1.
Tuma ijedten ébredt. Az alvás jót tett neki, ám a vele járó álmok egyáltalán nem hatottak rá nyugtatóan. Felült hát a sötét termében, és kitekintett az ablakán Bara Magna csillagfényes égboltjára.
Rá sosem voltak jellemzőek a mély gondolatok, a kételyek vagy az elmélkedés. A Skrall társadalomban – a természetből eredően vezéreknek és ádáz harcosoknak szánt népben – elfoglalt osztálya nem helyezett nagy hangsúlyt semminemű eszmefuttatásra. Az életük egyszerű alapokra épült: előrehaladni, hódítani, biztosítani a zsákmányt, aztán továbbmenni. Pontosan ez tette a Skrallt oly rettegett harcosokká a nagy háború során, és segített nekik egy törzsként átvészelni a Széttörést.
Miután a globális méretű katasztrófa elszakította őket otthonuktól, a Skrall elhatározta, lakhatóvá teszi a földet, ahová ragadtak – a Feketetüske-hegységtől északra fekvő, vulkanikus, instabil és veszedelmes területet. Noha pár térség feltérképezése még több tízezer év elteltével is túlságosan veszélyesnek bizonyult számukra, vitathatatlan uralmat alakítottak ki.
Aztán minden megváltozott. Harcosok egy új faja jelent meg: csöndes, halálos alakváltók, akik a puszta levegőből csaptak le, mielőtt ismét eltűntek volna. Tucatszám hullottak a Skrallok, akárcsak Tuma osztályának tagjai, mígnem egyedül maradt, hogy a törzs élére álljon. Habár ellentmondott természetének, Tuma végül is összegyűjtötte a Skrall sereget meg a szikla Agorit, és elvezette őket délre a Feketetüskéktől, új területek és a biztonság felé.
Tuma felkelt, és kisétált kunyhójából. Roxtus városában még az éjszaka közepén is nagy volt a jövés-menés. A Skrall osztagok folyamatos mozgásban voltak, és a kapuknál csontvadászok jelentek meg eladnivaló Glatorian és Vorox foglyokkal. A sivatagban összeszedett Agori rabok keményen dolgoztak az új falak felállításán és a Skrall vértezet meg fegyverek javításán. A munka sosem állt meg… Tuma tudta, hogy nem szabad megállnia.
Számos dolgot megtanult az utóbbi csaták során, amikor a viaskodás az Útvesztő-medencétől egész a Skrall tábor szívéig tombolt. Népe sosem telt be a területével, a védelmei fejlettségével, és hódítóútjuk alatt egy pillanatra sem habozhattak. Meglehet, a sivatag édeskevés erőforrást kínált eléjük, a birtokosának egyetlen dolgot mégis biztosított, amit minden vezér akart: teret a harcra. És egy nap majd újra beindulnak a küzdelmek, Tuma biztos volt ebben… egy nap majd azok, akik az északi hegyekben lakoznak, rájuk fognak találni.
Egyelőre azonban nyugodtan koncentrálhatott délre. Bara Magna falvai szétszóródtak, és egymással való kapcsolataik fokozatai a közömböstől a feszültig terjedtek. Kétséges, hogy képesek lennének kellő ellenállást felállítani, ha a Skrall azonnal rájuk támadni, ám Tumának a „kétséges” nem volt elég. Nem akarja megkockáztatni, hogy két tűz közé kerüljön: előtte a Glatoriannal és az Agorival, háta mögött a többi ellenségével. Amikor a Skrall készen áll a lecsapásra, Bara Magnának késznek kell lennie a bukásra.
Az egyik Skrall őrjárat vezére jelent meg előtte. Tuma gyorsan felmérte, és megjegyezte a kardja és pajzsa sérüléseit. A harcos ezen a kellő éjjelen küzdhetett.
- Jelents – csattant fel Tuma.
- A csontvadász támadások elszigetelték Tajunt – mondta a Skrall. – A küldöncöd találkozót tartott a vadászokkal, hogy lebeszélje őket Vulcanus kifosztásáról.
Tuma mosolyra fakadt.
- És ily mód garantálja, hogy a csontvadászok csak azért is megtegyék. Nagyszerű. Felvázolták már a terveiket?
A Skrall bólintott, és a batyujából előszedett egy pergamentekercset. Átadta Tumának, aki aztán kitekerte, és áttanulmányozta a rajta állókat. Egy pillanattal később visszanézett a harcosra.
- A csontvadászok ugye nem tudják, hogy nálunk van ez a másolat?
- Nem, uram – felelt a Skrall.
- Igaz tudod, ha rájönnék, hogy hazudsz… vagy netán tévedsz… a fejed Roxtus falait fogja díszíteni?
- Igen, uram.
- Kivel küzdtél meg ma éjjel? – kérdezte Tuma.
- Egy Glatoriannal a tűzfaluból és egy Vorox falkával, vezér – jelentette a Skrall. – Akkor támadtak ránk, amikor a Skrall folyótól északra leálltunk a sziklaparipáinkkal.
- És mind megöltétek, bizonyára – felelt Tuma.
A Skrall nem válaszolt.
Tuma szemei összeszűkültek.
- Miért nem?
- Elnyelte őket a homok.
Tuma közelebb hajolt.
- A Glatorian nem tűnik csak úgy el a homokban, katona. Miért nem látom a felszerelésed közt a vörös harcos páncélzatát?
A Skrall semmit sem szólt. Nem volt rá szükség. Tuma tudta, kivel futott össze a sivatagban – Malummal, Vulcanus falvának kitaszítottjával, akit elragadott a sivatagi őrület, és a Vorox-szal él. Malum a legveszedelmesebb harcosok közül való – ugyanis nem fél a haláltól, mivelhogy jelenlegi életéhez képest az is sokkal jobb lenne. Ádáz ellenfél lehet… ami azt jelenti, szövetségesnek sem utolsó.
- Szerezz új paripákat – parancsolta Tuma –, és vigyél egy tucat harcost magaddal. Azt akarom, hogy hozzátok elém Malumot, élve. Nélküle ne is térjetek vissza… remélem, emlékszel, mi történt, mikor a legutóbb csalódnom kellett egy őrjáratban.
A Skrall bólintott. A nyugati romok közt Certavus könyve megtalálásával megbízott osztag üres kézzel érkezett vissza. Büntetőmunkával sújtották őket: a kétfejű Spikiteket kellett megetetniük a karámokban. A Spikitek pedig szokásukhoz híven az etetőkből is falatoztak.
- Máris hozzálátok – mondta a Skrall harcos.
Tuma az elbocsátás jeleként bólintott egyet. Ahogy a katona távozott, Tuma megfordult, és tekintetét az északi égboltra szegezte. Annak ellenére, hogy terve tökéletesen halad, szorongott. Egy pillanatra úgy vélte, a rég halott Skrallok kiáltásait és a leigázók fegyvereinek zörejét hallja, mintha múltjának csatái ismét lejátszódnának.
Nem most. Még nem, mondta magának. De egy nap… miután Bara Magna már elesett… a Skrall bosszút fog állni.
2.
A Skrall őrjárat hajnalban kelt útra. Célpontjuk, Malum, már a bestiaszerű Vorox-szal élt együtt, akik pedig köztudottan éjszakai vadászok. A nappalt alvással töltik a homok alatt, ahol kitűnő célpontok lehetnek a lesből támadásra.
Ennek dacára síri csönd fátyla lepte be az őrjárat tagjait. Bara Magna összes törzse közül egyedül a Vorox nem mutatott félelmet a Skrall iránt – talán mert barbár elméjük túl fejletlen ahhoz, hogy ismerje a félelmet, talán mert mivel egész életüket a pusztaságban töltötték, a halál gondolata nem adott nekik okot rettegni.
Az egység vezetője szemei az előttük magasodó buckákat figyelték. A Voroxok nevezetesek arról, milyen ügyesen képesek leplezni jelenlétüket, ha a szükségét érezték. Egy gyakorlott nyomkövető azonban kiderítheti, merre jártak. Alagútjaik árulkodó mintákat hagytak a homokban, mintha miniatűr ciklonok csaptak volna le. Az ilyen jelek nem jelentik mindig azt, hogy a Vorox közvetlenül a felszín alatt rejtőzik, mivel ha az egyik lyukon lemennek, feljöhetnek egy másikon. Ám a friss nyomok, amiket nem zavart meg a szél, jó esélyt adnak arra, hogy a Vorox valahol a közelben lakozik. És ahol ők vannak, onnan Malum sem lehet messze.
