Írta Greg Farshtey
SZEREPLŐK BEMUTATÁSA
ACKAR
Falu: Vulcanus
Foglalkozás: Glatorian
Fegyverek: Lángkard; tövises Thornax vető
Ackar igazi legenda a Glatorianok közt, és Certavus óta valószínűleg a legtapasztaltabb harcos. Az utóbbi időben ügyessége hanyatlásnak indult. Noha még mindig Vulcanus legjobb harcosaként tartják számon, mostanában új Glatorianok képzésével tölti az időt.
FERO
Falu: Roxtus
Foglalkozás: Csontvadász
Fegyverek: Kard; tövises Thornax vető
Fero egy mélyen tisztelt és rettegett tagja a Csontvadászoknak, a Bara Magna sivatagában kóborló nomád rablóknak. Akár egyedül, akár törzsével, kereskedőkaravánokat, Glatorian utazókat és falvakat támad meg.
GELU
Falu: Iconox
Foglalkozás: Bérelhető fegyveres őr; egykori Glatorian
Fegyverek: Jégkaszaboló; tövises Thornax vető
Gelu leleményes, fürge és mindig a gyors hasznot hajhássza. Glatorianként meglehetősen sikeres volt. Amikor a Skrall kifosztotta Atero városát, Gelu "visszavonult", és a sivatagot átkelni vágyó Agori utazók mellé szegült fegyveres kísérőnek.
GRESH
Falu: Tesara
Foglalkozás: Glatorian
Fegyverek: Pajzs; tövises Thornax vető
Gresh egy ifjú Glatorian, aki nemes, okos és nem tűri a csalókat vagy a tolvajokat. Számos fontos küzdelmet nyert Tesarának. Gresh úgy véli, a Glatorian felelőssége, hogy ne csak a jutalom érdekében harcoljon.
KIINA
Falu: Tajun
Foglalkozás: Glatorian
Fegyverek: Kétfejű páraszigony; tövises Thornax vető
Kiina Bara Magna történelmének legkiemelkedőbb női Glatorianja. Szellemes és temperamentumos, ugyanakkor hűséges barátja azoknak, akiket tisztel. A legközelebb Ackar és Gresh áll hozzá.
MALUM
Falu: Nincs
Foglalkozás: Egykori Glatorian
Fegyverek: Lángkarmok; tövises Thornax vető
Malum egykoron nagyra becsült Glatorian volt Vulcanus falujában. Egy mérkőzés során kísérletet tett ellenfele megölésére, miután az már megadta magát. Büntetésképp Malumot száműzték falvából.
METUS
Falu: Iconox
Foglalkozás: Glatorian toborzó és edző
Fegyverek: Jégcsákány; pajzs
Metus két dologban jeleskedik: Az első a tehetséges Glatorianok felismerése. A második az alkudozás. Tehetséget keresve járja a sivatagot, és különböző falvakból származó Glatorianok közt rendez mérkőzéseket.
RAANU
Falu: Vulcanus
Foglalkozás: Faluvezető
Fegyverek: Tűzpenge; pajzs
Raanu Vulcanus vezetője. Mindent megtesz népe biztonságáért. Ez egyre nehezebbé válik hála a sivatagban portyázó Csontvadászoknak, a kopárságokban megbúvó éhes Voroxnak, valamint az északról levándorló brutális Skrallnak.
STRAKK
Falu: Iconox
Foglalkozás: Glatorian
Fegyverek: Jégbárd; tövises Thornax vető
Strakk a Spherus Magna konfliktus egyik veteránja. Azokban a nehéz években megtanulta, hogy csak magáról gondoskodjon. Glatorianként sem változott. Pénzért küzd, és bárkiért kész bevetni fegyverét, aki kész fizetni érte.
TARIX
Falu: Tajun
Foglalkozás: Glatorian
Fegyverek: Iker vízpengék; tövises Thornax vető
A legendás Certavusszal együtt Tarix volt Bara Magna Glatorian rendszerének egyik alapítója. Az élő Glatorianok közül egyedül Ackar nyert több Glatorian bajnokságot, mint Tarix.
VASTUS
Falu: Tesara
Foglalkozás: Glatorian
Fegyverek: Kígyómérges karom; tövises Thornax vető
Vastus parancsnokként működött a Spherus Magna háborúban. Miután a viszály egy borzalmas katasztrófába torkollott, Vastus esküt tett, hogy gondoskodni fog Tesara népének örökös biztonságáról.
EGY
Fero megállította Skirmixet, és körbepásztázta a látóhatárt. Kevés mozgás volt ezen a napon Bara Magna homokjában. Itt-ott egy-egy Zesk mászott elő a homokból valami ehető után kutatva. Dögevő madarak köröztek az égen, várva, hogy valamit leterítsen a hőség. A sivatag üressége nem volt meglepő dolog. A nap magasra hágott, és egyedül az eszelősek és bolondok merészkednének ki ilyenkor.
Ám a páncélos harcos nem volt se őrült, se h*lye. Feronak dolga volt. A nap ezen szakában utazni kényszerülő lovasok vagy karavánok csak lassan haladhatnak – túl lassan, hogy elkerüljék az elszánt vadászt.
Ellenőrizte fegyverzetét. Pengéjét homok karcolta, és száz meg száz csata nyomát hordozta magán, de még mindig borotvaéles volt. Egy Glatorian edzőaréna romjai közt találta még régen. Egy kis szerencsével a mai nap is sikeres vadászatra juttatja.
Sziklaparipája morgott. Nem szeretett egy helyben állni. Teste képes volt hűteni magát, de csak akkor, ha mozgásban volt. Fero éppen el akarta indítani hátasát, amikor Skirmix elkezdte rázni a fejét és egymáshoz csattogtatni állkapcsait. Az állat zsákmányt érzett.
Akárcsak minden Csontvadászét, Fero szemeit is egy második pár szemhéj védte a naptól. Behunyta őket, lecsökkentve a nap ragyogását. Igen, volt odakint valami, messze nyugatra. Magányos jármű, amit Agori falusiak vezéreltek Iconoxból. Oldalán egyetlen egy Glatorian lovagolt, akit Fero azonnal felismert.
Gelu, mondta magában a Vadász. Tehát ez a vadászat egyszerre lesz munka és élvezet.
A Gelu nevet hordozó Glatorian ma meg volt magával elégedve. Még az extrém hő és az alatta lévő homoki cserkész bűze sem volt képes tönkretenni hangulatát. Végtére is a gazdaggá válás útján lovagolt.
Bara Magna javarészén az elmúlt napok rémálomba illők voltak. Az északi falvak hosszú éveken át feszült viszonyban éltek Roxtus-szal, a Skrall északi városával. A Skrall harcosok valósággal uralták az arénát, ha Glatorian küzdelmekre került sor, de általánosságban betartották a szabályokat, és tiszteletben tartották a többi falu jogait. Mostanra mindez megváltozott.
