Tuyet Toa.
- Ti! – csattant fel a Rend vezére. – Ti mit kerestek itt?
- Szívesen – felelt Tuyet. – Fogalmam sem volt róla, hogy ide vagy bezárva, Helryx. Költői igazságszolgáltatás, tekintve, hogy a te fajtád is évszázadokra bezárt engem, nem gondolod?
Helryx Lewára nézett. Tuyet szabadlábon potenciális veszélyforrás. Talán ha ő és a Levegő Nuva Toája elég gyorsak, leteríthetik a gaz Toát. Ám Lewa nem fordított figyelmet Helryxre. Inkább úgy tűnt, Miserix képével van elfoglalva. Teridax Makuta a régi ellenségét egy falfreskóvá változtatta, a gyilkosság egy egyedi és galád tetteként.
- Lewa? Te meg mit művelsz? – kérdezte.
A Levegő Toája rá sem hederített. Helyette azt suttogta:
- Érdekes. Nem halott, de annyira annak hiszi magát, hogy akár az is lehetne.
- Rá ne figyelj – így Tuyet. – Ő nem ez a Lewa. Nem tudom, ki ő pontosan, csak azt, hogy ő hozott ide minket. És most, hogy itt vagyunk, biztosan találok valami módot, hogy érkezésünkből előnyt kovácsoljak magamnak.
Helryx visszatekintett Lewára. A Levegő Toa becsukta a szemeit, és jobb kezével előrenyúlt. Ám kitartott tenyeréből nem ciklon tört ki. Sőt mi több, semmi sem történt.
Aztán hirtelen valami mégis.
Miserix portréja eltorzult, mintha ráhajlott volna önmagára. Egy szempillantással később maga Miserix Makuta állt ott a teremben, teljes hüllőpompájában. A Makuta először szédültnek tűnt, de aztán szemeit megtöltötte a harag.
- Hol van Teridax? – bömbölte, és még a falak is megremegtek.
- Nos – kezdte Tuyet. – Erre nem számítottam.
- Kuss legyen! – kiáltott fel Helryx – Mindenki, csönd. – A két matorán felé fordult. – Hafu, Kapura… ez nem nektek való hely. Menjetek vissza Metru Nuira, és adjátok át a hírt az ellenállásnak. Mondjátok meg, hogy készüljenek fel cselekedni, és hogy… hogy béküljenek meg a Nagy Szellemmel és egymással.
Hafu előre lépett egyet, készen arra, hogy az ott maradásért vitázzon. De Kapura megfogta a karját, és a fejét rázta. Itt egy harcból sem vehetik ki a részüket… valahogy tudta, hogy ez a Víz Toája minden létezőnek a végéről beszélt.
Most Lewa Nuva volt soron, hogy megszólaljon.
- Üzenetet kell küldeni. Mata Nuit fel kell készíteni.
- Ki vagy te? – követelőzött Helryx.
- Te úgy ismersz engem, mint Tren Krom – mondta a Toa. – Akárcsak Tuyet, én is nemrég szabadultam. Most pedig egy feladatom van.
- Megállj!
A szobában mindenki körbepördült, hogy meglássa, ki beszélt. Az áttört falban Brutaka és Axonn jelent meg. Brutaka lebegett, és valamilyen zöldes aura vette körül. Axonn bal karja bénán lógott az oldalán. Mindketten úgy festettek, mint akik egy háborún estek át.
- Tren Kromnak meg kell tennie, ami a feladata – mondta Brutaka. – A három legyen egy. Az univerzumnak élnie kell, hogy a világ ismét teljes lehessen.
- Az univerzumnak meg kell halnia, és Teridaxnak is! – felelt Helryx. – Axonn, Brutaka, azt parancsolom, hogy fékezzétek meg ezt a három személyt.
Brutaka mosolygott.
- Többé nem engedelmeskedünk neked, Helryx Toa. Most már a sors diktál nekünk.
- Csak hogy tudd – tette hozzá Axonn –, Brutaka újabban többes számban beszél. Hosszú sztori.
Tuyet már nem figyelt rájuk. Tren Kromot próbálta kihallgatni. Akármilyen üzenetet is küldött, nagyrészt hallhatatlan volt, de időnként olyasvalamit susmorgott, amit megértett. Eddig az "Ignika" és az "aranypáncél" szavakat hallotta. Mindkettő érdekfeszítő volt, enyhén szólva.
- Elég a beszédből – morgott Miserix. – Teridax ebben a fémvázban lakozik, ami azt jelenti, el kell pusztítani, és vele azt is, aki az utamba áll.
- Ne kezdj bele olyasmibe, amit nem tudsz befejezni – figyelmeztette Tuyet. – Én még használni akarom ezt az univerzumot.
- Brutaka, Helryxnek talán igaza van – így Axonn. – Talán másképp nem lehet megállítani Teridaxot. Talán Mata Nui is ezt kérné tőlünk.
Kapura és Hafu döbbent szemei előtt, meghúzták a harci vonalat. Az egyik oldalon Helryx, Miserix és Axonn – a másikon Tuyet, Lewa Nuva és Brutaka.
- Ha így kell lennie – mondta Brutaka. – Hogy megmentsük az univerzumot, hát… Axonn, Helryx, Miserix, most meghaltok.

9.
Mazeka egy sziklaperem szélén állt, és odalent egy kihalt falu romjait látta. Úgy vélte felfedezni, egykor egy kisebb gravitáció elemű ba-matorán csoport lakhatott ott. A település úgy festett, mintha támadás érte volna valamikor, de nem látott egy matorán tetemet sem. Talán a lakosok a hegyekbe menekültek, gondolta, vagy csak foglyul ejtették őket.
- A te univerzumod igen… turbulens – mondta Teridax Makuta. A fehér páncélt viselő harcos Mazeka mellett állt. Egy alternatív univerzumból érkezett, amelyben a Makuták nem lázadtak fel, hanem hűségesek maradtak a Nagy Lényekhez, és segítettek megmenteni egy világot. A célból jött ebbe a világba Mazekával, hogy felszabadítsa gonosz hasonmása uralma alól.
- Így is lehet jellemezni – felelt Mazeka. – Nem is emlékszek már, mikor volt olyan, hogy nem kellett harcolnom. Szerencsés vagyok. Még élek. Nem tudom, ezt az odalent élt matoránokról el lehet-e mondani.
- A halál talán kegyelem volt a számukra – így Teridax. – Talán jobb, ha nem kell szembenézniük azzal, mivé lett a világuk.
- Kezdesz úgy hangzani, mint az itteni Teridax – mondta Mazeka. – Azt hiszem, nem is különböztök annyira egymástól, mint azt el szeretném hinni.
Teridax megrázta a fejét.
- Egy bal kanyar a jobb helyett, egy kapott vagy elkerült sérülés, egy órával túl korán vagy túl későn felébredni az álomból… az életünk az ilyen apróságokon múlik, Mazeka. A ti Teridaxotok arra az útra tért, amelyet a körülményeknek hála én elkerülhettem. De ha a körülmények mások lettek volna, ki tudja?
- Vagyis ha helyette te vetted volna át a hatalmat az univerzumon…?
- Talán éppolyan aljas lennék – válaszolt Teridax. – Ez a lehetőség mindig fennáll.
A szél kezdett feltámadni körülöttük. A lágy szellő egy pillanat alatt süvítő forgataggá terebélyesedett, és még Mazekát is letaszította a lábáról, majd elrepítette a szikla széle felé. Teridax küszködött, hogy megtartsa fókuszát, és figyelmen kívül hagyta a vihart, míg elkapta Mazekát az ereje segítségével. Ám a talaj összeomlott a lábai alatt, és az összpontosítása megtört. Mazeka lezúgott a lejtőn, nyomában Teridaxszal.
A romok között értek földet. Mazeka becsapódása finom, feketés porrá zúzta egy rég elhullott Visorak tetemét. Teridax keményen landolt, de továbbgurult a lendülettel, és egy szempillantás alatt felszökkent. Most, hogy körbenézett, még több Visorak pók testet fedezett fel, melyek szétszórva hevertek a tájon. Az egykor itt élt falusiak harcban estek el.
Hirtelen egy hang szólalt meg az összes halott Visorak szájából. Teridax a saját hangját ismerte fel benne, de némi gonoszsággal és őrülettel meghintve.
- Látom, társaságot hoztál, Mazeka… és milyen társaságot.
- Ez Makuta – mondta Mazeka. – Megtalált minket.
- Igen, be kell valljam, nem figyeltem fel az érkezésetekre – mondta Makuta a holt pókokon keresztül. – De komolyan azt hitted, hogy az én silány, gyenge hasonmásom képes lesz engem megállítani?
- Gyenge? – így a fehér páncélos Teridax. – Inkább erősebb, mivelhogy én ellenálltam a kísértéseknek, amik téged rabul ejtettek.
- Csakugyan. Akkor lássuk, minek vagy képes még ellenállni.
A levegőt áthatotta az ózon, majd Mazeka és Teridax szeme láttára három alak jelent meg. Mindhárom Takanuvára, a legendás Fény Toájára hasonlított, de páncélzatuk koromfekete volt, és a kezeik körül árnyékenergia kavargott.
- Csapnivaló házigazda voltam, testvér – mondta Makuta hangja. – De az új barátaim majd megadják a módját, hogy üdvözöljenek az univerzumomban.
___