Észrevett valamit kicsit előrébb. Úgy festett, durván egy tucat alagutat ástak az egyik sziklakiszögellés alatti homokba. Nehéz volt megállapítani, mennyi idősek lehetnek, mivel a szikla révén védve voltak az időjárástól, mégis ez volt az első jel, amire a Skrall felfigyelt. Mi több, a közelben egy természetes barlang is fellelhető volt. Itt bújna meg talán Malum, hogy elkerülje a nappali forróságot?
Az őrjárat vezére feltartotta a kezét, hogy leállítsa a menetet. Jelzett az osztag egyik felének, vegyék körbe a bejáratokat, a többiek pedig maradjanak vele. Ideje volt csapdát állítani.
Fél tucat Skrall vágtatott fel a kiszögelléshez. Mihelyt odaértek, tovább mozogtak: sziklaparipáikkal előre-hátra lépdeltek a homokban. Ha Voroxok vannak odalenn, megérzik a talaj vibrációit. Függetlenül attól, hogy a zajforrás lehetséges étkezést vagy ellenfelet jelent – a kettő gyakran ugyanaz –, fel fognak jönni vizsgálódni.
Természetesen nem ugyanúgy jönnek a felszínre, ahogy lementek. A betolakodók háta mögött fognak előugrani a homokból, hogy onnan csapjanak le rájuk. Az osztag másik fele, akik az állataikat teljesen nyugton tartották, ezért maradt hátra. A hátbatámadás két játékosos játszma.
A Skrall várakozott.
Öt perc.
Tíz.
Húsz. A harcosok némelyike már kezdte gyanítani, hogy a Voroxok már réges-rég kereket oldottak a helyről.
Ekkor megkapták a válaszukat, de nem úgy, ahogy arra számítottak. A talaj hirtelen megnyílt a hátvéd Skrallok alatt, és paripáikkal együtt egy verembe zuhantak. A sziklához közeli Skrallok megfordultak, és bajtársaik felé vágtattak, ám ekkor két tucatnyi Vorox bújt elő az eredeti alagutakból. Bömbölve hajigálták megmunkálatlan dárdáikat a hátat fordított Skrall lovasok felé. Az egyik lándzsa egy sziklaparipa oldalába fúródott, és mind az állat, mind a lovasa a homokba bukott. A Voroxok máris ott teremtek a szerencsétlen harcos körül, mielőtt felkelhetett volna, és gondoskodtak róla, hogy fel se tudjon kelni többé.
A barlang bejáratában Malum jelent meg, és mosollyal az arcán figyelte a vérontást. Az előző éjszaka történtjei után csak egy bolond képzelte volna, hogy a Skrall eltekint a megtorlástól. A Vorox-szal épp annyi nyomot hagyatott hátra, hogy odacsalogassák az őrjáratot, a nélkül, hogy túl világossá tegyék a csapdát.
A Skrall őrség vezére és a harcosai sikeresen kimásztak a veremből, habár sziklaparipáikat hátrahagyták. Egy térdre borultak, és célra tartották Thornax kilövőiket, aztán tüzet nyitottak. A robbanékony, tövises golyók a Voroxra záporoztak, és jó párat leterítettek. A még mindig paripáikon lévő Skrallok megfordultak a nyergükben, és saját sortüzet nyitottak. A támadóik szétszóródtak.
A Skrallok összegyűltek, és felkészültek a rohamra. Váratlanul egy felbőgő kórus csapta meg a fülüket a hátuk mögül. Úgy 500 yardnyira tőlük, legalább 50 Vorox szökkent elő a föld alól. Az őrjárat vezére nem vesztegette az időt, arra parancsolta a gyalogos Skrallt, ugorjanak fel társaik sziklaparipáira. Aztán nekiindultak, figyelmen kívül hagyták a kis Vorox sereget, és Malumot meg a gyengébb első hadat vették célba.
- Magasra célozz! – kiáltotta a vezető.
A Skrall belevágtatott a Vorox csoportba, és lecsaptak rájuk pengéikkel. A hátul ülő katonák a kilövőikkel a Malum barlangja fölötti sziklákra tüzeltek. A lövések hatására egy kőomlás indult meg az ex-Glatorian felé, majd a kőrakás a földhöz szegezte őt. A hátuk mögött a Vorox tömeg közben egyre csak közeledett.
A Skrall, akinek sziklaparipáján a vezér is ült, összeroskadt, és leesett az állatról – egy Vorox kard állt a hátába. A vezér megragadta a gyeplőt, és a sziklákhoz vezényelte hátasát. Amikor megérkezett a csapdába esett Malumhoz, higgadtan leszállt, és a kilövőjét a Glatorian fejéhez szegezte.
- Vissza az üregekbe – kiabált a Vorox felé –, vagy ő meghal.
A vadak vagy felfogták, amit mondott, vagy nem – a Skrall sem tudta. Ám értették, mit látnak, és felismerték a hanglejtést. A Voroxok nem hátráltak meg, de nem is folytatták a támadást. Egyszerűen megálltak, és vártak.
- Csapjunk le most – szólt az egyik Skrall harcos. – Fizessenek meg a tetteikért.
- Kártevők, rosszabbak, mint a scarabax bogarak – így egy másik. – Irtsuk ki mindet!
Az osztag vezetője egyetértett. Gyűlölte a Voroxot. Túlságosan kiszámíthatatlanok és veszélyesek, hogy életben hagyják őket. Ám teljesíteni kellett a parancsot: Malumot vissza kell vinniük Roxtus városába, élve. Bőven lesz még idejük kielégíteni bosszúvágyukat, és elsöpörni a Voroxot.
- Elég legyen – parancsolta. Lenyúlt, a torkánál fogva megragadta az eszméletlen Malumot, és kirántotta a törmelék halom alól. – Megvan, amiért jöttünk. Malumot Tuma az igazság elé állítja… és majd ezeket a vadállatokat is, idővel.
Miután fölhajította paripája hátára Malum testét, a vezér is felszállt. Mihelyt feleszméltek, mi is történik, néhány Vorox támadásba lendült, de a Skrall Thornax lövedékei megfékezték őket. A többi meghátrált. Szomorúság látszott a szemeikben, amikor látták, hogy a Skrall ellovagol a vezetőjükkel? A sivatag vadjai képesek lennének ilyesfajta érzelmet érezni? Vagy csak előre rettegtek a naptól, amikor a Skrall visszatér őértük is?
Senki… még talán maga a Vorox sem… tudta a választ.
3.
Amikor Malum kinyitotta a szemeit, az első, amit látott, két Vorox volt. Ekkor még azt gondolta, hogy mindez – a Skrall támadása, az ő elfogása – csak egy rossz álom volt. Azokból az utóbbi időben egyébként is sok jutott neki.
De mégsem – ezek a Voroxok láncra voltak verve. A sivatag lakosaiként gyűlölték a bezártság minden formáját; számukra ez egy kínzással ért fel. Malum nem kételkedett benne, hogy a túl sokáig fogva tartott Vorox egy idő után elveszítené élni akarását. A szívében harag gerjedt azok iránt, akik megbéklyózták a „bestiákat”, és tudta is, kik tették: a Skrall.
Felnézve, ama gyűlölt faj két egyedét látta meg fölé tornyosulni. Az egyik egy harcos volt, akárcsak azok, akik rájuk támadtak. A másik sokkal magasabb volt, zöld és fekete páncélba burkolt, nyilvánvalóan egyfajta parancsnok.
- Tuma vagyok – mondta a vezér. – Te pedig Malum, kegyvesztett Glatorian és az… állatok barátja.
- Te a sivatag söpredéke vagy – morgott Malum. – Én meg az, aki majd a sírod fölött fog ünnepelni.
A Skrall harcos odasétált a fekvő Malumhoz, és oldalba rúgta.
- Illik így beszélni? – mondta Tuma. – Azért hozattalak ide, hogy elbeszélgessünk.
Malum fájdalmasan feltápászkodott. Csuklói és bokái meglepetésére szabadok voltak. Tumának roppant nagy a bizalma, úgy rémlett.
- Bosszúból hozattál ide – mondta az ex-Glatorian. – A népem vérbe borította a tiedet, és ez nem tetszik neked.
A harcos ismét le akart sújtani Malumra, de Tuma megállította.
- Állj le. Malum… félig van csak igazad. A Voroxaid az utóbbi időben nagy bosszúságot jelentettek. De megölni téged, habár bizonyára nagy móka lenne, nem hozna változást. Higgy nekem, ha a halálodat kívánnám, még a kis kedvenceid sem találnák meg a darabjaidat.