A változás fokozatosan történt. A Skrallok elsőként a Tajunhoz vagy Vulcanushoz hasonló helyeket kezdték kihívni viadalokra, hogy elnyerjenek bármit, kezdve a fegyver- és szerszámtáraktól az oázisokhoz és kereskedelmi útvonalakhoz való hozzáférésig. Mivel Bara Magna népei nézeteltéréseik rendezésére a Glatorian harcokra hagyatkoztak, képtelenség volt visszautasítani a Skrall kihívásokat. A harcok mindig ugyanúgy végződtek: a Skrall nyert, és elvette, amit akart.
Ezt követően egyre agresszívabbakká váltak. A nélkül kezdték eltulajdonítani a földeket és erőforrásokat, hogy az arénában megküzdtek volna birtoklásukért. Amikor harcra került sor, néha meg is ölték ellenfeleiket, később olyan kijelentéseket téve, hogy a Glatorian halálok csak "sajnálatos balesetek" voltak. Mindeközben a falvak közt utazó Glatorianoknak fokozatosan nyomuk veszett. Való igaz, a puszta mindig veszélyes hely, de túl sokan tűntek el ahhoz, hogy véletlenről lehessen szó.
A dolgok az Atero városában rendezett évi Glatorian tornák eljövetelekor érték el csúcspontjukat. Mindenki azon tűnődött, mi történik, miután a Skrall harcosok nem érkeztek meg, hogy részt vegyenek a tornán. Válaszukat megkapták, amikor egy hadseregnyi Skrall nyomult be a faluba, megsemmisítve a nagy arénát, és számos Glatorian életét kioltva. Véget értek azok a napok, amikor a Bara Magna társadalom tagjainak tettették magukat. A Skrall háborút deklarált.
Ami egyeseknek katasztrófát jelentett, mások éppen abból húztak hasznot. Gelu az Agori kereskedőkaravánok és egyéb utazók testőrének állt. Esküt tett, hogy megvédi őket a Skrall fosztogatóktól, éhes Voroxoktól, Csontvadászoktól és bármely más veszélytől. Egyszersmind arról is gondoskodott, hogy mindig előre megkapja a fizetségét.
A homoki cserkész horkantott, és felágaskodott. Gelu látta, miért: egy lezajlott csetepaté nyomai voltak itt. Törött fegyverek és összezúzott páncéldarabok hevertek szétszórva a homokban. A cserkész halált szimatolt, és nem tetszett neki a szag.
A hintón utazó falusiak fehérebbre sápadtak, mint páncélzatuk. Létfontosságú cikkeket szállítottak Tajunba. Az oda járó karavánok a Csontvadászok elsődleges célpontjaivá váltak. Az utolsó három, amely Glatorian kísérő nélkül indult útnak, nem érkezett meg.
- Nyugalom – mondta Gelu. – Az elmúlt két hét alatt egy tucatszor megjártam az utat. Egy pár Zesk gyűjtögetőn kívül semmi harcolnivalóba nem futottam.
A vezető bólintott.
- Ezt mondd a kereskedőknek, akik itt vesztek el.
- Homoktengerek – vetette fel Gelu. – Viharok. Netán sziklaomlások, ha a hegyekben mentek. Rengeteg idekint a veszély – nem csak a Skrall és Csontvadászok.
Ez, természetesen, csak a fele igazság volt. Rengeteg veszedelem lakozott a pusztaságban, az időjárástól a vadvilágig. Ám a Tajunt megcélzó kereskedőket a Csontvadászok szedegették le, és ezt mindenki tudta. De minek hozná fel a témát? Megfélemlítené a kuncsaftot. És a rémült kuncsaft visszafordul, és a fizetséget követeli.
A hintót húzó Spikit fenyegetően sziszegett. Kétfejű hüllőszerűség volt, nem túl gyors, de szívós és agresszív. Amíg rendesen etetik, a halálig képes védelmezi egy szekeret. Ellenben ha éhesen hagyod, felfalja az árud, a kocsit és téged, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Ha egy Spikit morog, az csak két dolgot jelenthet: veszélyt érzékel, vagy kihagyott egy étkezést.
Gelu átkutatta a homokot. Szemei matt fémen megcsillanó napfényt szúrtak ki. Tudta, hogy egy Csontvadászt figyel. A jó hír, hogy csak egy volt. A rossz hír, hogy ez az egy is elég volt, hogy komoly gondot okozzon.
A Glatorian higgadt, egyenletes hangon beszélt, a nélkül, hogy az Agorihoz fordult volna.
- Ha jelt adok, sipirc, amilyen gyorsan a kétfejű képes húzni. Nyugaton homokvihar gyűl. Ha kell, abban majd elbújhattok. Majd én is megyek.
- Mi az? – kérdezte az egyik falubéli. – Veszélyben vagyunk?
- Agori, ti már az előtti is veszélyben voltatok, hogy Bara Magnának holdjai lettek. Tegyétek, amit mondok.
A Csontvadász már mozgásba lendült, a magas dűnékről vágtatott le. Gelu kiáltást hallatott, és az Agorik elindították a szekerüket. Gelu várt egy kicsit, hogy megbizonyosodjon róla, már elég messze járnak, mielőtt odalovagolt volna a Vadász elé.
Mire elérte Ferot, Gelu a viszontlátás keserű mosolyát viselte magán. Kettejük nem egyszer mérte össze erejét az elmúlt hetek alatt. Néha Fero sikeresen szétverte a karavánt, és ellopta vagy elpusztította az árut. Máskor Gelu sértetlenül kimenekítette klienseit. A kemény úton tanulta meg, milyen, ha az Agori vele együtt harcol. Inkább bízza őket a sivatagra, minthogy szembeállítsa őket Feroval.
- Már rég eltűnnek, mire mi ketten befejezzük – mondta Gelu.
- Honnan gondolod, hogy nem vár rájuk még több Csontvadász? – felelt Fero.
Gelu felnevetett.
- Egy kisebb vagyont cipelnek élelem, pótalkatrészek és bármi egyéb formájában, mit Tajunban értékesíthetnek – és te nem szeretsz osztozni.
Fero hirtelen meglendítette pengéjét. Gelu lebukott, mielőtt leszedte volna a fejét. Skirmix csattogtatta állkapcsait, próbálva odaférkőzni Gelu homoki cserkészéhez, ám az meghátrált, és belerúgott. Patája Skirmix bal térdkalácsát találta el, amitől amaz megingott.