Helryx kitért Tuyet hasító csapása elől, és oldalról belerúgott a nőbe deréktájban. A romlott Víz Toa hátrahőkölt, és csak egy hajszálnyival kerülte el, hogy Brutaka véletlenül lesújtson rá. A harc mindössze néhány pillanattal ezelőtt vette kezdetét, de a kamra, ahol folyt, máris romhalmazzá vált.
Egy halálosan komoly ügy állt összecsapásuk hátterében. Helryx, Miserix Makuta és Axonn úgy látták, hogy Teridax univerzum fölötti uralmát akár a világ elpusztítása árán is meg kell törni. Tuyet, Brutaka és a megszállt Lewa Nuva úgy vélekedtek, a matoránok millióinak megölése nélkül is ki lehet űzni Makutát.
Miserix eleinte azt hitte, az övé a legkönnyebb ellenfél. Érezte, hogy Lewa Nuva nem önmaga volt, hanem valaki más irányítása alatt állt. Bárki is volt az, nem fért hozzá a Toa levegő erejéhez. Gyerekjáték lehet elintézni.
Sajnos azonban Lewa teste Tren Kromnak, egy ősi, hihetetlen mentális erővel rendelkező lénynek adott otthont. Miserix első csapása a földre terítette Lewát. Az elesett „Toa” egy mentális lökéshullámmal reagált, amely kis híján hamuvá zúzta Miserix agyát. Miserix mégis rengeteg mindenen ment keresztül az elmúlt évezredben – rabságon, kínzáson, meggyalázáson –, és semmiféle szellemi hatalom nem fogja térdre kényszeríteni. Felmarkolta karmával Lewát, aztán a falnak vágta egyszer, kétszer, háromszor.
Axonn nem adta bele szívét-lelkét a csatába. Csak nemrég talált rá újból Brutakára és rendezte vele régi barátságát. El sem hitte, hogy máris ismét egymás torkának estek. És abban sem volt biztos, hogy Brutaka tévedett – talán Helryx terve túl szélsőséges. Talán a kötelessége a matoránok végsőkig való oltalmazásában rejlett.
Egyelőre azonban arra kellett figyelnie, hogy védje magát. Brutaka egyetlen jól célzott találattal lekaphatja a fejét.
Helryx nem ingott meg elszántságában, de azzal is tisztában volt, a viaskodásuk előbb-utóbb felkelti Teridax Makuta figyelmét. Lehetősége a cselekvésre bármelyik pillanatban szertefoszolhat. Most kell megkísérelnie a nóva robbanást, mielőtt bárki megakadályozhatná.
Tuyet sejtette, mi fog történni, így könyökét belevágta Axonnba, pont miközben Brutaka lesújtani készült rá. Kihasználva az alkalmat, kirántotta a bárdot a harcos kezéből. Kiáltva felugrott a levegőbe, és belecsapta a bárdot Miserixbe. A hüllőszerű Makuta egy fájdalmas üvöltéssel hátrazuhant, egyenesen Helryx felé.
A háborodott Toa földet ért, és megfordult, hogy munkája gyümölcsében gyönyörködjön. Ám meglepődésére, épp amint Miserix összenyomta volna Helryxet, az ősi harcos nőnek nyoma veszett. A Makuta összerogyott, de a sérülése aligha lassította le, és máris a támadója után kutatott.
Tuyetnek esélye sem volt védekezni. Helryx a háta mögött jelent meg, és egy fejfogással megragadta őt.
- Ideje elbúcsúzni – mondta Helryx. – Mind együtt veszünk oda, és az univerzumot ez által csak jobbá tesszük.
A világ homályosulni kezdett Tuyet szemei előtt. Először azt gondolta, Helryx halálra fojtja. De aztán felfigyelt rá, hogy mindenki a kamra bejárata felé néz, ahol mintha maga a tér görbült volna meg. Egy pillanat múlva egy óriási alak lépett elő és állt eléjük az eltorzulásból.
- Ti… félkegyelműek – mondta az alak, egy egyszerre öregnek és fiatalnak tetsző hangon. – Ti tudatlan kőmajmok… így kell megmenteni a létet?
A teremben még senki sem látta a jövevényt. De volt, aki ismerte a hangját, és hallatán a félelem borzongott bennük. Egyedül Helryxnek volt annyi lélekjelenléte, hogy megnevezze a látogatót, és még ő is suttogva mondta:
- Artakha.