Malum körbenézett. Roxtus városában volt; nyüzsögtek körülötte a szikla Agorik és Skrall osztagok. Hírhedt volt a hely arról, hogy a befogadott Glatorianokat sohasem engedi ki ismét. A falak mentén végig Agori őröket látott sorakozni, és a Skrall őrjáratok szakadatlanul jöttek-mentek ki és be. Az ilyen helyre nem szokás csak úgy vendégnek beugrani.
- Akkor miért vagyok itt?
- Mert irányítod a Voroxot – mondta Tuma, miképp a szerencsétlen, láncra vert lények felé legyintett. – Engedelmeskednek neked. Ez fenyegetéssé tesz téged… vagy akár egy értékes szövetségessé. Ám mielőtt további megegyezkedésekbe bonyolódnánk, szeretnénk saját szemünkkel megbizonyosodni róla, hogy akaratod szerint vezényled ezeket a vadakat.
- És ha nem megyek bele? – kérdezte Malum, máris eldöntvén, mi lesz a válasza.
Tuma mosolygott. Rút pofázmány volt ez az ő arcán.
- Akkor szépen visszaküldünk a pajtásaidhoz, természetesen… hogy gyászszertartást tarthassanak, vagy bármit, amit szoktak a halottaik tiszteletére.
- Sejtettem, hogy ezt mondod – felelt Malum.
A Skrall persze félrebecsülte a helyzetet. Azt hitték, valamiféle titokzatos erő birtokosa Malum, és azzal irányítja a Voroxot, ám ez nem igaz. Úgy nyerte el a falka vezető szerepét, hogy egy párharc során legyőzte az előző vezért. Mindaddig, amíg vízhez és élelemhez vezeti őket, és távol tartja őket a felesleges veszélyektől – más szóval, ha hatékony falkavezér marad –, ők követni fogják. Ám szabad lényekként, nem szolgákként teszik. Tudta, hogy a Skrall ellenben nem szövetségest akar – pusztán újabb katonákat, akiket habozás nélkül feláldozhatnak.
- Az arénába vele! – parancsolta Tuma. A Skrall harcos durván megragadta Malum karját, és elvonszolta őt a nagy település közepében lévő Glatorian arénába. A túloldali falhoz két további Voroxot láncoltak, akik mindketten Malum falkájához tartoztak. Máris egy terv volt kialakulóban a fejében, ám számos ismeretlen tényezővel kell számolnia. Milyen éhesek és kétségbeesettek a Voroxok? Emlékeznek egyáltalán rá? Megértenék, amit mondani akar nekik?
Féltucatnyi Skrall harcász jelent meg, körbefogva az arénát. A hetedik a Voroxok mögötti fülkében helyezkedett el. Tuma jelzésére kioldotta a béklyókat, amik a bestiákat fogva tartották.
A két Vorox megindult Malum felé. Már ebből a távolságból is rájött, hogy rosszul bántak velük. Vágytak a prédára, és talán nem is érdekli őket, mi lesz az. Ám ő egy helyben maradt; előbb az egyik, aztán a másik Vorox-szal létesített szemkontaktust. Ezután felemelte jobbkarját, és lassan leeresztette. Egész végig halk füttyöt hallatott.
A Voroxok lassítottak, aztán teljesen megálltak. Négy lábra ereszkedtek, és várakozóan nézték Malumot. A Skrall szemtanúk számára egy csodának látszott: két kegyetlen vadat egy szempillantás alatt megszelídített.
- Egyáltalán nem nehéz, ha egyszer elnyerted a bizalmukat – mondta Malum, nem véve le szemeit a Voroxról. – A sebeikből ítélve azt mondanám, ha mást nem is, a büntetési tehetségeteket tiszteletben tartják.
- A harcosaimat is meg lehet tanítani erre? – kérdezte Tuma. A Voroxok nagy gondot jelentették mióta a Skrall elkezdte fogságba ejteni őket. Időnként elszabadult egy-egy, és nagy károkat okozott, mielőtt megállították vagy megölték.
- Látták, hogyan csinálom – válaszolt Malum. – Biztos vagyok benne, hogy most már ők is képesek rá.
A hat Skrall harcos megközelítette a közeledtükre továbbra is mozdulatlan maradó vadállatokat.
- Ereszd el őket – mondta Malumnak Tuma.
Malum rövid, éles füttyszót hallatott. A Voroxok, ismét féktelenül, felszökkentek. A Skrallok azon nyomban megragadták őket, hogy visszavonszolják őket az aréna másik végébe. Küszködtek a féken tartásukkal. Tuma előhívta azt a Skrallt, aki megrúgta Malumot. Ő lesz a szerencsés kiválasztott, aki szemléltetheti a Vorox fölötti újdonsült hatalmát.
Tuma jelzésére a többi harcos eleresztette a bestiális foglyokat. A Voroxok nekieredtek, egyenesen a rájuk várakozó magányos harcos felé. Tökéletesen utánozva Malum tetteit, a Skrall felemelte, majd leengedte karját, miközben ugyanazon a hangon fütyült, amit az imént hallott. A hatás meglepő volt, legalábbis a számára.
A Voroxok nem álltak meg. Még le sem lassultak. Mint két lavina, úgy vágódtak bele a Skrallba, és amint elintézték, Tumát vették célba. Malum kihasználta a zűrzavart, hogy felkapja az elesett harcos fegyverét. Kiszökkent az arénából, és egyetlen suhintással összetörte a másik két Voroxot fogva tartó láncokat.
- Erre, testvéreim! – kiáltott, ahogy a kapu felé rohant.
A Voroxok meghátráltak, és a nyomába eredtek, utánuk a Skrall. A kapunál álló Agorik, látván, hogy a tomboló Malum és négy Vorox közeledik feléjük, bölcsen kitértek az útjukból. Egy Thornax lövés leterítette az egyik Voroxot, egy másikat pedig megsebesített. Ám Malum és a két túlélő kijutott a kapun át a sivatagba.
Tuma dühösen kelt fel, figyelmen kívül hagyta a Voroxok által okozott sérülésit.
- Utánuk! Vonszoljátok vissza őket! – kiabált.
A Skrallok kötelességtudóan kiözönlöttek a sivatagba, hogy felkutassák a szökevényeket, de nyomukat sem lelték. A Vorox alagúthálózat egészen idáig terjedt, és Malum meg két falkatársa biztonságra lelt a föld alatt. Amikor az éj leszáll, előjönnek majd, hogy megkezdjék a hosszú utat haza.
A sivatag a szélsőségek otthona, mondta magában Malum. Égető hőség, dermesztő hideg, szenvedélyes hűség… és mélységes gyűlölet. A Skrall nem fog megfeledkezni erről a napról… és az ő keserves sajnálatukra, én sem fogok.
4.
Branar csapott egyet az ostorával, és halkan elmormolt egy Skrall káromkodást. Nevet viselő harcosként nem voltak számára idegenek az olyan veszélyes küldetések, melyek páncélozott keze bemocskolásával járnak. Ám a mai egyszerre volt gyomorforgató és halálos, és minél hamarabb véghez viszi, annál boldogabb lesz.
Tuma ragaszkodott az ilyen havi „Vorox hajtás”-okhoz. A cél az, hogy a fogságba ejtett Voroxokat észak felé tereljék azon az úton, amelyen egy évvel korábban a Skrall Roxtusba vándorolt. Az volt az elgondolás, hogy ha az alakváltók, akik eredetileg elűzték a Skrallt területükről délfelé mozognak, a Voroxok bizonyára beléjük futnak az út során. Kétségkívül életüket vesztenék a harcban, de ha Branarnak sikerül elmenekülnie, elviheti a hírt Roxtusba. S ha nem sikerül, nos, Tuma akkor is megkapná a számára szükséges információt.
Mindez magyarázatot adott arra, hogy Branar és két másik Skrall harcos miért hajtott fél tucatnyi vad Voroxot egy hegyi ösvényen. Kettős kihívással álltak szemben: mozgásban kellett tartaniuk az állatokat, és ki kellett várniuk, mikor hal szörnyűséges halált az egyikük a Skrall öreg ellenségei által. Nagy volt a forróság, a por, és a feladat nagy valószínűséggel időpocséklás – ezek együtt olyan „boldoggá” tették Branart, mint egy éhező spikit.
Branar megértette Tuma aggodalmait, hiszen ő volt az első harcosok egyike, akik a Skrall által „Baterra”-nak keresztelt alakváltókkal találkoztak (az ősi szó „csöndes halál”-t jelent). Akkoriban egy kisebb, utánpótlások után kutató őrjáratot vezetett egy erdős területen. Mikor az oldalt haladó két harcos nem adott választ kiáltásaira, megparancsolta, hogy vegyék elő fegyvereiket. A baterrák a sötétből tűntek elő, lecsaptak, megölték csapatának három tagját, aztán nyomuk veszett. Branar kiadta a parancsot, hogy térjenek vissza az erődbe, majd ő és egyetlen társa nagy nehezen visszaverekedték magukat. Amiért meghozta a hírt ezekről a különös új ellenségekről, Tuma egy névvel jutalmazta meg. Egy Skrall harcos számára pedig nincs ennél nagyobb dicsőség.