Fero kénytelen volt engedni figyelmén, hogy megkapaszkodjon a gyeplőbe. Gelu oldalba kapta pengéjének lapjával, lelökve őt Skirmix hátáról. Ám Fero bukfencezett földre éréskor, és könnyedén talpra szökkent. Thornax vetőjét egyenesen Gelura célozta.
- Földre – acsargott Fero.
Gelu lehuppant a homokba, és szembenézett Feroval.
- Most dobd el szép messzire a kilövődet – mondta a Csontvadász, meg sem remegtetve sajátját.
Nem látván más választást, Gelu arrébb hajította kilövőjét. Jégkaszabolói még nála voltak. Meglepetésére Fero is ugyanezt tette. A két fél csak karddal felfegyverkezve nézett szembe egymással.
Fero támadt elsőnek és gyorsan, egy sorozatnyi kemény csapással kényszerítve Gelut hátrálásra. Mindössze pár percnyi hadakozás után, Gelu kezdte úgy érezni, mintha karjai kőből lennének. A hő lassan megviselte. Kénytelen lesz hamar véget vetni ennek a pengeharcnak, máskülönben neki vetnek még véget.
Megérezvén ellenfele gyengeségét, Fero előretört. Nem akart időt hagyni Gelunak, hogy magához térjen. Hátraerőltette a Glatoriant, majd még hátrébb.
Ekkor Gelu váratlanul leguggolt, és felrúgta a lábait. Fero középrészét kapta el, és a magasba taszította őt. Fero arccal előre egy dűnébe csapódott, míg Gelu gyorsan feltápászkodott. Oldalra nézett, hogy megbizonyosodjon róla, homoki cserkésze távol tartotta Skirmixet a viadaltól.
A Csontvadász kezdett felkelni. Gelu tett néhány gyors lépést, és elrúgta Fero kardját tőle. Ekkor valami újra lett figyelmes a homokban. Egy pergamendarab volt, és mintha valami térképféleség lett volna rajta. Közel tartva pengéjét, hogy lesújthasson rá, ha Fero mozdulatot tesz, felvette.
Egy gyors vizsgálódás kiderítette, hogy Vulcanus falu részletes tervrajzával állt szemben. Az oldalán egy sor dátum díszlett, mindegyik mellett egy számmal.
- Ez mi? – kérdezte Gelu.
- Elmész te a homoklápba – köpte Fero. – Én nem mondok neked semmit.
Gelu felkapta Thornax indítóját, és Skirmixre szegezte.
- Mész haza gyalog?
Fero hátasára nézett, aztán vissza Gelura. Ábrázata olyan hideg volt, mint az iconoxi jég.
- Ha muszáj.
Gelu a homlokát ráncolta. Úgy tartja a mondás, a Csontvadász állkapcsa szorosabban össze tud zárulni, mint egy sziklasárkányé a falat körül. Ha Fero nem akar beszélni, nem is fog. Gelu eltűnődött, ne ölje-e meg a Csontvadászt, de úgy döntött, nem fogja. Azzal csak egy célkeresztet festetne saját hátára Fero törzsének összes többi tagja számára.
Gelu visszament homoki cserkészéhez. Kilőtt egy Thornaxot Skirmix feje fölé, aztán egy újabbat egyenesen az orra elé. A vadállat fél tucat lépésnyit meghátrált. Aztán Gelu elindította hátasát. A homoki cserkész Fero kilövőjére lépett, ami egy igen kielégítő roppanást produkált.
- Meg kéne tanulnod, hogyan kell osztozni – mondta Gelu, ahogy elvágtatott.
Amikorra utolérte a fogatot, az már igen rossz passzban volt. Zesk egy kisebb csoportja tűnt elő a homokból, és több mint a rakomány felét magukkal vitték, mielőtt az Agori falusiak el tudták zavarni őket. Mormogtak, amiért maguknak kellett gondoskodni a védelmükről, de Gelu emlékeztette őket, hogy a Csontvadászokat nem olyan könnyű elűzni, mint a Zesket. Fero semmit sem hagyott volna nekik, még az életüket sem.
A Tajunhoz vezető út hátralevő része eseménytelenül telt, így Gelunak alkalma nyílt alaposabban is megvizsgálni a térképet, amit Ferotól szerzett. Furcsának tűnt. Egyfelől a Csontvadászok általában saját nyelvükön írnak, amely más, mint az agori. Egy kívülállónak majdhogynem lehetetlen olvasni. Egyszer vagy kétszer látott már Csontvadászokat Skrall jelzésekkel ellátott dolgokat hurcolni, miket biztosan a Roxtushoz közeli északi pusztában találtak. A Csontvadászok nem lennének olyan ostobák, hogy megtámadják a veszedelmes Skrall harcosokat, de nem állt távol tőlük a halottak kifosztása.
Ám az erre a térképre firkált jegyzetek tökéletes agori nyelven íródtak. Nem csak egy sima térkép volt, ami Vulcanus be- és kijáratait tüntette fel. Minden külső fal jelezve volt rajta, valamint a falu összes többi védelme. Gelu egy héttel ezelőtt járt már a faluban, és a tervrajzon olyan dolgokat látott, amik akkor még nem álltak. Egy kétségkívül egy vadonatúj dokumentum. De hogy került a Csontvadászok keze közé?
Gelu még mindig ezeken a kérdéseken rágódott, amikor besétált Tajun utcáira. A falu egyetlen hatalmas képződményből állt, mely alatt egy sor apró, durván elkészített kunyhó húzódott.
Tajun egy oázis kellős tetejére épült, úgyhogy a vízellátás sosem okozott problémát az ittenieknek. Minden máshoz a kereskedelemre hagyatkoztak. A Csontvadászok elmúlt hónapokban történő közbeavatkozása azonban ártott a lakosságnak. Még az iconoxi szekér csekély rakományát is szívesen fogadták.
Gelu észrevette Metust, egy Agorit a falvából. Metus egy Glatorian edző és toborzó volt. Bara Magnát utazta át jó harcosok nyomában, és meccseket rendezett a falvak között. Számára Tajun volt most a legalkalmasabb hely.
- Sosem láttam még ilyet – mondta Gelunak. – Az ittenieknek minden kell – élelem, szerszámok, pótalkatrészek, amit csak el tudsz képzelni –, és készek értük kihívásokat elfogadni. Tarixnak és Kiinának hat meccse volt az elmúlt héten. Mindketten kezdenek kimerülni.
Gelu ezt megértette. A két Glatorian veterán harcos volt, de ilyen tempó mellett, ennyi lovaglással minden egyes mérkőzés alkalmával, bárki lestrapálódna.
- Hé – mondta Metus, úgy méregetve Gelut, mintha először látná. – Te elég jó vagy az arénában. Tajun a kétszeresét adja annak, amit Iconox, ha nyersz nekik egy párat.