10.
Artakha megjelenésére az egész kamrán csönd lett úrrá.
Legalább három méter magas volt. Páncélzata szürkészöld, s az idők kezdetén belevésett rovások díszítették. A maszkja volt a legékesebb, amit bárki valaha is látott – több volt szimpla Kanohinál, valódi műalkotás volt. A fém protodermisz, amelyből kovácsolták, kifinomult mintákat és formákat tükrözött, jelképezve az univerzumban virágzó megannyi különböző kultúrát. A szemnyílások szögletesek és élesek voltak, egyszerre sugalltak bölcsességet, de ugyanakkor némileg fenyegetően is hatottak.
Artakha az összetört bejáratnál állt, szemben vele a létező legerősebb teremtmények némelyike. Állása egyértelművé tette, hogy egyenrangú velük, ha nem felsőbbrendű.
Hideg tekintete először Lewa Nuvára esett.
- A feladatod bevégezted – mondta. – Térj vissza oda, ahonnét jöttél.
Lewa Nuva egy ideig mereven bámulta Artakhát, aztán szó nélkül megindult a kijárat felé, csakhogy akkor a jövevény az útjába állt.
- A test nélkül – mondta Artakha.
Lewa Nuva vállat vont. – Egy kis ellenszolgáltatás?
- Lewa Nuva elméje a te testedben raboskodik, Tren Krom, ezt jól tudod – felelt Artakha. – Jobbat érdemel, minthogy megszenvedje a neked szánt sorsot.
Lewa Nuva szája mosolyra fakadt, habár Tren Krom akarata erőltette rá.
- Neked könnyű a beszéd, Artakha. Te a magad döntéséből lettél száműzött. Én nem.
- A sorsunkat egyikünk sem választhatja meg – szólt vissza Artakha. – És egyikünk sem állhat neki ellen. Menj, Tren Krom. Higgy benne, hogy végül Mata Nui megjutalmaz majd téged.
Lewa Nuva bólintott. – Igen, a hit… vízcsepp annak, aki óceánt remél.
Artakha előrenyúlt, és jobb tenyerét Lewa Nuva homlokára helyezte.
- Már rég ideje.
A Toa teste összerándult, aztán a padlóra roskadt. Kisvártatva Lewa szemei kinyíltak, és szédülten tekintett körbe.
- Hol…? Én egy… barlangban voltam… egy rusnyarút testben… és…
Artakha nem figyelt rá. Helryx lépett oda hozzá, és leplezetlen haraggal meredt az álarccal fedett képére.
- Ebbe nincs beleszólásod, Artakha. Intézkedni kell, hogy véget vessünk Makuta fenyegetésének, itt és most.
- Az alkotás az esszenciám – válaszolt Artakha. – És te minden létezőre pusztulást akarsz hozni. Ezt nem engedhetem.
- De nem is tudod megállítani…
- De én igen.
A hang az egész kamrában visszhangzott. Teridax Makuta volt a tulajdonosa.
- Ezt meg ki hívta meg? – mormogta Lewa.
- Hogy meghívtak? – kérdezte Teridax. – Ha jól emlékszem, ti vagytok itt a vendégek. És márpedig igen goromba és destruktív vendégek voltatok. Attól tartok, meg kell kérnem, hogy távozzatok.
- És ha megtagadunk? – bömbölt Axonn. – Akkor mit teszel, te alaktalan rém?
Teridax halk, gúnyos nevetést hallatott. Majd lágyan azt mondta:
- Nos akkor… ragaszkodnom kell.
Az egyik pillanatban Axonn, Brutaka, Helryx, Artakha, Miserix, Tuyet és két matorán még egy félig lerombolt kamrában tartózkodtak, mélyen Metru Nui alatt. A következőben a világűr légüres, fagyos terében lebegtek, és azt figyelték, ahogy a Makuta vezérelte robot egy távoli világ felé veszi az irányt.
- Én mondtam, hogy ez egy rossz ötlet – így Kongu Toa.
- Csönd – szisszent Hahli Toa.
- Biztos, hogy a Rend helyes információt adott? – kérdezte Nuparu.
- A dolgok jelenlegi állását tekintve biztosabbak ők se lehetnek – felelt Hewkii.
- Akkor jobb, ha munkához látunk – így Jaller.
Az öt életben maradt Mahri Toa Zakaz szigetének, a kegyetlen Skakdi faj otthonának nyugati partján bujdosott. Ez nem olyan hely volt, ahová épeszű lény önszántából elment, hiszen több ezer éves polgárháború tombolt rajta. Még Inika Toa korukban, Jaller és csapata megküzdött hat Skakdival, a Pirakával, és épphogy sikerült élve megúszniuk.
Az itteni küldetésük éppoly egyszerű volt, mint veszedelmes. A Rend tudomást szerzett róla, hogy Nektann, egy nagy hatalmú Skakdi hadúr szövetkezett Teridax Makutával, és hadseregét délre vezette. Most pedig létfontosságúvá vált kideríteni, nem akarja-e még több hadúr követni a példáját.
Mindennek tetejében egy rejtélyt is meg kellett oldaniuk. A Daxián történt nagymértékű pusztítást követően a tengeri kígyóknak, melyek egykor maguk a gonosz Pirakák voltak, nyomuk veszett. Úgy tartották, simán betemette őket a törmelék, de az a szóbeszéd járta, hogy kiszabadították és Zakazra menekítették őket. De hogy mi okból, azt senki se tudta.
Hogy e két feladat bármelyikét elintézhessék, először át kell jutniuk a parton őrködő Skakdi strázsákon. Ez Kongu dolga volt: a levegő fölötti hatalmával megfosztotta az őröket minden lélegezhetőtől, míg végül el nem ájultak. Amint a földön voltak, a Mahri Toák tovább nyomultak.
A következő akadály egy kisebb harci táborhely volt, amit egy vastag kőfal vett körül.
- Akarjátok, hogy ledöntsem a falat? – kérdezte Hewkii Toa.
- Ahogy terveztük – bólintott Jaller.
Hewkii koncentrált, és kiterjesztette a kő fölötti erejét a falra. A következő pillanatban a sziklák elkezdtek felrobbanni. A riadt Skakdik, abban a hitben, hogy egy ellenséges törzs támadása alá kerültek, igyekeztek védeni magukat… de nem látták az ellenfelet.
Néhány percnyi „bombázás” után átmásztak a romokon, és elmenekültek a sötétbe.
Jaller a Víz Toája felé fordult. – Hahli?
- Ebbe az irányba – felelt a lány, s az élre állt. A Toák gyorsan haladtak az egyenetlen terepen, míg végül megérkeztek a barlangszájhoz. Most már mind hallották a víz csobogását. Hahli bevezette őket, ahol megpillantottak egy föld alatti folyamot.
- Remek – szólt Nuparu.
- A Rend szerint ez bevisz bennünket az egyik nagyobb rom belsejébe – így Hahli. – Nincs más hátra, mint úszni.
- Már megint? – kérdezte Hewkii, megjátszott tiltakozással.
Az Élet Maszkja az Inika Toákat nemrégiben vízlélegző Mahri Toává alakította. Aztán újból megváltoztatta őket, s igazi kétéltűek lettek. Egytől egyig belemerültek a folyamba, és úszni kezdtek a hideg, sötét vízben.
Úgy egy óra elteltével, amely során Nuparu rájött, hogy Zakaz alatt lakik pár igen csúnya halfajta, egy újabb barlangban találták magukat. Nem messze a bejárattól romok hevertek egy nagy területen, s rajta vagy 500 Skakdi gyűlt össze. Az egyikük, nyilvánvalóan egy hadvezér, beszédet intézett a közönséghez.
- A Makuta Testvérisége nincs többé – bömbölt. – A Sötét Vadászok szét vannak verve. A Toák szétszóródva, kőpatkányok módjára bujdosnak. Ki marad hát, akitől tartani lehet?
- A Skakdi! – kiáltotta válaszul a tömeg.
- Ez a dolog nem tetszik nekem – jegyezte meg Hewkii.
- Szerintem nemsokára még kevésbé fog – így Nuparu. Guggolásban volt, és egyik kezét a talajhoz tartotta. – Valami mozog odalent, úgy 20 biónyira tőlünk. Valami nagy.
- Túlságosan sokáig kötött minket ehhez a szigethez a Testvériség akarata – folytatta a hadvezér. – És most az egyikük irányítja az univerzumot, és azt hiszi, minket is irányíthat. De mi megmutatjuk neki, hogy téved!
- Na jó, ez se hangzik úgy, mint aki a közeljövőben kohliit fog játszani Teridaxszal – mondta Jaller.
- És szerintem csak most kezd belejönni – így Hahli.
- Emelkedjék fel a megszabadítónk – kiáltotta a hadúr.
Most már mindannyian érezték a föld alatti morajlást, és hamarosan azt is látták, mi okozza. Egy hatalmas tartály emelkedett fel a romok közepéből. Egyetlen pillantás elég volt, hogy a Mahrik megtudják, mi van benne.
- Ez stimulált protodermisz – suttogta Jaller. – De hogyan…?
- A kérdéseket későbbre – így Kongu. – Nézzétek, ki csatlakozott a mulatsághoz.
A Skakdik foglyokat hurcoltak a tartály felé. Az egyik egy Zyglak volt, a száműzött barbár faj, amely arról híres, hogy képes ellenállni a Toa elemi erejének; a következő egy Vortixx, a fortélyos faj, amely a gonosz Roodakát is a világra hozta; s végül annak az állati fajnak egy tagja, amely Stelt szigetének munkaerejét képviselte.
- Ennek semmi értelme – mondta Hahli. – Még ha be is dobják őket a folyadékba, valószínűleg csak elpusztulnak tőle… valószínűleg el is fognak. Akkor miért csinálják?
- Semmiért – felelt Nuparu. – Kivéve… kivéve, ha valahogyan tudják, hogy hármuknak az a sorsa, hogy átalakuljon.
- De az egyedüli, aki ezt tudhatja, az…
- Teridax – fejezte be Jaller. – Valószínűleg nem is sejtik, hogy ő ültette fejükbe ezt az ötletet. Ez is csak egy újabb beteges játék.
- Épp most lett még betegesebb – szólt Hewkii. – Vagy azok ott tán nem a Pirakák?
A Kő Toája megfigyelése helyes volt. Öt Skakdi öt levegőért kapkodó tengeri kígyót cipelt a kezében. A hadúr jelére a három foglyot és az öt kígyót belevetették a stimulált protodermisszel teli tartályba. A Skakdikat annyira lekötötte a dolog, hogy fel sem tűnt nekik a furcsa, zöldes gomolyag, amely az egyik közeli folyóból bukkant fel, egy pillanatra a levegőben lebegett, aztán belemerült a stimulált protodermiszes tartályba.
A folyadék forrni és bugyborékolni kezdett. A Mahri Toák egy alakot láttak megformálódni az ezüstös anyagban, valami iszonyatos szörnyeteget.
- Tudjátok mit – így Kongu –, majd szóljatok, ha vége. Nem hiszem, hogy ezt látni akarom.
- Szerintem a Rendnek nem fog tetszeni ez – mondta Nuparu.
- Szerintem senkinek se fog – mondta Jaller.
Aztán pedig, a szemük láttára az élet egy új, förtelmes formája kezdett előmászni a tartályból…
11.
Milyen hosszú a pillanat törtrésze?
Éppen elég hosszú ahhoz, hogy Lewa felfigyeljen rá, ahogy a kamrában lévők – Artakha, Helryx, Miserix, Tuyet, Axonn, Brutaka, Hafu és Kapura – kezdenek halványodni és eltűnni… s ahhoz, hogy rájöjjön, ő nem teleportálódik velük. Teridax hátra akarta hagyni a Levegő Toáját, kétségkívül valami gonosz szándékkal.
Lewa ezt nem engedte. Mielőtt a pillanat ama törtrésze elmúlt volna, megragadta Brutakát. Kockázatot vállalt – nem is kicsit –, hogy megpróbált rácsatlakozni egy folyamatban lévő teleportációra. De Lewa elszánta magát, hogy akárhová mennek, ő is velük tart.
A következő szempillantásban az űr semmijében lebegve talált magára, a többiek társaságában. Mind közül csak Miserixet nem kísértette a fulladás veszélye, lévén az antidermisznek nincs szüksége levegőre. Ám a világűr hidege előbb-utóbb őt is lebírná. Teridax Makuta az univerzum néhány legerősebb lényét úgy hajította ki, mint a szemetet, és nem valószínű, hogy bármelyikük is túlélné a dolgot.
Lewa megidézte az elemi erejét, amely ebben a környezetben figyelemreméltó cselekedet volt, s légbuborékok vékony láncát hozta létre a kitaszítottak feje körül, kivéve persze Miserixét.
- Fogjátok meg egymás kezét! – kiáltotta a Levegő Toája, mivel látta, hogy csapata tagjai már kezdtek elsodródni egymástól.
Helryx megfordult, és látta, ahogy a Mata Nui robot egy távoli bolygó felé viharzik, hátrahagyva őket. A végtelen óceán világa messze alattuk volt.
- Artakha, vissza tudsz teleportálni minket? – kérdezte.
Artakha egy pillanatra összecsukta a szemeit, aztán a fejét rázva nyitotta ki őket.
- Teridax blokkolja a visszautat. Megpróbálhatom eljuttatni magunkat nyilvánvaló célpontjára, de azt nem garantálhatom, hogy bármelyikünk túlélné az utat.
- Valószínűleg fák meg sziklák belsejében öltenénk testet – mormogta Tuyet. – Így vagy úgy, de végünk.
- Ez nem harcoshoz méltó halálnem – morgott Axonn.
- Teridaxot meg kell állítani – így Brutaka. – Meg kell tennünk bármit, függetlenül a kockázattól.
Artakha bólintott. Ám mielőtt bevethette volna nagy erejű képességét, egy lyuk jelent meg előtte az űrben. Egy páncélozott kéz nyúlt ki, hogy megragadja karját, majd a többiekkel együtt berántotta az átjáróba.
Egy nyirkos kőpadlón kiterülve ébredtek kilencen. Kapura fedezte fel elsőnek, hogy a padló mozgott, mi több, lélegzett. Felordított, és talpra állt, majd a fal felé hátrált. A fal téglái kinyúltak, hogy átkarolják, s erősen magukhoz szorították.
Egy páncélt viselő alak, kinek szája visszataszító vigyorba rögzült, kilépett az egyetlen ablakon át bejutó fénybe.
- Bosszantó, míg hozzá nem szokik az ember, nemde?
Miserix szemei összeszűkültek.
- Én ismerlek téged. Te a megmentőim közt voltál Artidaxon. Te voltál az, amelyik nem fogta be a száját. Hová hoztál minket?
Helryx olyan egyenesen állt a mozgásban lévő talajon, ahogy tudott, s elővette fegyverét.
- Vezon – mondta. – Magyarázatot kérek.
- Még csak meg se köszönitek? – mondta az őrült Skakdi. – Azt leshetitek, hogy legközelebb is kimentselek az űr sötétjéből, még akkor is, ha most csak ő kért meg rá.
- Ő? – így Axonn. – Ki?
- Óh, hát még nem mutattalak be? Milyen modortalan vagyok – mondta Vezon. – Amott van, az árnyakban.
A teremben lévők mind egyszerre fordultak meg abba az irányba, amerre Vezon mutogatott. Alig tudták kivenni a padlón ülő alakot, kinek lábait és karjait láncokra verték. A láncok kígyók módjára tekergőztek.
- Csak óvatosan – tette hozzá Vezon, hangosan suttogva. – Tudniillik nem egészen épeszű.
- Matorán – szólt egy hang a sötétségéből –, elképesztő… és a többiek… milyen büszke vagyok. Ha tudnám, mindegyikőtöket megölelném.
Helryx két lépést tett meg előre, s azt mondta:
- Ez megint valami trükk, Vezon? Ki ez itt?
Vezon kitartotta a kezét, hogy útját állja.
- A te helyedben ezt nem tenném.
- Nem vagy az én helyemben – csattant fel Helryx, s arrébb lökte őt.
Egészen az árnyék széléig jutott, amikor a páncélzata hirtelen elkezdte szorítani. A Víz Toája levegőért kapkodva esett hátra.
- Pedig jobb lett volna, ha ott lettem volna – így Vezon. – Úgy nem fájna.
Axonn nekicsapta Vezont a falnak, s a tébolyodott torkának nyomta a karját.
- Válaszolj, Vezon. Most.
- Ha válaszokat akartok – küszködött Vezon –, tőle kérdezzetek. Végtére is ő a Nagy Lény, nem én.
Fanyar kuncogás hallatszott a sötétből.
- Egy Nagy Lény, igen… annak hívtak engem… és fivéreimet meg nővéreimet. Angonce egyszer azt mondta, a legrosszabb, ami valaha történt velünk, hogy megkaptuk azt a nevet, mivel mindenki hitte, illik ránk. Talán igaza is volt… talán ezért vagyok ide bezárva. De most ti itt vagytok, hogy kimentsetek.
Lewa Nuva kitekintett a cella ablakán. Meglepve látta, hogy odakint egy végtelen nagy erdőség húzódott, amely jóval nagyobb volt annál a dzsungelnél, amelyet Mata Nui szigetén az otthonának nevezett.
- Hol van az „itt”? – kérdezte.
- Igaz is. Honnan tudnátok? – így a Nagy Lény. – Üdvözöllek, barátaim, Bota Magnán.
___