Nem az volt az utolsó alkalom, hogy Branar összetűzésbe került a baterrával, és nem is végződött mindegyik harca velük győzelemmel. A Skrallok képzett, könyörtelen és hatékony harcászok, de olyan ellenséggel szemben esélytelenek, amelyek látszólag akaratuk szerint bukkannak fel és tűnnek el. Erőfeszítéseik ellenére sosem sikerült elérniük a győzelem első feltételét: megválasztani a harc idejét és helyét. A baterra akkor támadt, amikor kedve támadt hozzá, olykor akár többször is egy nap alatt. Aztán néha hetekig elő sem tűntek, és még a létszámon aluli legénységű őrjáratokat is elengedték maguk mellett. Lehetetlennek tűnt csapdába csalni őket.
- Figyelj rájuk! – kiáltott oda Branar a Skrallnak. – Az egyik Vorox épp most tért le az ösvényről.
Ez állandó problémát jelentett. A Voroxok a nyílt sivatag lakói, így gyűlölték, ha fogságba ejtették vagy egy meghatározott útra szorították őket. A szökés minden lehetőségét megragadták. Nem volt szokatlan dolog kevesebb Voroxszal visszatérni az ilyen küldetésekről, mint amennyivel elindultak.
A Skrall harcos baljára pillantott. A Vorox éppen akkor tűnt el a sziklák közt, tehát még elég közel volt, hogy elfogja. Branar bólintással jelezte, hogy majd szemmel tartja a csorda többi részét, amíg ő a szökevényt visszahozza.
A harcos morgolódva gyorsította az állatát. A három Skrall sziklaparipákon lovagolt, melyeket egy közeli csontvadász csapattól szereztek csere útján. A homoki cserkészek nem voltak olyan jó küzdők, mint a sziklaparipák, és erre az útra épp harcosokra volt szükségük.
Még alig hagyta el az ösvényt, amikor felhangzott a Vorox sikolya. Thornax lövőjét készenlétbe helyezve felbaktatott egy meredek agyagpalán. Onnan a magasból már tisztán látta, ahogy a Vorox maradványai szétszóródtak a lenti sziklákon. A vadból nem maradt sok minden. A Skrall gyorsan felmérte a terepet: homokdenevéreknek vagy más sivatagi ragadozónak nyoma sem volt. Akármi is végzett a Voroxszal, eliszkolt.
Vagy mégsem? Emlékezvén, hogy minek a nyomában is indultak útnak, a Skrall visszahátrált sziklaparipájával az ösvényre, aztán megpördült, és Branarhoz vágtázott.
- Kapcsolat – mondta halkan.
Branar azt mondta, ahogy a Voroxok felé intett:
- Eresszük őket.
A harcos felkiáltott, és elkezdte leterelni a Voroxokat az ösvényről. Branar is hasonlóképp tett. Voroxok tucatjai iszkoltak fel a sziklákra, oda, ahol a baterra feltehetőleg megbújt. Branar és a Skrall a nyomukban voltak, és az orom tetején álltak meg. Figyelték, ahogy a Voroxok lemásznak a hegyről, aztán, hogy elmeneküljenek, szétszóródnak minden irányba. Ám senki nem követte őket, és ami még fontosabb, senki sem támadt rájuk. Most, hogy újra szabadok voltak, csak pár pillanat kellett, hogy végleg eltűnjenek a hegyekben.
Branar elkomorodott. Vagy egy téves riasztással áll szemben ismét, vagy a baterrák egy újabb játékával, valószínűleg az előbbivel. Elfordította fejét, hogy ránézzen a vele maradt harcos kísérőjére. Ez alatt az egyetlen törtmásodperc alatt a másik Skrall máris az életét vesztette. Egy csúnya vágással a hátán rogyott le a nyeregből. A támadójának nyoma sem volt.
- Baterra – mondta Branar – Mutasd magad!
Értelmetlen kiáltás volt, és mint rájött, utolsó szavaknak is csapnivaló lenne. Nem volt mire támadnia, nem látta értelmét a menekülésnek. A másik harcos, ha szerencsével jár, figyelmeztetheti a várost, és…
Branar tétovázott. Eltűnődött: miért van még mindig életben? Legalább két perc telt el azóta, hogy a Skrallt megölték. A baterrák pedig gyorsan cselekszenek, ha egyszer felfedezték őket.
Kivéve ha…
Branar a sziklaparipával lesietett a paláról. Semmi sem próbálta megállítani. Amint visszatért az ösvényre, elindult Roxtus felé. Érzékeit készenlétbe helyezte, kész volt minden támadásra. Ám semmi sem történt. És ekkor rájött, miért.
Tudatni akarják velünk, hogy jönnek, gondolta. A baterra annyira bízik a győzelemben, hogy figyelmeztetnek bennünket. Megölték a harcosom, de engem nem… így akarják megmutatni, hogy ők rendelkeznek a Skrall élete és halála fölött.
Most a Skrall is ezekkel a lehetőségekkel állt szemben. Megküzdenek a baterrával, kockáztatva a megsemmisülést, vagy ismét elmenekülnek? Egyedül Tuma hozhatja meg a döntést. És fajuk érdekében Branar remélte, hogy jól fog dönteni.
5.
Tuma tróntermében ülve töprengett. A hír, amit Branar hozott aggodalomra adott okot. A baterra közelebb tartózkodik, mint ahogy gondolta, ezért kénytelen lesz a Bara Magnáról szőtt tervében előrébb lépni. Atero lerohanásának időpontját máris előrehozta, és ambiciózus tervekkel állt elő a többi falu leigázására is. Ha minden jól alakul, mire a baterra előbújik a Feketetüske Hegységből, Bara Magna már alakulatai irányítása alatt lesz. Ám bármilyen szervezett ellenállás a Glatorian vagy Agori részéről veszélybe sodorhatja terveit.
Kopogtak a kamraajtón. Az egyik őr lépett be, majd halkan azt mondta:
- Megérkezett, akit hívattál.
Tuma bólintott. Az őr félrevonult. Egy pillanattal később egy újabb alak lépett be a terembe, de ez nem Skrall volt. Tuma egy ideje kapcsolatban állt ezzel a lénnyel, miután felajánlotta, hogy hasznos információval szolgál a falvakról és védelmeikről, valamint közvetítőként tevékenykedik a Skrall és a csontvadászok között. Megállapodásuk mindezidáig mindkét félnek kifizetődő volt.
- Nagy kockázatot vállaltál, hogy megidéztél engem – mondta az áruló. – Mi van, ha valaki rábukkan az üzenetedre? Akkor mi lett volna velem?
- Az nem az én gondom – morgott Tuma. – A biztonságodról egyedül te felelsz. A népem jólléte az én felelősségem.
Az áruló körbetekintett a termen, aztán rámutatott az ajtóra, amely a megerősített városhoz vezetett.
- Én úgy látom, a népednek semmi baja.
Tuma felállt teljes impozáns magasságába.
- Holnap megtámadjuk Aterót. Készülj fel.
- Holnap? – mondta hökkenten az áruló. – Én azt hittem, megvárjátok, míg véget érnek a tornák.
- A tervünk megváltozott – válaszolt Tuma. Szemeiből látszott, hogy nem állt szándékában tovább részletezni.
- Magától, vagy rásegített valaki? – kérdezte az áruló. – Had találjam ki… északi szomszédjaitok látogatóba jönnek.
Ezúttal Tuma vágott meglepet képet. Átlépdelt a szobán, torkon ragadta az árulót, aztán erősen nekicsapta a falnak.
- Mit tudsz a baterráról? Beszélj! Elárultad volna nekik a Skrallt, ahogy saját néped elárultad nekünk?
- Örrrk – károgott az áruló, miképp a Skrall keze elszorította légcsövét. Tuma sietve eleresztette. A lény a földre rogyott, fájó torkát kezével gyúrta.
- Én jó… sokat tudok… jó sok mindenről – mondta az áruló rekedten. – De ha hasznot akarsz húzni a tudásomból… muszáj lesz megállapodáshoz jutnunk.
Tuma szája gúnyos vigyorrá torzult.
- A leplezetlen mohóság rosszul áll neked.