Gelu megrázta a fejét.
- Bocs, Metus, de én már kiszálltam… egyelőre. Szeretem a kísérőmelót. Mozgásban tart.
- Vettem – felelt Metus, egy pillanatnyi csalódottság után. – Nos, ha meggondolnád magad… Eddig csak egy Gresh nevű kölyköt sikerült verbuválnom Tesarából. Nem rossz – még ráfér egy kis edzés, de nem rossz. Vulcanusba megyünk egy meccsre még ma.
Gelunak eszébe jutott a batyujában lévő térkép. Valakit Vulcanusban valószínűleg nagyon izgatná, ha látná. És Gelunak be kellett vallania, őt is érdekelte a rejtély.
- Sok a Csontvadász az odáig tartó úton – mondta. – Rátok férne egy extra kard. Nem gond, ha elkísérlek?
KETTŐ
Egy rövidke üdvözlésen túl, mely során bemutatkozott Gelunak, Gresh nem beszélt sokat az út első szakaszában. Általában Gelu ezt idegességnek könyvelte volna el. Az ifjú Glatorianok veteránok társaságában két dolog egyikét teszik: megállás nélkül kérdezősködnek, vagy teljes csöndben maradnak, attól tartva, hogy hülyének nézik őket, ha kinyitják a szájukat.
Ám Gresh nem egy tipikus kezdőjátékos volt. Egyet leszámítva az összes mérkőzését megnyerte Tesarának, és csakis egy Skrall harcos ellen szenvedett vereséget. Ezen nem volt mit szégyellnie. Még mikor Roxtus harcosokat küldött az arénába, senki sem vert meg egy Skrallt se.
Gelunak bejött a gyerek. Túl sok harcos ifjonc vélekedik úgy, hogy a Glatorian élete csak a haszonszerzésről és személyes dicsőségről szól. Ám a növendékek legjobbjai tudták, hogy ennél sokkal többől áll.
- Kivel fogsz harcolni? – kérdezte Greshtől.
Mielőtt Gresh válaszolhatott volna, Metus megtette helyette.
- Ackarral küzd. Tudod, hogy Malumot kirúgták, igaz? Megölt egy ellenfelet, aki már megadta magát. Úgyhogy csak Ackar meg egy pár új kölyök maradt nekik, akik még azt se tudják, a kard melyik végét kell fogni.
Gelu nem csak egyszerűen hallott Malumról. A pusztaságban párszor maga is megfigyelte a karmazsinpáncélú ex-Glatoriant. Fogalma sem volt róla, Malum hogy volt képes egyedül életben maradni ott. De a kifejezés, amit Gelu az arcán látott elárulta neki, jobb, ha nem is tudja meg.
- Előttünk – szólalt fel Gresh. – Veszélynek látszik.
A kölyöknek jók voltak a szemei. A messzi távolban egy kerekét vesztett Agori szekér állt. A két hajtó, kik mindketten vulcanusiak voltak, azon küszködtek, hogy visszaszereljék, igyekezve elkerülni az éhes Spikitüket. Ahogy a Glatorianok közelebb értek, az egyik Agori felnézett Gelura. Aztán elfordult, undorodva rázva a fejét.
- Még egy iconoxi Glatorian – mondta a falusi. – Ez nem segít. Folytassuk a munkát.
- Nem nagyon szívlelitek a jégfalut, igazam van? – mondta Gelu.
- Két órával ezelőtt robbantunk le – mondta a másik Agori. – Nem sokkal később erre jön egy Glatorian a te faludból. Felajánlja, hogy összeeszkábálja a kocsit, és eljuttat Vulcanusba. De azt mondja, úgy tudja, hogy az út tele van Voroxokkal, ezért az árunk felét magának kéri. Nemet mondtunk.
A Voroxok a homokfalu lakói, akik a 100000 évvel ezelőtti katasztrófa után visszafejlődtek. Mostanra nem sokkal többek a vadállatoknál, és a sivatagban bújnak meg, hogy lecsapjanak azokra, akik áthaladnak a vadászterületükön. Ha az utazó szerencsés, csak a járművét és az áruját veszti el. Ha nem, nos, akkor már nem kell többé a hőség miatt aggódnia.
- Talán az "igen" jobb válasz lett volna – mondta Gelu.
- Vorox? Csak nem azt mondták, Vorox? – így Metus, sebesen körbenézve minden irányba. – Menjünk. Ezek a fickók meglesznek. A hosszabb úton megyünk.
Gelu meglepetésére, Gresh leszállt a homoki cserkészéről.
- Nem. Segítünk – mondta a kölyök.
Az Agori csípőre tette a kezeit, szemeiben a dacosság fénylett.
- Nem engedhetünk meg. Menjetek, és hagyjatok minket dolgozni.
- Senkinek nem kell az árutok – válaszolt Gresh. – Ha itt maradtok, nem élitek meg a napfelkeltét.
- Álljon meg a menet! – mondta Metus. – Jól hallottam? Mondd, hogy csak megjavítod a kereket, és aztán mehetünk.
Gresh megfordult, és toborzójára nézett. Amikor megszólalt, hangja halk volt és sima.
- Nem. Megjavítjuk a szekeret, és elvisszük őket Vulcanusba. Ez a helyes tennivaló.
Gelu elmosolyodott. Tisztelte Gresh merszét, ha az egyenlő esélyekhez való érzékét nem is. Ő csak egy Glatorian volt két Agorival az oldalán, valószínűleg több tucatnyi Voroxszal szemben. Öngyilkosság. Ugyanakkor Gelu visszaemlékezett, hogy ő is hasonlóan őrült kockázatokat vállalt kezdő korában.
- Szükségetek lesz egy extra szempárra – mondta, ahogy leszállt a cserkészéről. – Ha nem figyelitek mindkét oldalt, a Vorox az előtt a nyakatokban lesz, hogy pajzsot emelhetnétek.
- Ezt nem hiszem el! – hadarta el Metus. – Ti eszelősek vagytok, mindketten! Gresh, a falud számít rád – van fogalmad róla, milyen durcás lesz velem Tesara, ha feldobod a talpad, mert szívességet akartál tenni valakinek?
Gelu elnevette magát.
- Emiatt ne aggódj, Metus. Ha ez rosszul sül el, valószínűleg egyikünk sem éri meg, hogy haragudjanak ránk. Úgyhogy szállj le, és segíts ezzel a kerékkel, rendben?
A fogat javítása gyorsan ment, de a napnyugta már így is veszélyesen közel volt. Metus felvetette, nem kellene-e tábort vetniük és reggel útnak indulniuk, de Gresh nem értett vele egyet.
- Több az esélyünk a túlélésre, ha lovaglunk és haladunk – mondta. – Itt nincs, mi megvédene, csak homok. Akármikor előjöhetnek alólunk, amikor csak akarnak.