Pridak haraggal tombolva tápászkodott fel.
Megállapodást kötöttek az Árnyékossal. Ő, Kalmah és Mantax újraszervezték hadseregeiket, Ehlek pedig visszatért a vízbe, hogy összegyűjtse sajátját. Carapar felől már nem hallottak egy ideje. Úgy szándékozták, hogy amint az Árnyékos ráereszti a vírusokat Teridax Makutára, támadásba lendülnek. Az univerzum ismét az ő uralmuk alá kerülne.
Ám nem történt semmi. A kitűzött időpont eljött és el is múlt, s csak egy heves földrengés jelezte, mikor történt. Pridak eleinte úgy vélte, ez annak a jele, hogy az Árnyékos sikerrel járt. Ám hamar nyilvánvalóvá vált, hogy semmi sem változott. Még mindig Teridax uralkodott.
Most döntés elé kényszerült. Vagy Metru Nuiba vonul, és megkockáztatja a Makuta kezei által való halált, vagy egy helyben marad, ahol a serege fellázad ellene. Nagy bolond volt, hogy valaki másra hagyatkozott, gondolta. Az Árnyékos, hogy a népe egyik régi szólásával éljen, „vagy meghalt, vagy elinalt”.
Pridak körbenézett. Légiója felfegyverkezve és harcra készen állt. Harcos volt, egy hódító. Nem volt más választása.
- Induljunk! – kiáltotta, seregének éljenzésére.
___