- Nem vállalok munkát ingyen – köpte az áruló. – Legalábbis ezt a fajta munkát nem. Akkor nézzük meg, megértjük-e egymást – ti délre menekültetek, mint egy riadt patkányfamília, mert a baterra megtizedelt titeket. Most ismét felétek közelítenek, úgyhogy szeditek a sátorfát, hogy minél hamarabb megszerezzétek a sivatagot, időt és teret nyerjetek. Na, melegben járok?
Tuma bólintott, de nem mondott semmit.
- Nagyszerű terv… öregasszonyoknak – mondta az áruló durván kuncogva. – Fussatok, míg már nem tudtok hová futni, és reménykedjetek, hogy az ellenség elfárad üldözés közben. Mondd csak, Tuma – öltetek már meg baterrát?
- Még szép – felelt a Skrall vezér. – Szerinted hogyan másként tudnánk, hogy gépezetek, és nem élőlények?
Az áruló elkullogott a terem túlsó végébe, ujját végighúzta Tuma trónjának karfáján.
- Értem. Tehát véletlenül leterítettetek egyet, és láttátok, ahogy sistereg meg szikrázik… és akkor a baterra mennyit is ölt meg közületek? 100-at? 200-at?
- A lényeget, homoki féreg – sziszegett Tuma.
- A lényeg, a lényeg… ja igen – mondta az áruló, hirtelen helyet foglalva Tuma trónszékében. – A lényeg az, hogy én tudom, hogyan lehet megölni a baterrát, míg ti nem. És ez szerintem új színezetet ad a dolgoknak errefelé, vagy nem?
- Mondd el nekem, hogy lehet megölni azokat az… izéket – mondta Tuma, halálosan halk hangon. – Vagy a Spikit elé doblak, harapnivalónak. De nem engedem ám, hogy meghalj. Életben tartunk, összerakosgatunk, és amint felgyógyultál – újból a Spikit elé vetünk. És újból. Meg újból.
- Látod, Tuma, ezzel csak egy baj van. – Szélesen vigyorogva görnyedt előre a székben. – Nem ijesztesz meg. Megkínozhatsz engem, meg is ölhetsz… de ami a fejemben van, ott is marad. És akkor már csak idő kérdése, míg a baterra megjön, és kivégez.
Tuma dühében bömbölni akart. Le akarta tépni az áruló fejét, hogy egy rúdra szegezze, és mindenki láthassa. Le akarta rohanni Bara Magna falvait, porig égetni őket, és lemészárolni az Agorit éppúgy, ahogy a baterra is lemészárolta a népét alig több mint egy évvel korábban. Ha egy Skrall harcos lett volna, bizonyosan így is tett volna. Ám ő több volt annál – ő volt az egyedüli életben maradt Skrall vezető, és felelősséggel tartozott a birodalmának.
- Mi lenne az ár? – morogta a Skrall. – És tartsd észben… veszedelmes terepen tapogatózol. Ha túl rámenős leszel, még elfelejtem, mi áll a népem érdekében, és azt helyezem előtérbe, hogy mi a leg… kielégítőbb… számomra.
Az áruló hátradőlt a trónon.
- Semmi ok az aggodalomra, Tuma. Mindketten a legjobbat akarjuk a Skrallnak és a sziklatörzsnek. Ez magától értetődik. És a mai naptól fogva már nem dolgozom neked. Ezentúl… társak vagyunk.
- Társak? Miben? – kérdezte Tuma.
- Eme halom homok meghódításában – felelt az áruló. – Ha az én eszem társul a te harcosaiddal, felvágjuk egymás közt Bara Magnát. És most jobban teszed, ha találsz magadnak egy széket… hosszadalmas tervezés áll még előttünk, nemde?
6.
A régóta nem használt hegyi ösvényeken Tuma és Stronius lovagolt északra. A Skrall egy évvel korábban ugyanezen az útvonalon vonult, amikor legutóbbi erődjükből menekültek. A baterra kegyetlen támadásai hajtották őket délre, keresztül a Feketetüskéken Bara Magna nagy sivatagának pereméig. Most ketten közülük visszafelé tartottak.
- Eszelős vagy – mondta Stronius. – Ezt ugye tudod?
A Skrall légióból senki más nem mert volna így beszélni Tumához. Ám Stronius egy olyan elit katona volt, aki hírhedten kimondja, ami a szívén van. A Skrallnak tett szolgálatai rávették Tumát arra, hogy elnézőbb legyen dühkitöréseivel szemben a normálisnál.
- Akkor fordulj vissza – mondta Tuma nyugodtan. – Nem parancsoltam meg, hogy velem tarts.
- Nem hagyhattam, hogy egyedül lovagolj fel ide – felelt Stronius. Elfordult Tumától, és az előttük lévő útra nézett. – Kötelességem megvédeni a vezetőm életét. És az életed itt kétszeresen is veszélyben van.
- Baterra és még…?
Stronius ingerült arcot vágott Tumára.
- A baterra semmi ahhoz képest, amit kutatsz, és te is tudod ezt.
- Közös ellenségünk van – így Tuma. – Meg fognak… érteni.
- Éppen annak az ellenségnek hagytuk őket hátra – csattant fel Stronius. – Meg fognak ölni.
A páros két éj és egy nap nagy részét töltötte lovaglással. Nem futottak baterrába, amennyire ők tudták. Ha a sziklák és a fák az ellenségeik is voltak más alakban, nos, akkor nem döntöttek úgy, hogy támadnak. Időnként meg-megálltak az ösvényen szétszórtan heverő Skrall páncélzat látványára, ott, ahol harcosaik elhullottak a hosszú visszavonulás közben.
A hajnal még pár órányira volt, amikor élesen kelet felé fordultak. A baterra már rég elpusztított minden erre fekvő Skrall erődítményt. A logika szerint az elmúlt évet senkinek nem lett volna szabad túlélnie. Ám a logikának semmi köze nem volt azokhoz, akiket Tuma keresett.
Stroniust csapta meg elsőnek az érzés – elektromosság a levegőben, egy elnyomó érzés, mely mintha mindent lelassított volna. Elméje eltompult, teste lomha volt. Megfordult, hogy figyelmeztetést kiáltson Tumának, de még ezt az egyszerű cselekedetet is mintha órákig tartott volna megtennie.
Tuma kevésbé érezte a hatást Stroniusnál, mivel kissé távolabb volt. A közeli sziklákon egy köpönyeges alakot vett észre, fapálcával a kezében.
- Te ott! – kiáltott. – Mondd meg neki, hogy figyelmet kérek!
A rejtélyes köpenyes alak biccentett fejével, mintha nem értené a felkérést, aztán nyoma veszett a sziklák közt. Pár perccel később Stronius feje kitisztult. Tumára tekintett, aki visszabólintott. Egymás oldalán aztán továbbhaladtak.
Az ég elsötétült. Az ösvény mindkét oldaláról egyre több köpenyes nézett le a két Skrallra. Arcukat elrejtették, de Tuma így is érezte gyűlöletüket.
További fél tucat alak zárta el előlük az utat. Mögöttük hetedik társuk egy kezdetleges trónon ült, melyet magából a hegyből faragtak ki.
- Leszállni – rendelte el, meglepően lágy női hangon.
Tuma megfeszült. Nem tudta, hogy éppen ő emelkedett vezetői szerepbe. Az út túléléséhez fűzött reményei hirtelen alaposan megcsappantak.
Stroniusszal együtt mindketten leszálltak sziklaparipáikról. Az ülő alak ekkor azt mondta:
- A harcos fegyverek itt nincsenek megengedve.
- Nem – felelt azonnal Stronius. – Egy elit harcos sosem adja át a fegyverét.
A köpönyeges alak vállat vont.
- Akkor átadhatja az életét.
Fájdalom robbant ki Stronius fejében. Hevesebb volt mindennél, amit valaha is érzett, rosszabb, mint amit egy penge vagy egy Thornax művelhet. Ám fegyver meg sem érintette a testét. A fájdalomtól ordításban tört ki, amint térdeire borult.
- Állj! – kiáltott Tuma. – Mi békével jöttünk!
Minden oldalról felhangzott a suttogás kórusa. Tuma megborzongott, amikor rájött, hogy nem mást hallott, mint nevetést.
- Félelemből jöttetek ide – mondta az ülő alak. – Úgy, ahogy félelemből is hagytatok minket hátra… úgy, ahogy a fajtátok évezredekkel ezelőtt kitagadott minket, félelemből. Bűzlesz tőle, Tuma, nagy erejű sereged, hódításaid dacára is. Harcos vagy, de gyenge, mint a szalma.
Tuma hármat lépett előre, készen arra, hogy beledöfje kardját kínzójába. Tovább nem is jutott, mert a fájdalom őt is elérte. Ám ő nem roskadt össze, még akkor sem, amikor a fájdalom már minden elképzelhető határt áthágott. Réges-régen esküt tett, melyet be is akart tartani – sohasem fog térdre borulni a Skrall Nővérei előtt.