Gresh és Gelu visszaültek állataikra. Mind a ketten ellenőrizték Thornax vetőjüket, hogy biztosan készen álljanak. Gelu átvizsgálta az előttük lévő hágót, de nem látott Voroxot. Ez persze még nem jelentett semmit – mire az ember meglátja őket, általában már túl késő.
- Indulás – mondta Gelu. A két Agori utas felé fordult. – Ha arra kerül a sor, ugorjatok a cserkészekre, és hagyjátok el a szekeret. Nem számít, mit visztek, az életetek fontosabb.
A csoport mozgásba lendült, és a napfényből az árnyakba utazott. Gresh egyenesen előrefelé meredt, a föld alól előbújni készülő Voroxot jelző mozgást keresve. Gelu mindkét oldalon a sziklákat pásztázta tekintetével.
Valami egy magas lejtőn megcsillant a halvány napsugárban.
- Előttünk, jobboldalt – mondta Gelu halkan.
- Látom – felelt Gresh.
Egy Vorox tűnt fel hirtelen, kezében karddal, pont ott, ahol Gelu jelezte. A Glatorian egyetlen gyors mozdulattal célra tartott és lőtt a fegyverével, hatástalanítva a bestiaharcost.
Egy kard röpült le a bal oldalról, közvetlen Gresh hátasa előtt fúródva be a talajba. A homoki cserkész felágaskodott, és majdnem levetette magáról, de a Glatorian ismét uralma alá kerítette. Metus tágra nyílt szemekkel bámulta a fegyvert, ahogy elhaladtak mellette.
- Ez őrület – mormogta. – Innen nem fogunk élve kijutni.
- Dehogynem – mondta Gelu mosolyogva. – Csak maradj nyugodt, Metus. Próbálj nem étvágygerjesztően kinézni, és rendben leszel.
- Baloldalt! – csattant fel Gresh.
Gelu körbepördült, és gyorsan kilőtt három tövises lövedéket fegyveréből. Két Gresh által észrevett Voroxot el is talált. A harmadik egy szikla mögé bújt. Egy lágy hang hallatán Gelu épp időben fordult meg, hogy megfigyeljen egy újabb Voroxot előjönni a homokból. Jégpengéjének suhintásával lefegyverezte, aztán egy második csapással eszméletlenné ütötte.
A Voroxok mindkét oldalon úgy özönlöttek elő a sziklák közül, mint a rovarok egy megbolygatott bolyból. Gresh és Gelu a kilövőikkel igyekeztek féken tartani őket, de azok már sziklaperemekről szökkentek le, és a homokon keresztül indultak rohamra. Mihelyst a Voroxok olyan közel férkőznek hozzájuk, hogy közelharccá fajul a helyzet, mindennek vége lesz.
Valami menekülési útvonalat keresve a csoport számára, Gelu szemei a szekéren kötöttek ki. A legtöbb rajta hordott tárgy ütött-kopott volt, de volt köztük két páncéldarab, amelyek egészen újnak festettek. Odahajolt, ahogy elvágtázott mellette, és felkapta őket. Aztán az egyiket Greshnek dobta.
- A vezér! Dobd el! – kiáltotta.
Gresh vette az adást. Balra hajította a páncéldarabkát a vezér Vorox elé, míg Gelu ugyanezt tette a jobb oldalon. A Voroxok röptükben kapták el a tárgyakat. A falka többi tagja azon nyomban észrevette, hogy kettejük kincsek birtokába jutott. Elkezdtek markolászni a páncélok után. Mikor az egyik új tulajdonos ellenállt, a helyzet erőszakossá vált. Őrült tolongás vette kezdetét, miképp minden egyes Vorox, aki a fényes tárgyakat megkaparintotta, célponttá vált a többi számára.
- Gyerünk! – kiabált Gelu. – Ez nem foglalja le őket soká!
Az Agorik elindították a Spikitet, míg Gresh, Gelu és Metus mögöttük lovagoltak. Addig egyikük sem lassított, míg messze maguk mögött nem hagyták a szurdokot, és meg nem látták Vulcanus tüzeinek füstjét az alkonyi fényben.
Gelu hátranézett. Senki sem követte őket.
-Nem rossz – mondta, ahogy visszafordult Gresh felé. – Egészen ügyesen harcolsz, kölyök. Ha Ackar lennék, már aggódnék.
A két Agori utas képtelen volt Glatorian kísérőik szemébe nézni. Végül az egyikük felszólalt.
- Mi… izé… bocsánatot szeretnénk kérni. Azt hittük, ti Glatorianok csak a pénzért harcoltok. Ezek szerint tévedtünk.
- Nem, nem tévedtetek – mondta Metus. Felnézett Greshre, majd hozzátette: - Ennek így kellene lennie.
Gresh nem figyelt rá. Az Agori felé bólintva megfordította hátasát, és elindult Vulcanus irányába. Kisvártatva Gelu csatlakozott hozzá.
- Szóval – mondta Gelu. – Te gyakran csinálsz ilyesmit?
- Csak ha szükséges – válaszolt Gresh. – Én nagyobb, erősebb és gyorsabb vagyok az Agorinál. Van egy kilövőm meg egy pajzsom, és tudom használni őket. Glatorian vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell védenem azokat, akik nem olyan erősek, mint én?
Gelu egy kis időre csöndben maradt. Aztán így szólt:
- Mondj nekem valamit, Gresh – biztos, hogy te erről a bolygóról származol?
A Vulcanusig tartó út hátralevő része eseménytelen volt. A két Glatorian a helyi fogadóban beszélgetett egy sült homokdenevér fölött. Lassacskán Gresh kezdett feloldódni. A kihívásokról beszélt Gelunak, amikkel az arénában szembesült, meg az aggodalmáról, hogy egy nap tán cserbenhagyja a falvát. Egy Glatorian számára egyetlen egy csata eredménye képes volt eldönteni, hogy a falva virágzik, vagy épphogy csak meg tud élni.
- Figyelj, cimbora, mindenki, aki valaha is kardot emelt, hogy az egyik ilyen homokgödörért síkra szálljon, ugyanígy van ezzel – mondta Gelu. – Néha könnyű elfelejteni, miért teszik a Glatorianok azt, amit – még az Agori is elfelejti néha, hogyan kezdődött minden. Fenébe is, bárcsak én el tudnám.
- Te is ott voltál, amikor… ? – kezdte Gresh.
Gelu bólintott.