Egy kamra belsejében Xia szigetén, a padlót értékes fiolák összetört darabjai borították. Tartalmuknak – és az Árnyékosnak – nyoma veszett. Senki sem kereste őket. Mindenkit lekötött annak a rejtélye, hogy miért halt egy kiós körzetben minden Vortixx szörnyű halált… és hogy a szigeten ugyan mi lehet képes miszlikbe őrölni valakit a nélkül, hogy nyomokat hagyna.
___

A Mahri Toák döbbenten figyelték, ahogy az új életforma előbújik a stimulált protodermisszel teli tartályból. A Zyglak, Vortixx, egy stelti munkás és az öt életben maradt Piraka egyvelegét a barbár Skakdik hozták létre egy bonyolult rituálé részeként. S most elszabadult.
Rettenetes volt.
Gyönyörűséges volt.
Négy méter magasan állt, csillámló arany bőrrel, erőteljes izmokkal, és metsző, zöld szemekkel, s egy jóságos teremtőhöz illő tekintettel nézett le az összesereglett Skakdira. Szemkápráztató kinézetétől mindössze kissé hüllőszerű arca ütött el.
- Élünk – mondta. – És éhezünk.
- Ez nem tetszik nekem – mondta Jaller.
- Nekem már vagy egy egész éve nem tetszik semmi sem – felelt Kongu.
- Szerintetek… szerintetek megeszi őket? – kérdezte Hahli.
- Bárcsak ilyen egyszerű lenne – így Hewkii. – De valami azt súgja, annál rosszabbat akar.
- Ti most megetettek – mondta az új teremtmény. – És cserébe csodálatos ajándékban részesültök.
A Skakdik közelebb húzódtak. Ellentmondott természetüknek az óvatosság, és az pedig, hogy valaki adni akar nekik valamit – nem pedig elvenni tőlük – új és tetszetős gondolat volt. Ahogy egyre közelebb értek, alkotásuk behunyta szemeit, s arcán az örömmámor jelei mutatkoztak.
- Ez most… eszik? – kérdezte Nuparu. – De mit?
- Én nem tudom, de gondoskodjunk róla, hogy ne mi legyünk a második fogás – mondta Jaller. – A Skakdik nem figyelnek, meg az a… akármicsoda sem. Készüljetek.
- Igen – mondta az aranypáncélos lény. – Mennyi zamat. És mennyi mindent adhatok érte.
- Ez lesz az – így Jaller. – Akármire is készül, most fogja megtenni. Úgyhogy gyorsan… gyorsan…
Jaller összezavarodva elhalkult. Volt valami, amit a Mahri Toának sürgősen meg kell tennie. De micsoda? Csak arra emlékezett, hogy fontos.
Hirtelen minden kristálytiszta lett. Hogyhogy eddig nem értette? Hiszen olyan nyilvánvaló.
- A Skakdi a felsőbbrendű faj – mondta csapattársainak. – Erősebbek, okosabbak… nem szabadna ellenük szegülni. Követnünk kell őket.
- Szerinted… szerinted megengednék, hogy szolgájuk őket? – kérdezte Hahli.
- Még ha nem is… még ha meg is ölnek – mondta Hewkii –, van ennél szebb halál?
Fegyvereiket elhajítva, az öt Mahri Toa felágaskodott, és elindult, alig várva, hogy új mestereik parancsait teljesítsék.

12.
Teridax szemügyre vette az útjában álló három árnyék-Takanuvát. Ennek az univerzumnak a Teridax Makutája – az, aki azon óriásrobotot irányította, melyben milliók éltek – küldte őket, hogy végezzenek vele, valamint kísérőjével, Mazekával. Jó terv volt. Elvégre egy Takanuva is nagy kihívás – három megrontott már egyenesen halálos.
Teridaxnak egy sor saját ereje volt, amik közül választhatott. Hajdan, saját világában, nagyszerű harcosnak számított. Kétségkívül Makuta azt várta, hogy egy apokaliptikus, végső ütközetben méri össze erejét a három Takanuváéval, aztán alulmarad, és pár percen belül szörnyű halált hal. Mazeka valószínűleg még addig se bírná, bár a matorán gondoskodna róla, hogy gyilkosai ne felejtsék el egykönnyen a harcot.
Áh, Makuta, gondolta Teridax. Egyazon lényei vagyunk két külön világnak, én mégsem vagyok te. Te egy tervező vagy… cselszövő… nem szereted bepiszkítani a karmaidat, ha elkerülheted. Ezernyi módot ötölnél ki arra, hogy küzdhetnél meg a Takanuvákkal távolról… de egyik se lenne hatékony.
Teridax előrántotta harci pörölyét. Az sose jutna eszedbe, hogy ezt tedd.
Támadott. A meglepett árnyék-Takanuvák észbe sem kaptak, Teridax meglendítette kalapácsát, és arcon csapta vele az egyiket, darabokra zúzva a maszkját. Megpördülve egy újabb pörölycsapást mért a második Toa mellpáncéljára, mitől az középen széthasadt. Mazeka akcióba lépett, s egy ollózással elkapta és leterítette a harmadik Takanuvát. Teridax pedig elintézte, hogy ne keljen fel többet.
Az immár álarc nélküli Toa előrebotorkált, és gondolkodás nélkül szórta kezeiből az árnyékenergiát. Az egyik lövés vállon érte Teridaxot, és súlyosan összeroncsolta a páncélját. Ám az idegen univerzumbéli harcosnak nem adatott meg az a luxus, hogy fájdalmat érezzen, vagy a nyíláson kiáramló antidermisz miatt aggódjon. Hasba rúgta a Toát, s ezzel egy időben körbelendítette kalapácsát, hogy megállítsa a másik Takanuva rohamát. Ez utóbbi, aki súlyosan károsult páncélzata ellenére még nem adta fel, létrehozott egy örvénylő sötétségködöt, hogy leplezze mozdulatait.
- Majd én – suttogta Mazeka.
A matorán teljesen mozdulatlanul állt, minden érzékét felerősítette. Tudta, hogy az árnyék-Takanuva bármelyik pillanatban lecsaphat, és megölheti mindkettejüket. Ám nem fejtegethette tovább ezt a gondolatot, ha túl akarta élni az ütközetet.
Megvan! A sziklát súroló talp legparányibb nesze, úgy háromlábnyira mögöttük, kissé balra. Mazeka felugrott, a levegőben megpördült, és rúgott egyet. Lába a Toa maszkját találta el, és elferdítette, de nem lökte le róla. Miközben a lendülete továbbvitte őt, Mazeka újabb rúgást mért az árnyék Toa nyakára. A Toa dühödten árnyékindákat lőtt ki, amelyek elkezdték megfojtani a matoránt.
- A pajtásodnak annyi – mondta mosolyogva a gonosz Takanuva. – Te sem fogod sokkal tovább…
Borzasztó roppanás hallatszott. Az árnyék Toa arca elszürkült. Előre támolygott egy lépést, majd összerogyott, közben bebizonyítva, mekkora kárt is képes okozni egy kalapács egy szakértő kezében. Az indák eltűntek, és Mazeka gyorsan feltápászkodott.
- Hol a harmadik? – kérdezte a matorán, miközben feloszlott körülöttük a sötétség.
- Ott – mondta Teridax észak felé mutatva. – És ott – tette hozzá, nyugatra intve egyet. – Ja, meg amott is van pár darab – fejezte be, ahogy lezser módon kelet felé pillantott. – A maszkja összetört. Azt hittem, hátha csatlakozni akar hozzá.
Mazeka hahotázott.
- Tudod, a Toa ezt nem nézné jó szemmel… ők nem ölnek.
Teridax megvonta a vállát.
- Igazán nemes… de elnézve ennek az univerzumnak az állapotát, talán jó lenne, ha néhanapján felrúgnák a szabályt.
- Inkább nekik mondd… - kezdte Mazeka.
Teridax feltartotta kezét, hogy megállítsa.
- Várj. Valami… valami nincs rendben. Gyorsan, ragadd meg a kezem!
Mazeka úgy tett, ahogy kérték, közben Teridax teleportálni kezdett. A világ elhomályosult és eltűnt körülük. Amikor visszatért, ismét az elhagyatott falura lenéző sziklaperemen álltak. Heves rengés rázta meg a földet, és Mazeka alig tudott megmaradni talpán.
- Ahogy reméltem – mondta Teridax óvatosan. – Túléltük a legrosszabbat.
- A legrosszabbat? – értetlenkedett Mazeka. – Mi a csuda történt?
- A Makutátok… elesett – mondat Teridax. – Tovább kell mennünk, de előbb… előbb ki kell találnunk, hogy szereljük meg a sérülésem. Sétálva szeretném elhagyni ezt az univerzumot, nem lebegve.
___