Amilyen gyorsan megjelent, a fájdalom el is tűnt. Tuma látta, hogy Stronius lassan ismét feláll. Megjegyezte, hogy az elit harcos buzogányát a földön hagyta.
A trónoló alak felegyenesedett, és levetette köpönyegét. A nőn nem volt se sisak, se páncél. Arca sötétszürke színű volt, patinás és ráncos. Tuma tudta jól, hogy a kinézet megtévesztő lehet. Noha a nő teste gyöngének tűnhetett egy Skrall harcoséhoz képest, az irányítása alatt álló hatalmak sokkal pusztítóbbak voltak bármely kardnál vagy baltánál.
- Nem estél el – mondta Tumának tárgyilagosan.
- Jobb szeretek talpon maradni – felelt a Skrall vezér. – Ezért is jöttem ide.
- A józanságodat és az életedet kockáztattad azzal, hogy idejöttél. – A többi köpönyeges nő felé intett. – Ők halottan akarnak téged látni, és még annál is rosszabban… nem látom okát, miért tagadnám ezt meg tőlük.
Tuma a lehető legkisebb vállrándítást tette, elismervén, hogy a vele szembenálló nő tényleg megteheti, amit állít – nem volt könnyű elismerés a számára, de őszinte volt.
- Azt hittem, ti a tudás után vágytok – mondta. – Ha megöltök, sosem tudjátok meg, milyen ajánlatot akarok nektek tenni.
- Neked nincs semmit, amit mi akarnánk – válaszolt a nő elutasítóan. – És nincs semmink, amit cserébe adhatnánk.
Ismét helyet foglalt, tekintetét le nem véve Tumáról. Egyenesen a szemeibe meredt, ahogy megszólította összegyűlt népét.
- Öljétek meg – mondta. – Öljétek meg mindkettőt.
7.
Stronius egy tükörsima tó partjánál állt. Nyugodt, szép nap volt, a hegyekhez képest meleg volt az idő, lágy szellő fújt. A közelben Szikla Agorik munkálkodtak, gyilkos fegyvereket építettek. Nem messze egy hordányi egymáshoz láncolt Voroxot vezényeltek a bányákba.
Az élet szép volt.
Nos, majdnem. Amint letekintett a vízre tükörképére, Stronius egy aprócska repedésre lett figyelmes a mellvértjén. Mi történhetett? A Skrall páncélzat a lehető legtartósabbak közül való, és emlékei szerint a közelmúltban egy ellenfele sem mért rá akkora csapást, amivel károsíthatta volna. Értetlen volt.
Még inkább zavarba ejtő – egyenest nyugtalanító – volt azonban, hogy a hasadás a szeme láttára tágult. Máris több mint két hüvelyk hosszú volt, és hajszálrepedések terjedtek belőle pókhálóalakban. Hátrahőkölt. A törés már akkora volt, hogy látni lehetett valamit rajta keresztül. Úgy festett, mint egy újabb réteg páncél, ezüstszínben,
A hasadás irama gyorsult. Stronius ledöbbent tekintete előtt nyílt szét a páncélzata, majd utána kar- és lábpáncélja. Hangos roppanással a sisakja is széthullott. Rémülve nézett tükörképére – valami kikászálódott az összeroskadt páncélzata alól – egy baterra!
És Stronius nem tehetett mást, csak sikoltott.
Nem is messze, Tuma meghallotta Stronius érdes kiáltását. A Skrall nők nem elégedtek meg foglyaik puszta kivégzésével. Nem, előbb meg akarták kínozni őket, elmeerejüket használva illúziók teremtésére. Tuma nem tudta, Stronius mit látott éppen, de mérget mert rá venni, hogy elit harcosa előbb veszti el az eszét, mint az életét.
A fegyvere a földön hevert, de nem érte el. A nők azért hagyták ott, hogy incselkedjenek vele. Elméje utasítást adott a karjának, hogy nyúljon érte, de az csak nem mozdult. Testét elbénította fogva tartóinak mentális hatalma. Egyedül a szája működött még. Amikor eljön az idő, hallani akarták az ő sikolyait is.
Ám a jó harcosnak mindig egynél több stratégiája van. Abban reménykedett, a baterra fenyegetését arra használhatja, hogy rávegye a nőket az egyességre. Ha az nem válik be, tudott valamit, ami igen… olyasvalamit, aminek a nők nem tudnak majd ellenállni.
Megpróbált felágaskodni. Gyötrő fájdalom hasított agyába. Eljött hát az idő. Kinyitotta száját, és egyetlen szót kiáltott:
- Angonce.
A fájdalom egy pillanatra megnőtt, és már azt hitte, bizonyosan megőrül vagy meghal. Aztán enyhült, épp annyira, hogy levegőhöz jusson. A Skrall nők vezére odament hozzá. Erőszakosan megragadta Tuma állát, és felrántotta a fejét, hogy őrá nézzen.
- Mit tudsz te Angonce-ról?
Tuma Stronius felé mutatott a szemével.
- Hagyjátok… abba, bármit is… csináltok vele… és beszélünk.
A női Skrall a többiek felé biccentett. A következő pillanatban Stronius sikolya elhalt, és teste összerogyott.
- Tudom, hogy hol lehet – mondta Tuma. – Vagyis hogy egykor hol volt.
- Ez az egész? – köpte a Skrall nő. – Ezt mi mind tudjuk. A nagy torony… a lángok helye… az Útvesztő Völgyben. Mindegyikük ott volt.
- És mind elmenekült – válaszolt Tuma. – Senki se tudja, hova. De Angonce mindig is sokkal… kíváncsibb… volt az Agorira a többinél. Közel marad hozzájuk, hogy rajtuk tarthassa a szemét.
A Skrall Nővéreinek vezére megfontolta a szavakat. Fajának nőnemű egyedei születésüktől fogva pszionukus képességekkel lettek megáldva, melyek elég erősek ahhoz, hogy ellenálljanak a férfiak gyűlöletének és erőszakosságának, valamint a baterrának. Ám a legendák szerint egy női Skrall egyszer találkozott egy Angonce nevű Nagy Lénnyel, és Angonce megtanította neki, hogyan emelkedhet a hatalom egy merőben új síkjára. Azt mondták, már egész civilizációk születtek és hulltak össze akaratára. Messze túlfejlődött a saját fajtáján, és többet soha nem lépett velük kapcsolatba. Ennek ellenére minden Skrall nő remélte, hogy egyszer megtalálja Angonce-t, és megtudhatja az ő titkát.
- Miért osztanád ezt meg velünk? – kérdezte a nő. – Tudod jól, mihez kezdenénk efféle hatalommal.
- Hazudhatnék nektek – így Tuma –, és mondhatnám, hogy szerintem a nagyobb hatalom erényessé és jóvá tenne benneteket. De az igazság az, hogy az egész sztori egy rakás sziklaparipa ganaj. Összehordott nonszensz, amit te és a nővéreid meséltek egymásnak, hogy melegen tartsátok egymást a hideg hegyi éjszakákon. Még ha találnátok is egy Nagy Lényt, az csak a képetekbe nevetne – abban a legjobbak.
- És ha tévedsz? – mondta a nő, miként egy ördögi vigyor felkunkorította szája széleit.
Tuma viszonozta a mosolyt.
- Akkor nem maradok addig életben, hogy megbánhassam, nem igaz?
- És mit akarsz ezért cserébe?
- A szabadságunkat – felelt Tuma. – És hogy esküdjetek meg, hogy minden baterrát elpusztítotok, amivel találkoztok út közben.
- A baterra számunkra nem jelent veszélyt – folytatta. – Nem hordozunk fegyvereket, amiket felismernének. Miért kezdenénk velük háborút?
- Mert máskülönben két halott Skrallt kellene eltemetnetek, és nem lenne több fogalmatok arról, hogy hol van Angonce, mint eddig – így Tuma. – Tudjátok, az a baj a bosszúval, hogy olyan rövid. És ha véget ért, akkor mivel foglalkoztok már? Még a Skrall Nővéreihez hasonló gyalázatos teremtéseknek is kell valami, ami után vágyakozhatnak, amiért küzdhetnek… nem így van?
Még szép, gondolta a nő. A mi esetünkben ez a te és a néped megsemmisítése. Felkutatjuk nektek a baterrát… és biztosra megyünk, hogy tudassuk velük, hol vagytok.
Bólintott.
- Áll az alku, Tuma. Te meg Stronius elmehettek… de mihelyst megtaláljuk a mi Nagy Lényünket, újból találkozni fogunk. Számítsatok rá.