- Óh, igen, ott voltam ám, meg még sokan mások. Hat sereg, és mind ugyanazért a csillogó ezüstös folyadékét küzdött, ami mindent elpusztított vagy átváltoztatott, ami hozzáért – néhányan az erő forrását látták benne, mások egy fegyvert. A harcok az egész bolygón dúltak, oda-vissza, mígnem valaki, valahol, rájött, hogyan csapolja meg azt az erőt. És… nos, a többit te is tudod… A bolygó darabokra hullott.
Az iconoxi Glatorian körbenézett a vendéglőben. Az Agorik ettek és beszélgettek, legtöbbjüket olyan ütött-kopott páncél borította, amit már rég ki kellett volna cserélni. Nem volt nehéz kiszúrni, a fém hol volt megfoltozva, gyakran olyan darabokkal, amik színben eltértek az eredetitől. Senki sem tűnt kimondottan vidámnak vagy szomorúnak. Leginkább csak fáradtnak festettek.
- Ez már, mennyi, több mint egyszázezer éve volt? – folytatta Gelu. – Agorik szóródtak szét mindenfelé, menedéket keresve, ahol tudtak. A falusiak nem engedhettek meg még egy háborút, még akkor sem, ha egyesek tovább éheztek rá. Valakinek volt egy fényes ötlete, hogy felbérelje a veterán harcosokat, hogy a faluk nevében küzdjenek. Ha Vulcanus és Tesara közt nézeteltérés van, hát akkor mind a kettő felbérelt egy Glatorian, akik elrendezték. A győztes megkapta, amit épp akart – élelmet, menedéket, fegyvereket, páncélt. Ha folyton nyersz, meggazdagszol – nos, legalábbis annyira, amennyire ezzel lehet. De a trükk az, hogy ne veszíts.
- Ezért mondtál fel? – kérdezte Gresh. Látván Gelu arckifejezését, megtoldotta: - Nem nagy titok. Kiina mondta, amikor a legutóbb Tajunban voltam. Azt mondta, hetek óta nem látott téged az arénában.
Gelu mosolygott.
- Ja, Kiina észreveszi az ilyet. Egyszerű – senki sem marad örökre a csúcson. Nézd csak meg Ackart. Most még rajonganak érte – szükségük van rá –, de nézd meg, ha elveszít pár meccset, milyen gyorsan félretolják. Én úgy döntöttem, nem várom ki, míg velem is ez történik – így nem, hogy ennyi pénzt lehet keresni az emberek meg egyéb dolgok furikázásával.
Miközben ezt mondta, Gelu felfigyelt a fogadóba betérő Raanura. Ő volt Vulcanus falvának rangidőse. Kemény volt és őszinte, még ha néha fájdalmasan makacs is. Egyszersmind ő birtokolt minden értékeset a környéken, melynek révén ő volt a tökéletes alanya Gelu figyelmének.
- Ha megbocsátasz – mondta Greshnek, ahogy felállt. – Látnom kell egy Agorit egy térkép ügyén.
HÁROM
- Ez rossz. Ez nagyon, nagyon rossz – mondta Raanu. Feltekintett Gelura, és meglobogtatta a térképet. – Tudod te, hogy mi ez?
- Rossz? – vetette fel Gelu.
- Rosszabb, mint rossz – motyogta a faluvezér. – Olyan falak vannak ezen a térképen, amik két hete nem is léteztek. Egy ilyen birtokában a Csontvadászok akármelyik védelmi vonalunkon átjuthatnak. Esélyünk sem lenne.
- Akkor még jó, hogy megtaláltam nektek – mondta Gelu. Aztán várt, szemeit Raanun tartva. A vezetőnek valamifajta jutalmat kell adnia neki a szolgálatáért… vagy nem?
De Raanu rá sem hederített a várakozó Glatorianra. A vendéglőben összegyűlt népére figyelt, és azon tűnődött, hányan élnének túl egy Skrall támadást. Nem sokan, gondolta.
- Egy pár Thornax lövő, néhány kard és tőr, csákányok, ásók, kalapácsok – mondta halkan. – Ezek nem fékezik meg a barbárokat. Belovagolnak, elveszik, amit akarnak, és nem hagynak meg semmit – ha nem égetik földig magát a falut is.
Gelunak egyet kellett értenie. Saját kézből tapasztalta, mire képesek a Csontvadászok. Egy Agori csapat, legyen akármennyire elszánt, nem lenne képes ellenállni egy fosztogatásnak… legalábbis közelharcban.
- Talán el kéne menekülnünk – mondta Raanu, kétségbeeséssel nyomasztott hangon. – Kimenni a pusztaságba és újra kezdeni, talán délebbre. Talán ha odaadjuk nekik, amit akarnak, békén hagynak minket.
- Nem valószínű. – A szavak Greshtől jöttek, aki odasétált, hogy kiderítse, mi készítette ki Raanut. – Ha a Csontvadászok tudják, hogy féltek tőlük, addig üldöznek, míg holtan nem estek össze a homokban.
- De mi tényleg félünk tőlük – mondta Raanu. – És nem ok nélkül! Egy hadsereg kéne a megállításukra, és ha nem tűnt volna fel, nekünk nincs olyanunk.
Gelu belekezdett válaszába, de elakadt a hangja. Alaposan át kell gondolnia a következő szavait. Még a végén valami rossz helyzetbe keríti magát. Ugyanakkor, ha ő nem, Gresh kimondaná. Legalább ha ő mondja ki elsőnek, talán képes lesz alkudni a fizetségért.
- Nem kell nektek egy sereg – mondta Gelu. – Hanem Glatorianok – jók, gyorsak, tapasztaltak. Egy kis csapat talán nem lenne képes legyőzni egy egész légiónyi Csontvadászt, de képesek olyan veszteségessé tenni a harcot, hogy megfutamodjanak.
Raanu intett Gelunak, hogy folytassa, de helyette Gresh szólalt fel.
- Értem már. Rekesszük meg, vejük át, csaljuk csapdába őket.
Gelu bólogatott.
- Úgy van. Próbáltál már előcsalogatni egy dűnepókot egy szikla alól? Töviseket növeszt az egész testén és a lábain. Egy idő után felhagysz vele, és könnyebb préda után nézel. Vulcanust is túl szúróssá kell tenni a bevételhez.
Raanu mosolyra fakadt.
- Igen, igen… Tetszik nekem ez az ötlet. Megbánják majd, hogy ide merészkedtek. Hagy fosszanak ki valami másik falut – Vulcanus nem adja meg magát! És te, Gelu? Te vezeted ezeket a Glatorianokat?
Gelu készen állt erre a kérdésre. Úgy tesz, mintha a kéréstől megilletődne, eljátssza, hogy töpreng rajta, aztán beleegyezik – természetesen csak miután Raanu tett egy igen nagylelkű ajánlatot.
- Hogy én? – kezdte, a padlóra nézve. – Nos, én nem is tudom, Raanu, már nem igazán vagyok benne a szakmában…
- Ő nem fogja. Az én feladatom.