Taipu hozzá volt szokva a sötétséghez. Végtére is egy onu-matorán volt, aki élete javát Metru Nui Archívumában vagy mély bányákban töltötte. Persze nem ugyanaz, ha valaki önként szánja magát arra, hogy a sötétben éljen, vagy ha az összes fény hirtelen kialszik körülötte.
Felmérte a helyzetet. Arccal lefelé feküdt, az Archívum egyik felsőbb szintjének padlóján. A levegőt por töltötte meg. A fénykövek mind összetörtek. Valami hihetetlenül nehéz dolog volt rajta, ami lehetetlenné tette, hogy felkeljen, és megnehezítette a légzést. Mindez egy hatalmas földrengés eredménye volt, amely az imént sújtott le Metru Nuira, nyomában egy kevésbé kártékony utórengéssel.
Taipu megpróbált segítségért kiáltani, de csak rekedt suttogásra volt képes. Úgy döntött, nem ez lenne a legjobb módja a halálnak. De úgy tűnt, kénytelen lesz beérni vele.
Aztán meghallott valamit. Valaki ásott a közelben. Talán rábukkannak? Ismét kiáltani próbált, de csak a torkán akadt a sok por.
Még több zaj jött. Most már hangokat is hallott, ismerőseket. Valaki azt kiabálta másoknak, hogy folytassák az ásást. A hátáról hirtelen eltűnt a roppant nehezék. Taipu érezte, ahogy két erős kéz megfogja a csuklóit, és kiemeli őt a törmelék alól.
Felnézett, és meglátta, hogy Tamaru és Macku voltak a megmentői. Nem messze Kopeke egy másik onu-matoránon segített, akit elkapott a rengés. Macku nekifektette Taiput egy falnak, és leporolta a páncélját.
- Minden rendben? – kérdezte.
Taipu bólintott.
- Mi történt?
Macku felfelé mutatott. Taipu odanézett, és egy irdatlan lyukat fedezett fel, s azon túl olyan kék eget, mint amilyet Mata Nui szigetén látott utoljára. Nem is olyan rég történt, hogy Taipu és a többi matorán rájött, hogy az „univerzumuk” egy óriási robot belsejében van. Valaki szemmel láthatóan most egy nagy lyukat ütött a robot fejébe.
- Azt hiszem, Makuta belefutott valakibe, aki keményebb volt nála – magyarázott Macku. – A robot biztosan halott, és úgy sejtem, ő is. Mindenkit muszáj lesz kijuttatnunk innen, és reménykedjünk, hogy odakint lesz hol élnünk. De addig is… hát, nem te voltál az egyetlen, aki csapdában rekedt.
Taipu felegyenesedett.
- Akkor segítek.
- Pihenned kell – mondta Macku szigorúan.
- Kini-Nuinál netán pihentem, amikor támadtak a Rahik? – felelt Taipu. Körbenézett a keményen dolgozó Tamarun és Kopeke-en. – Nem tudom, hogy Hafu és Kapura hol vannak… de nekem úgy tűnik, a Krónikás Társulata ismét megalakult.
Macku elmosolyodott.
- Hát akkor, legyen, öreg cimbora. Lássunk munkához.
___