Azt te csak hiszed, boszi, gondolta Tuma. Amint megkaparintottuk Bara Magna sivatagát, és elpusztítottuk az összes megmaradt baterrát, megtaláljuk a módját, hogyan tegyünk el titeket is láb alól.
- Hát áll az alku – mondta Tuma. – És amikor – ha – visszatértek utatokról, számítsatok rá, hogy… emlékezetes fogadtatásban részesültök odahaza.
8.
A Skrall Nővérek vitaülést tartottak. Nem telt el sok idő azóta, hogy véghez vitték az elképzelhetetlent: élve kiengedtek egy Skrall vezért és egy elit katonát a táborukból. Ám egy alku megköttetett: a két arrogáns hím szabadsága egy Angonce nevezetű Nagy Lény hollétéről való értesülésért cserébe.
- Én egy szót nem hiszek a históriájukból – suttogta az egyik Skrall nő. – Miért maradt volna itt Angonce, ha a fajtája elmenekült? Miért lenne itt?
- Őrködni? – kérdezte a testvériség vezetője. – Azt mondják, nagy erő lakozik ott… olyan erő, ami akár császárra tehet valakit… vagy császárnővé.
- És mi felkutatjuk azt az erőt?
A vezér elgondolkodott. Nem volt könnyű az ő soruk: száműzték őket a hím Skrall szeme elől, a vadonban hagyták őket, és míg a férfiak hódítási vágyaikat elégíthették ki, ők az életben maradásért vívtak harcot… és most Tuma, az ő gyűlölt ellenségük, arra kényszerült, hogy megvásárolja tőlük saját szabadságát. Az ár, amit fizetett bizony tetemes volt, ha valóban a Nagy Lények titkaihoz vezet. És ha Angonce még mindig Bara Magnán van, vajon mennyire lehet messze attól, amit a fajtája a legnagyobb becsben tartott?
- Elmegyünk – mondta. – Hívjátok össze a nővéreket. Elutazunk az Útvesztő Völgyébe, és egyenest a szívébe hasítunk. És amint megleltük, ami ott el van rejtve… ugyanígy teszünk a mi Skrall fivéreinkkel is.
Tuma és Stronius szótlanul utaztak, miután elhagyták a táborhelyet. Stronius ingerült volt, ezt látni lehetett rajta. Nem fér hozzá kétség, szívesebben halt volna meg a testvériség keze által, semmint hogy alkudjon velük. Ám egy vezető nem engedheti, hogy személyes büszkesége népe jóllétének útjába álljon. Ha itt meghal, azzal nem segíti a Skrall légiókat. Ellenben a nővérek elküldése valami homokdenevér árnyék kergetésére, mely során egy pár baterra el is pusztulhat, nagy jótéteménynek bizonyulhat.
Stronius kiváló harcos, gondolta Tuma. De nem érti meg, hogy a vezetőknek néha meg kell egyezniük azokkal, akik számukra… ellenszenvesek.
Gondolatai ismét Metus felé jártak. A jég Agori mindezidáig némileg hasznos volt, segédkezett alkukat kötni a Csontvadászokkal és információval szolgált számos falu védelméről, valamint a Glatorianjaik ügyességéről. Nemrégiben megígérte, hogy megosztja vele az alakváltó baterrák legyőzésének módját, ám még nem tett eleget ígéretének. Tuma, személy szerint, kételkedett benne, hogy Metus tényleg tudott volna bármi hasznosat ez ügyben. Ám egyelőre a maga oldalán akarta tudni az Agorit, legalább addig, míg kezdetét nem veszi a falvak elleni támadás második fázisa. Jobb, hogyha azt hiszi, a Skrall-lal való szövetségből származik a legnagyobb haszna, minthogyha elárulja hadi terveiket a Glatoriannak. Egy árulóban elvégre sosem lehet bízni.
Természetesen mihelyt a háború véget ér és az Agorit leigázták, a dolgok megváltoznak majd. Metus hasznossága a végéhez ér, akárcsak a szabadsága… és valószínűleg az élete is. Ő egy kígyó volt, és Tuma nem kívánt egy másodperccel sem tovább szenvedni a társaságában a szükségesnél.
A Skrall vezér váratlanul megtorpant. Az előttük fekvő hágó keskeny volt, fák szegélyezték. Struniusszal már áthaladt rajta, amikor pár órával korábban a Nővérekkel való találkozóra mentek, és nem érte őket sérelem. Ám akkor másabbak voltak a dolgok – egyfelől akkor még kevesebb fa volt.
- Te is látod? – mondta Tuma, amilyen lágy hangon csak tudta.
- Még szép – válaszolt Stronius. – Nyilván kelepce… nos, csakhamar meg fogják bánni, hogy ezt a napot választották.
- Csakugyan? – így Tuma. – Hat "fa" van előttünk, valamennyi álcázott baterra, mi pedig csak ketten vagyunk. Kétlem, hogy élve átjutnák a hágón.
- Akkor meg mit tegyünk – kérjük a nővérek segítségét? – gúnyolódott Stronius.
Tuma körbepördült, és lesújtott az elit harcosra, Stronius pedig szétterült a talajon. Mielőtt felszökkenhetett volna, fegyverével kézben, Tuma máris a sajátját szegezte az elesett harcos nyakához.
- Még egy ilyen megjegyzés – acsargott Tuma –, és úgy fogod találni, valami a torkodon akadt.
Stronius szemei leugrottak a torkához nyomódó penge csúcsához. Pontosan tudta, Tuma hogy értette. Lecsillapította ingerültségét, és tartván magát a magasabb rangú tiszt előtt való megalázkodás Skrall hagyományához, lehajtotta a fejét. Tuma kiengesztelődve visszahúzta a kardját.
Amikor Stronius felkelt, feltűnt neki valami furcsa a rájuk váró baterrákon. Eleinte nem is tudta, miért nem illett össze az elé táruló látvány. Aztán rádöbbent, és a keze rögvest a fegyveréhez kapott.
- A gyökerek – mondta. – Nézd a gyökereket.
Tuma úgy tett, ahogy kérte. A baterra álcák rendszerint alaposak. Ha netán egy kő alakját vették fel, össze lehetett téveszteni őket akár az évek óta ott heverő kövekkel is. Ha növénnyé vagy fává változtak, nem volt semmi, ami arról árulkodott volna, hogy nem tartoztak a természetes környezethez. Még a fák gyökerei is úgy tűntek, mint amik mélyen a földbe vájódtak. Hihetetlen volt az illúzió.
Csakhogy a hágó új fáinak gyökerei nem fúródtak bele a homokba. E helyett a felszínen terültek szét, néhány szakadt és törött is volt. Vagy a baterrák lettek trehányabbak, vagy…
- Azokat a fákat kiásták és odatették – így Tuma. – Azt akarták, hogy vegyük észre, és tévesszük össze őket az ellenségeinkkel. Ami azt jelenti…
Fájdalom nyílalt bele Tuma hátába. A földre zuhant, és közben két baterra bújt elő a hátuk mögötti sziklák közül – vagyis inkább ők maguk voltak a sziklák. Kétszeresen átejtették őket, zsákmányuk figyelmét az előttük lévő hamis kelepcére csalták, holott a valódi veszély mögöttük volt.
Ezek egyre eszesebbek, gondolta Stronius. Remélem, elélek még addig, hogy megosszam ezt az örömhírt Roxtusszal…
A baterrák csöndesen nyomultak előre. Stronius felkészült a csatára. Ő és Tuma legalább tiszteletteljesen halhatnak meg. Ezzel az ellenséggel nincs semmiféle "alkudozás".
Harcbuzogányát a magasba tartotta, s mélyről jövő üvöltést hallatva, Stronius rohamra indult.
9.
Tuma felnyitotta szemeit. Felriadva ráeszmélt, hogy elájulhatott a sérülése miatt, és magára hagyta Stroniust a két halálos baterrával szemben.
A legrosszabb történt. Nem messze tőle, Stronius eszméletlenül feküdt a földön. Harcbuzogányát és Thornax kilövőjét sehol nem látta. Tuma tudta, nem sok esélye van arra, hogy egymaga megállítsa a baterrát, de kénytelen lesz megpróbálni. A kardjáért nyúlt… de hűlt helyét találta. A kilövőjének szintúgy.
Teljesen védtelen volt.
Tuma fájdalmakkal küszködve feltápászkodott. Háta lüktetett a fájdalomtól. A baterra támadása átszúrta a páncélját, és károsította az alatta lévő szerves szövet egy részét. Még képes volt a harcra, és ha lenne fegyvere, kétségkívül legalább az egyik baterrát magával vihetné a halálba. Nem tehetett mást, igaz Skrallként kell szembenéznie a halállal.