Mind a hárman körbefordultak. Ackar állt a bejáratban. Ha bármelyik Glatorian élő legendának tekinthető, hát akkor ő. Még azok is ismerték tekintélyét, akik egyszer sem mérkőztek meg vele. Mára már idősebb volt, talán nem olyan félelmetes, mint az elmúlt évszázadokban, de ha szóra nyitotta száját, minden Glatorian figyelt.
- Ackar – mondta Raanu, kissé elszégyellve magát. – Épp most akartam hozzád indulni. – Átnyújtotta Ackarnak a térképet, és felvázolta a helyzetet. A veterán Glatorian nem mondott semmit, csak bólintott egy kicsit, ahogy áttanulmányozta a pergament.
- Nem biztos, hogy egyetértek Geluval – mondta végül Ackar. – Láttam, ahogy három Vadász megtizedel egy egész karavánt… és hat elpusztít egy előőrsöt. Mi történik, ha húszan, harmincan vagy negyvenen rontanak rátok? Akkor mi lesz?
Raanu mintha megszeppent volna.
- Tehát azt mondod, adjuk fel? Meneküljünk?
Gelunak el kellett nyomnia vigyorát Raanu felháborodott hangja hallatán. Öt perccel ezelőtt az Agori ugyanezt a stratégiát javasolta. Most meg sokkolva hallotta, hogy valaki más is ezt mondja.
- Azt mondtam, nem értek egyet az ötletével – csattant fel Ackar. – Nem azt, hogy nem fogjuk megtenni. Kéne egy hadsereg, de nekünk nincsen. Úgyhogy be kell érnünk azzal, amink van.
- Én benne vagyok – szólt Gresh. – Ez nem az én falvam, de nem fogok ácsorogni és hagyni, hogy a Csontvadászoké legyen.
Ackar Geluhoz fordult.
- Hát és te?
Három Glatorian akárhány Csontvadásszal szemben? Őrültség. Egyáltalán nem ez járt a fejében. Már mindent kitervelt: Raanu beleegyezik az ötletébe, és szép áron felbérli Gelut, hogy induljon el Glatorianokat gyűjteni. Busás jutalom ütné a markát, és nem is vállalna sok kockázatot. De a dolgok megváltoztak, amikor Ackar ahhoz ragaszkodott, hogy a kéznél levő Glatorianokkal védjék meg a falut. Mégis, ha visszautasítja a felkérést, akár meg is feledkezhet arról, hogy itt valaha is megmutathatja az álarcát.
- Oké – mondta Gelu. – Számíthattok rám is. – Azt nem tette hozzá, hogy úgy érezte, mintha a szíve jégtömbbé vált volna, vagy hogy máris kiverte a víz a páncélja alatt. Nem jó ötlet tudatni más Glatorianokkal, hogy félsz.
- Ma éjjel elküldünk két itteni Glatorian gyakornokot Tajunba, hogy átadják az üzenetet Kiinának és Tarixnak – egyikük sem maradna ki egy harcból, ha rajtuk múlik – mondta Ackar. – Gresh, menj vissza Tesarába, találd meg Vastust, meg akit még tudsz. Gelu, te velem jössz.
- Szerinted bölcs ötlet védtelenül hagyni a falut? – kérdezte Gresh.
- Egy vagy két Glatorian amúgy se állítaná meg a Csontvadászokat – mondta Ackar. – Több kell ide – sokkal több. És most van rájuk szükség.
Gresh kitekintett a bejáraton át a falu kormos, elfeketült főutcájára.
- Mostanra Fero már tudatta a népével, hogy elvesztette a térképet.
- Igen – mondta Ackar –, ami azt jelenti, tudják, hogy fel fogunk rájuk készülni. Gyorsan fognak mozogni. Úgyhogy nekünk még gyorsabban kell. Nincs ínyemre védtelenül hagyni a falut, de szövetségeseket kell kerítenünk. Meg kell kockáztatnunk, hogy még a Csontvadászok előtt visszaérünk.
Nem volt idő a búcsúzkodásra. Gresh felszállt homoki cserkészére, és északnak indult. A két kezdő Glatorian nyugatra tartott. Ackar szigorú utasításait követve együtt kell maradniuk, és ébernek kell lenniük. Sötétség leple borult Bara Magnára. Ez volt a legveszélyesebb időszak a sivatagban tartózkodni.
Noha állandóan faggatta, Gelu képtelen volt kideríteni, ő és Ackar merre fognak menni. Türelmetlenül várta, hogy a veterán elmondja Raanunak, hová telepítsenek őröket, és mit tegyenek, ha Csontvadász felderítők tűnnének fel a láthatárban. Ha a helyzet túl reménytelenné fajulna, a falusiaknak el kell égetniük mindent, amit nem tudnak cipelni, délre menniük, visszafordulni a homokviharok leple alatt, és elrejtőzni a Vaskanyonban. Ha szerencsével járnak, a Csontvadászok továbbra is délre tartanak, és a Folyékony Homok Tengerében találják magukat.
- De véssétek jól az eszetekbe, ha akár egy elcsatangolót is meglátnak a kanyon felé tartani, tudni fogják, mit csináltok – mondta Ackar. – Akkor az életetek már egy homokszemet sem fog érni.
Gelu felpakolt egy pár napra elegendő ellátmányt a hátasára. Ackar meglátta, mit tesz, és helyeslően bólogatott.
- Jó ötlet. Az élelmet használhatjuk fizetőeszköznek.
- Én azt terveztem, hogy majd esetleg evésre használjuk – válaszolt Gelu. – Úgy találom, úgy sokkal jobban működik.
Ackar keserűen nevetett.
- Nem javaslom, hogy felhizlald magad, Gelu… oda nem, ahová megyünk.
- Sok szerencsét mindkettőtöknek – mondat Raanu. – Vulcanus minden lakójának reménye fog elkísérni.
- Akkor remélem, hogy nem kell enniük – motyogta Gelu. – Mer' úgy hallom, azt tilos.
A két Glatorian nekivágott északnak. Néhány óráig csöndben vágtáztak, míg el nem érték a Skrall Folyó medrét. Hajdan elegendő víz folyt benne, hogy minden közeli falut ellásson. Most már alig csörgedezett, hála a Skrall által felállított gátnak. Sok Glatorian, köztük Ackar is, kihívta a Skrallt az arénában a gátért. A Skrall minden alkalommal győzött, így a gát a helyén maradt. Gelu arra számított, hogy átkelnek, és észak-nyugat felé haladnak tovább Iconoxhoz, de e helyett Ackar észak-keletnek fordította a cserkészét.
Most már Gelu tudta, hová mennek. És egy cseppet sem tetszett neki.