Kopaka a homokba dobta fegyverét, és leroskadt egy sziklára. Kimerült, lénye leges legmélyééig… belefáradt a sok harcba, a sok futásba, meg a még több harcba. Úgy tűnt, nem is csinált mást, mióta csapattársaival együtt több mint egy éve felbukkant Mata Nui szigetén. Ahogy végignézett Bara Magna harcmezején, és Makuta óriásrobotjának gigászi tetemén, azon tűnődött, vajon vége-e.
Tahu hívószavára a többi Nuva Toával együtt válaszolt, Lewától eltekintve. A többi Toával ás e világ lakosaival vállvetve megküzdött a Rahkshival, Skakdival és néhány vad, fekete páncélt hordó harcossal is. Tahu egyes egyedül legyőzte a Rahkhsit, és a többiek megadásba verték Makuta seregének maradékát. A Makuta robotot aztán tarkón találta egy égitest, és gyorsabban zúgott le, mint egy lavina az Ihu Hegyen. Most a matoránok és a robot többi lakója egytől egyig kiözönlöttek az összeroncsolt vázból az új világ napsütésébe.
Ereje segítségével létrehozva egy jégrámpát, Kopaka átkelt az újdonsült dzsungel lombkoronaszintjén. Egyedül akart lenni egy kicsit.
Mérföldekre onnan, ahol a többi Toa és a Glatorianok összegyűltek, talált egy megfelelő helyet, ahová leülhet, hogy elmerengjen a jövőjéről. A Nuva Toa beteljesítette végzetét, így eléje tárult a lehetőség, hogy feladja Toa erejét, és Turagává váljon. De egyáltalán nem fűlött a foga ahhoz, hogy egy falut vagy valami előőrsöt kelljen vezetnie valahol.
Persze akármikor visszavonulhat a kalandozásból. Ez egy egészen új világ volt a számára, ahol rengeteg hely várt felfedezésre, s talán valahol még le is telepedhet. Jól esne, ha valami mást is tenne, nem csak az életéért harcolna állandóan. Meglehet, fogalma sem volt, mi lehetne az a „valami”, egyvalamiben biztos volt: a fegyvereit addig nem teheti le, amíg Lewát meg nem találják.
A Levegő Toája napokkal ezelőtt tűnt el. Lehetséges, hogy csak a robot valamelyik másik részében volt, és hamarosan felbukkan. De az is lehet, hogy megsérült vagy valami feltartóztatja. Lewa néha igen idegesítő tud lenni, de mégis Nuva Toa társa volt és… a barátja. Kopaka csöndben megesküdött, hogy felkutatja, akárhol is van.
Az első lépés, hogy beszél a maradék Nuvával, és keresést szerveznek. Mielőtt ezt megtehette volna azonban, valami igen különös dolog keltette fel a figyelmét: a robot felszínének egy része egyszerűen eltűnt. Nem volt se robbanás, se hő, semmi nyoma annak, hogy a fémet felvágták volna. Egyik pillanatban ott volt, a másikban hűlt helye volt.
Még meghökkentőbb volt viszont az, hogy kik jöttek ki a lyukból: egy kisseb seregnyi Skakdi, egy furcsa, aranyszínű teremtmény, és… a Mahri Toa! Nem úgy festettek, mintha túszok vagy foglyok lennének. Mi több, úgy rémlett, nagyon is boldogan vállalták a Skakdik teherhordó állatainak szerepét.
Lewának várnia kell, attól tartok, gondolta Kopaka. A mélyére kell hatolnom ennek, a Mahrik érdekében, ha nem is másért.
A Mata Nui által teremtett új növényzet szerencséjére sokkal jobb búvóhelyet biztosított, mint amilyet a sivatag. Kopaka mérföldeken át követte a Skakdikat és titokzatos „szövetségeseiket”. Amikor elérkeztek az óceán partjához, a banda megállt. Lehetett látni, hogy a Skakdik beszélnek és integetnek az aranybőrű lény felé.
Az bólintott egyet, és megfordult a parton túli szirtek irányába. A sziklaképződmények legmagasabbikán Kopaka döbbent szemei előtt született meg egy hatalmas kastély. A falak kőből voltak, és a tornyok roskadoztak a fegyverektől. Egész Metru Nui elfért volna benne, hézagok nélkül.
Ez nagyon-nagyon nem jó, gondolta Kopaka. Egy Nuva Toa ide már nem elég. Nézzük meg, öt mire képes.
___

Lewa Nuva e pillanatban saját rejtélyével volt elfoglalva. Miután egy Bota Magna nevezetű helyre hozták Helryx Toa, Vezon, Tuyet Toa, Miserix, Brutaka és mások társaságában, egy olyas valaki jelenlétében találta magát, aki állítása szerint egy menekülni vágyó, raboskodó Nagy Lény volt. A csoport tagjai azonnal vitába kezdtek azon, hogy bölcs döntés lenne-e kiszabadítani valakit, aki ekkora lehetséges hatalommal bír és az épeszűséghez ily gyenge szál köti. Lewa hamar megunta a veszekedést, és megtalálta az erődből kivezető utat.
A terület, ahol most állt, az egyik legszebb hely volt, amit valaha is látott, még Mata Nui dzsungeljeinél is lenyűgözőbb. Erejét bevetve a fák fölött szelte a levegőt, és szemét gyönyörködtette a fenséges erdőn, festői patakokon, dimbes-dombos mezőkön, kibernetikailag módosított óriáshüllőkön, és…
Lewa visszafordult, hogy újból megnézze. Igen, az bizony egy gyík volt, a Toa becslése szerint durván negyven láb magasságú. És igen, egyik szeme helyén valóban lézeres nyomkövető rendszer díszlett, fogai csiszolt fémből voltak, és farkát végig áramkörök borították. A Levegő Toája figyelte, miként egy kisebb, sokkal fürgébb hüllőt üldöz. A zsákmány úgy tűnt, könnyedén elmenekül… legalábbis mígnem valami fel nem villant az óriás mechanikus szemében, és a talaj fel nem robbant célpontja előtt. A kisebb küllő hátrarepült, újból és újból körbebukfencezett, majd az erdő talaján ért földet. A nagyobbik egyben lenyelte.
És én még azt hittem, a mi szigetünknek voltak Rahi problémái, gondolta Lewa. Szép nagyra növesztik itt őket.
Lejjebb bukott, hogy közelebbről is szemügyre vegye, de ekkor mozgolódásra lett figyelmes az avarban. Ez alkalommal nem hüllők voltak, hanem falusiak, akik méretben nem különböztek sokban a matorántól. Tartós iramban meneteltek, látszólag nem tudtak az óriás ragadozó közellétéről. Lewa úgy döntött, jobb figyelmeztetni őket.
Kicsit arrébb landolt, nehogy megrémissze a bennszülötteket, majd várt, hogy odaérjenek. Amint észrevették őt, szétterjedtek, mintha be akarták volna keríteni. Lewa karjait az oldalához szegezte, hogy ne tűnjön fenyegetőnek. Amint közelebb kerültek, már látta, hogy néhány tekintetben igenis mások, mint a matorán: nagyon kezdetleges fegyvereket, fejszéket, lándzsákat és fából meg kőből készül buzogányokat hordoztak. Bár volt rajtuk páncél, az a fém és növényzet furcsa keverékéből állt.
Az egyik falusi, nyilvánvalóan a csoport vezére, előrelépett, és megszólította a Toát. Lewa azonban egy szót sem értett abból, amit mondott. Gesztikulálva próbálta átadni az üzenetet, hogy egy hatalmas hüllő tartózkodik a közelben, de a falusiak nem tűntek úgy, mintha értenék, vagy csak nem érdekelte őket. Úgy festett, őt sokkal lenyűgözőbbnek találták. A bátrabbak közül páran megbökdösték és tapogatták őt, mintha hozzá hasonlót még sosem láttak volna.
Most a vezető is mutogatni kezdett, kétségkívül az érdekelte őt, Lewa honnan származik. A Levegő Toája mosolyogva bólogatott, igyekezve jelezni, hogy megérti, majd aztán az erődítmény irányába mutatott. A falusiak közt azonnal kitört a sugdolózás, ami egyáltalán nem volt kellemes hang. Mire Lewa észbekapott, megszámlálhatatlan tőrhegy szegeződött a torkának.
Ja, gondolta a Levegő Toája. Hogy ez is egy amolyan nap.
___

Angonce ősi berendezéseit tanulmányozta. Sokat elárultak neki az újonnan helyreállított Spherus Magna állapotáról. Mata Nui aludni tért, legalábbis ideiglenesen; az eredeti Mata Nui robot és prototípusa mind elpusztultak; Mata Nui nanotechnológiai lakosai valahogy életben maradtak, és kivonultak Spherus Magnára, ahol elvegyültek a helyi lakosokkal.
A Nagy Lénynek örülnie kellett volna mindennek. Végtére is ő és fivérei meg nővérei voltak, akik létrehozták Mata Nuit, és a robotot a küldetésére küldték, amely a bolygó helyreállításában végződött. Ám a dolgok sokat változtak az elmúlt 101000 évben. Ami egykoron ünneplésnek adott volna okot, immár más érzelmeket váltott ki.
Most fel fogják kutatni a Nagy Lényeket, gondolta. El akarják mondani nekünk, hogy minden rendben. Toa és Glatorian, matorán és Agori mind csatlakoznak ehhez az „örömteli” misszióhoz. De nincs minden rendben… és ha elkezdik azokat keresni, akik ennyi dicsőséget és ennyi kínt hoztak erre a világra… attól tartok, nem találnak mást, csak a vesztüket.

Mindenki épített

http://www.indexkelet.hu/rovatkeret.php?r=5&cikk=26144

Hétvégén LEGO-paradicsommá változott a Nyír Pláza. Gyerekek és felnõttek nyüzsögtek a kiállított LEGO-szobrok körül, és kevesen tudtak ellenállni a csábításnak, maguk is elkészítették saját művüket.