- Akkor gyertek! – kiáltotta a baterrának. – Fejezzétek be!
A baterra tapodtat sem mozdult. Meglepődöttnek tűntek, már ha lehet ilyet mondani a gépekre.
- Bocs, Tuma. Sajnos csalódnod kell.
A Skrall vezér körbepördült e hallatán. Metus volt az, ki fegyvertelenül az egyik sziklának támaszkodott, mintha az égvilágon semmi gondja se lenne. A Skrall meglepve figyelte, ahogy Metus odasétál a két baterrához, és úgy kezeli őket, mintha csekély kellemetlenségek lennének.
- Tünés. Nincs itt semmi látnivaló – mondta a két mechanikus harcosnak.
Tuma nagy ámulatára, a baterrák engedelmeskedtek. Megfordultak, és elsétáltak! Legelső gondolata komor volt: hátha igazából Metus áll a baterra mögött, és ő a felelős azért a számtalan Skrall halálért, nem beszélve arról a megannyi harcosról, akiket még a Magháború alatt mészároltak le.
Metus elég eszes volt, hogy kitalálja, mi járhatott Tuma fejében. Karjait kitárva odafordult a Skrallhoz.
- Ejnye, Tuma, ha én irányítanám őket… Ha én tizedeltem volna meg a seregeiteket és az erődjeiteket… miért hagynálak életben, hogy még a végén hátba döfj? Használd az eszed. Emlékezz, mit mondtam neked.
Tuma előreviharzott, fájdalmát el is felejtette, és felképelte Metust, amitől az Agori a földre terült.
- Megelégeltem az arcátlanságod. Nem kell fegyver, hogy véget vessek az életednek.
- Épp most mentettelek meg, téged meg Stroniust – köpte Metus. – Egy sima „köszönöm” is elég lett volna.
Tuma nagyobb késztetést érzett, mint valaha, hogy végleg elhallgattassa Metust. De nem tudott elrejtőzni az Agori igaza elől. A baterráknak tökéletes alkalmuk volt, hogy megöljék őt és az elit harcosát, mégsem tették. Miért?
- Azt mondtad, van egy titkod… hogyan kell a baterrát megállítani – mondta Tuma. – Ezt láttam volna az imént?
Metus talpra állt.
- Úgy valahogy. Nem haltál meg, igaz? Igen, valóban tudok egy titkot, és ez olyas valami, amit egy Skrall sem találna ki magától.
Az Agori elmosolyodott. A változatosság kedvéért most az igazat mondta. Réges-rég, a Magháború utolsó napjaiban, Metus egy, a Jégsereg egyik állomásához utánpótlást szállító karavánon volt potyautas. Általában jobban szeretett egyedül utazni, de a jégcsákánya elpattant, és épp javítás alatt állt. Nem volt ideje új fegyverről gondoskodni, és nem is szeretett volna védtelenül átkelni a háborús övezeten.
A kocsikat egy tucat baterra kelepcébe csalta. A Jégharcosok és az Agori vitézül küzdtek, de egyikük sem élte túl a harcot. Metust azonban a baterrák mindvégig figyelmen kívül hagyták. Még akkor sem eredtek utána, amikor megragadta ez egyik kocsi gyeplőjét, és menekülőre fogta. Egész úton zaklatta őt a kérdés, hogy miért. Amikor megérkezett az állomáshoz, azt mondta az ott lévő harcosoknak, hogy a csata elején elvesztette az eszméletét, és biztosan beesett az egyik kocsi alá, ahol a támadók nem vették észre. Úgy tetszett, elfogadták a magyarázatot.
Metusnak persze több esze volt. Tudta, hogy valami megkülönböztette őt a többiektől, és a baterra ettől kímélte meg az életét. Amint erre rájött, a válasz vakítóan világossá vált.
Nem volt nálam fegyver, gondolta. Ezek a lények mindegyik fél harcosait leölik. Számukra az a „harcos”, akinél fegyver van.
Most, évekkel később, látszólag ő volt az egyelten lény, aki megfejtette az összefüggést. A Skrall egyedül sosem jönne rá, és ha mégis, sosem lennének rá hajlandóak – inkább vágnák le a karjukat, mintsem hogy letegyék a fegyverük. Amikor látta, hogy Tuma és Stronius is eszméletlen, otthagyta jégcsákányát, és odasietett hozzájuk, messzire rúgva tőlük a fegyvereiket. Ez megálljt parancsolt a baterrának, hiszen a programozásuk szerint nem támadhatnak meg fegyvertelen lényeket.
- Tartozol nekem – így Metus. – Azt hiszem, ideje kiötölni a jóvátételt.
- Áll az alku – mormogta Tuma. – De ne ess túlzásokba, Agori.
- Ne? Hát rendben, még mindig visszahívhatom a baterrákat. Aztán próbálhatsz majd velük üzletelni. Vagy beszélhetsz velem is… civilizált hadúrhoz illően.
Stronius ébredezett. Metus úgy határozott, jobb lesz minél hamarabb túlesni a beszélgetésen. Stronius kettétörné őt, akár a Skrall érdekében áll, akár nem.
- Figyelj, te egy nagyszerű és nagy erejű vezér vagy – mondta az Agori. – Hamarosan Bara Magna uralkodója leszel, és az én segítségemmel kiirtod a baterrákat. De ha netán valami rosszul sülne el… ha mondjuk elhullanál egy harcban… kell valaki, aki kész lesz a helyedbe lépni, nem gondolod?
- Ha egy vezér elesik, egy elit harcos veszi át a helyét – felelt Tuma, már most irtózva attól, milyen irányba tart a társalgás.
Metus felnevetett.
- Stronius? Kérlek. Ő még egy Spikitet sem tudna vacsorához vezetni. És én vele nem dolgoznék, ami azt jelenti, a baterra az utolsó hadtested máris feldarabolta. Nem, én inkább valaki olyanra gondoltam, mint… én.
Most Tumából hördült elő a hangos hahotázás.
- Te?? Te nem vagy Skrall, csak egy galád árulója a saját fajának. Talán ét kellene adnom téged az Agorinak, hogy ők ítélkezzenek rólad, Metus.
Metus keresztbe tette a karjait. Amikor megszólalt, hangjából eltűnt a szokásos hivalkodás. Hideg volt és határozott.
- Ezek a feltételeim. Ha meghalsz vagy képtelenné válsz a vezetésre, a sereged nekem engedelmeskedik. Ha nem tetszik, ölj meg most, Tuma. Nem sokra rá, a te és a többi harcosod halála is bekövetkezik.
- Sosem fogadnának el – mondta Tuma. – Egy Agoritól sosem fogadnak el parancsokat.
Metus ettől hahotázni kezdett.
- Ha te elesel, olyan kétségbeesettek lesznek, hogy még egy Stroniushoz hasonló mamlasznak is behódolnának. De had aggódjak emiatt én. Áll az alkunk?
- Egyelőre – így Tuma. – De amint a baterrát legyőztük…
- Magamra leszek utalva – fejezte be Metus. – Vettem. Nos, ne nyugtalankodj – mindez hamarosan véget ér, és veled amúgy sem történhet semmi, igaz? Csak a hecc kedvéért mentél bele.
- Igen – mondta Tuma. – Igen, mindez véget ér. Minden… és mindenki… idővel véget ér.
Metus mosolyra fakadt. Gyorsan visszaszerezte csákányát, majd vígan „felfedezte”, hová lettek a Skrall fegyverek. Jó napja volt. Talán Tuma tényleg leigázza a falvakat meg a baterrát, de a Skrall vezér egy veszedelmes szakma. Bármikor megtörténhet egy baleset. Persze, talán bölcs dolog lenne Stroniust is részévé tenni a „balesetnek”, ha mód nyílik rá. Ez a gondolat igen mulattató volt, és a Roxtushoz vezető úton végig játszadozott vele.
Ami Tumát illeti, neki más járt az eszében. Hivatalos bejelentést kell tennie légiójának, amelyet valószínűleg nehezen fognak lenyelni. De Stroniusnak is meg fogja halkan parancsolni: ha bármi történne vele a harcban, még ha nemes halált is hal egy Glatorian keze által, az elit harcosnak rögvest le kell ölnie Metust.
Igen, minden véget ér, mondta magának Tuma. De néhány vég fájdalmasabb a többinél, Agori barátom. Imádkozz, hogy ne tudd meg, mennyire fájdalmas.
Tuma mosolyogva úgy döntött, egy időre félreteszi ezt az egész ügyet. Végtére is egy világot kell most megnyernie.