Senkinek nincs otthon annyi LEGO-kockája, amennyi a Nyír Plázába csalogatta a gyerekeket. Ki is használták az alkalmat, ki csapatban, ki pedig egyedül épített a színes kis kockákból.

Ezen a hétvégén minden a LEGO-ról szólt! Pénteken volt a nyíregyházi gyár ünnepélyes avatója, a város általános iskoláiba és óvodáiba 1200 kilogrammnyi LEGO-kocka érkezett. Szombat-vasárnap pedig a gyerekeket és szüleiket várták közös ünneplésre. A képek magukért beszélnek.

Duplóélvezet

http://www.blikk.hu/blikk_aktualis/20090124/duploelvezet/

NYÍREGYHÁZA – Hiába jelentette be az Electrolux tegnap 110 ember elbocsátását, mégis nagy volt az öröm Nyíregyházán. A városban hivatalosan is átadták ugyanis az új LEGO gyárat, amely 1300 környékbelinek nyújt munkalehetőséget.

– Egy ruhagyár már bezárt, az itt dolgozó emberek és családjaik azonban teljes biztonságban érezhetik magukat – mondta Csabai Lászlóné, a város polgármestere.

A Flextronicstól átvett gyárban mindennap 42 kilométernyi hosszúságú LEGO kockákat (a szerk: helyesen 42 kilométernyi LEGO kockát) gyártanak, és itt készül a világ összes DUPLO játéka is. Az alapanyagot 250 fröccsöntő gép szabja formára a 40 ezer négyzetméternyi területén.

– Azért jöttünk Magyarországra, mert itt képzett emberek dolgoznak, akik tudnak titkot tartani – mondta Jörgen Vig Knudstorp, a Lego vezérigazgatója. – Nem lenne szerencsés, ha kitudódna, mivel akarunk előrukkolni karácsonykor.

Az igazgatónak otthon négy 2 és 7 év közötti gyermeke van, akik nagyon boldogok, hogy a papájuk az egyik legnagyobb játékcéget vezeti.

– Azért az ő életük sem fenékig tejfel – nevetett Knudstorp –, folyton arra panaszkodnak, hogy a barátaik több LEGO-t kapnak, mint ők.

Felavatták a LEGO magyarországi gyárát

http://index.hu/gazdasag/magyar/legogy090123/
http://vg.hu/vallalatok/vg_online/vallalatok_-_belfold/090123_lego_257392 

Saját gyárában készíti termékeit Magyarországon a LEGO. Európa legnagyobb játékgyártója a korábbi beszállítótól vette át a nyíregyházi gyárat. Ezentúl a LEGO maga gyártja és csomagolja a LEGO System és DUPLO készleteket.

A LEGO csoport 2008 nyarán döntött úgy, hogy átveszi eddig beszállítójától a nyíregyházi gyár irányítását. A gyárban egyébként már 2006 óta gyártanak LEGO termékeket, a cég beszállítójaként működő szingapúri Flextronics készítette a játékokat. A tavaly nyári döntés után az első lépés az volt, hogy Sárvárról áthozták a DUPLO termékcsalád gyártását, majd megkezdték a gyár teljes átvételének megszervezését. A megnyitón jelen volt Veres János pénzügyminiszter és Csabai Lászlóné, Nyíregyháza polgármestere.

A gyár felavatásán jelen volt a LEGO alapítójának unokája is, Kjeld Kirk Kristiansen. A megnyitón azt mondta, hogy különleges pillanat ez számára, hiszen nem mindennapi estmény, hogy új LEGO gyárat nyitnak meg. Ez valóban így van, hiszen a világon a nyíregyházival együtt csak öt gyár van: kettő Dániában, egy Csehországban és egy Mexikóban. A magyarországi az egyetlen gyár, ahol DUPLO termékeket kompletten gyártanak, a készletek innen a csehországi központi raktárba kerülnek. A gyárban percenként harmincezer LEGO-elem kerül le a gyártósorról, évente kétmilliárd darabot készítenek. Ez a világ teljes legógyártásának tíz százaléka. Az egész világon óránként több mint kétmillió elemet készítenek, ez 33 824 darabot jelent percenként, vagyis 564-et másodpercenként.

A LEGO a hetvenes évek óta van jelen Magyarországon. Igen sikeres tavalyi évet tudhatnak maguk mögött, 2008-ban 34 százalékkal nőttek az eladások. A világon egyébként hét készletet adnak el másodpercenként a világon. Még egy érdekes adat az eladott mennyiségről, ha az egy évben eladott LEGO készleteket egymás mellé helyeznénk, 77,8 méter magasan töltenének meg egy focipályát.

Egy kis történelem

A LEGO már 75 éve létezik. Ole Kirk Kristiansen alapító 1932-ben faragta ki fából az első játékkacsát, melynek a LEGO nevet adta. Ez a leg godt kifejezésből ered, ami annyit jelent, jót játszani. Véletlen egybeesés, de a LEGO szó latinul azt jelenti, összerakni. Az első LEGO-kockát 50 éve gyártották. A Lego 75 év alatt számtalan rekordot döntött meg, előbb a Fortune magazin, majd a brit játékkereskedők egyesülete választotta meg az évszázad játékának.

A LEGO először az építőkockát jelentette, legelőször a legalapvetőbb formák és építő darabok születtek meg. A kerekek, vonatok, sínek, motorok csak később jöttek. Először csak a nagyobb gyerekeknek készültek játékok, de a különböző korú gyerekek játékszokásait vizsálgata után jött az ötlet, hogy nagyobb kockákat készítettek a legkisebbeknek – ez lett a DUPLO termékcsalád.

Nagy átalakuláson mentek át a legóemberkék is, kezdetben mindegyiknek sárga volt az arca, és nagyon ritkán jelent meg valamilyen festés a szemen és a szájon kívül. Ma már különböző filmek, mesék figuráit is megtalálhatjuk, különböző arkifejezésekkel.

Bár egyszerűnek tűnik maga a játék, hiszen kockákból kell építkezni, a tervezők nyomon követik a legújabb játéktrendeket. A 120 főből álló kreatív csapat tagjai nagyon komoly felvételi vizsgákon esnek át, a legfontosabb kiválasztási szempont a kreativitás és a kézügyesség. Jelenleg 15 országból érkeztek a csapat tagjai, akik persze a legkülönbözőbb helyeken tanultak művészetet vagy tervezést.

A cég szisztematikusan fejleszti a termékeit, ehhez folyamatosan végez kutatásokat felnőttek és gyerekek körében. Nagyon fontos a gyerekek logikájának és problémamegoldó-képességének fejlesztése, a cég vezérigazgatója is ezt emelte ki, mint az egyik legfontosabb szempontot. Jürgen Vig Knudstrop szerint az ezt erősítő kutató-fejlesztő munkának köszönhetően iskolákban is használt kreatív játék.

Hogyan készül a LEGO-kocka?

Az alapanyagot 232 fokra melegítik, míg állaga olyan nem lesz, mint a tésztáé. Ezután 25-150 tonnás nyomás alatt formába öntik, majd hét másodpercig hűtik. Csak ezután veszik ki a formából. Két kocka között csak 0,002 milliméteres eltérést engedélyeznek. A statisztikai adatok szerint egymillió kockából csak 18 darab akad, mely nem felel meg a követelményeknek.

Tudta-e?

Az elmúlt évek adatai alapján 2009-ben 400 millió gyerek és felnőtt játszik LEGO-kockákkal.

Ha 40 milliárd kockát egymásra illesztenénk, elérnénk vele a Holdat.

Átlagosan 62 elem jut egy emberre a földön.

A világon a gyerekek összesen ötbillió órát töltenek LEGO-zással egy évben.