- Ackar! – suttogta a jég Glatorian. – Egyenest Csontvadász terület felé megyünk. A táboruk innen csak pár napi lovaglásra van.
- Tudom – válaszolt Ackar. – Meg kell állnunk, hogy felvegyünk egy… barátot. Aztán meglátjuk, megfékezhetjük-e a tervüket, mielőtt nekiállnak.
- Meg akarod támadni a Csontvadászokat? – kérdezte Gelu hitetlenkedve. Odanyújtotta kilövőjét Ackarnak. – Nesze. Miért nem ölsz meg most rögtön?
- Csigavér – mondta Ackar. – Arra számítanak, hogy a falak mögé bújunk. Azt várnák a legkevésbé, hogy rájuk támadunk.
- Egy rúgón jár az agyunk – felelt Gelu. – Mit fogunk használni hadsereg gyanánt?
Ackar csöndesen nézett Gelura egy pár másodpercig. Aztán lágyan heherészett, és azt mondta:
- Azt nem akarod tudni.
Gresh hajszolta a lovát. Tesara messze feküdt Vulcanustól. Abban reménykedett, Vastus vagy valamelyik másik Glatorian ott lesz, amikor megérkezik. De ha egy mérkőzésre utaztak, talán meg sem találja őket. Nem volt kibékülve azzal az ötlettel, hogy üres kézzel térjen vissza Ackarhoz.
Magányos, kopár vidéken vágtázott. Bara Magna bizonyos részei mindig is sivatagosak voltak, de hallott olyan történeteket, hogy egyes térségek egykoron zöldebbek voltak, akár Tesara. A bolygót 100 évezreddel ezelőtt megrengető kataklizma a változás oka.
Immár sokadszorra, elmerengett a Skrallon. Mindenki tudott a létezésükről, még az előtt is, hogy a sivatagba vándoroltak volna. Úgy tartották, szülőföldjük a Feketetüske-hegységtől északra, egy, még a Vulcanust is megszégyenítő vulkanikus térség közelében volt. Évezredeken át nem érintkeztek senkivel, még az Iconoxszal vagy a többi északi faluval is mellőzték a kapcsolatot.
Aztán egyszer csak ez is megváltozott. A Skrall leviharzott északról, és Roxtus városában rendezkedtek be, melynek romjait ők maguk építették újjá. Megtiltották a városukba való utazást, és csak a harcolni jövő Glatorianokat vagy kivételezett Agori karavánokat engedtek be. Akik megjárták az utat, egy hatalmas arénáról számoltak be, ami majdnem akkora, mint Atero, harcosokról, amerre csak néztek, és Spikitről meg egyéb veszedelmes vadakról, amelyeket a nézelődők szórakoztatására eresztettek rá Glatorianokra.
Számos Glatorian, aki harcolni indult oda, nem tért vissza soha. A Skrall általában "balesetek"-ként könyvelte el az ilyesmit, vagy pedig azt bizonygatták, a harcosok még épségben voltak, amikor elhagyták a várost, és valami balszerencse érhette őket a haza vezető úton. Az a kevés harcos, aki járt ott és hazajutott, hangoztatta, hogy nem térnek vissza.
A Skrall jelenléte az összes többi falut idegessé tette. Sokan eltöprengtek, eleve miért is zavartatták magukat azzal, hogy egy ilyen sivárságba települjenek. Felélték volna erőforrásaikat? Valami természeti katasztrófa hajtotta el őket? Vagy netán valami ördögibb áll hirtelen megjelenésük hátterében?
Lehet, hogy sosem fog kiderülni, miért tette a Skrall azt, amit. Ami számított, hogy, miután egy ideig azt tettették, hogy a Bara Magna társadalom tagjai akarnak lenni, a Skrall felfedte igazi természetét. Le akarták igázni ezt a világot, és meg volt hozzá a seregük és elszántságuk. A Skrall jelentette fenyegetés tetejére a Csontvadászok naponta növekvő rajtaütései rettentő veszélybe helyezték a falvakat.
Gresh megzabolázta hátasát. Miért dolgoztak a Csontvadászok ilyen keményen Tajun elszigetelésén? És miért vennék célba épp Vulcanust? A Csontvadászok prédái az utazók és kereskedőkaravánok. Nem szokásuk egész falvakat megtámadni. Igaz, Aterót megrohamozták és kifosztották, de az nem a Csontvadászok műve volt.
Hanem a Skrallé.
Lehetséges? Az egész elképzelést ki akarta verni a fejéből. A Csontvadászok nomádok, akik fosztogatással és rosszabb dolgokkal tartják magukat életben. Egyetlen faluval vagy törzzsel kötött szövetségre sem volt szükségük. S nem is kell lepaktálniuk a Skrall-lal a biztonságuk érdekében. Senki sem ismerte jobban a sivatagot a Csontvadászoknál. Ha a Skrall célba venné őket, könnyedén eltűnhetnének a homokban, ahol nem találnak rájuk. Nem lenne értelme, ha a Skrall-lal együtt – vagy értük – dolgoznának.
De mi van, ha ez a helyzet? Ez a kérdés zargatta az agyát. Ha a Skrall egyesítette szervezettségét, fegyvereit, nyers erejét a Csontvadászok villámtaktikájával és területismeretével… akkor Bara Magna összes falvának befellegzett.
Annál is inkább el kell jutnom oda, ahova megyek, és segítséget találni, gondolta komoran, ahogy megsarkantyúzta homoki cserkészét. Most kell megállítanunk őket Vulcanusnál, mégpedig végleg.
Fero hallotta a lovasokat, de nem látta őket. A napkelte még mindig órákra volt, és a sötétségen még a Csontvadászok éles szemei sem képesek áthatolni. Ám hallotta a homoki cserkészek patáinak sebes dübörgését a finom homokon, és megérezte az állatok fáradtságát… és lovasaik félelmét.
Mosolygott. Sietős iramukból megtudta, hogy sürgős a küldetésük, szagukból pedig, hogy régóta lovon vannak. Tudta, hogy a lovasok eszüknél vannak, hiszen ez valóban a rettegés helye.
Fero megfordult, és négy társára nézett. Mindegyikük egy sötéttűz fáklyát hordozott, amely meleget nyújtott a fagyos sivatagi éjszakán, de nem bocsátott ki fényt. Valamennyien veterán Csontvadászok voltak, éjszakai portyán. Mivel a vulcanusi térkép minden bizonnyal Raanu kezébe került, arra számítottak, hogy a falu nem várja meg a nap fényét, hogy segélyhívásokat küldjön. Fero kész volt feltenni egy egész havi zsákmányát arra, hogy a két lenti lovas Vulcanusból való, és a falu védelmére indultak újabb Glatorianokat gyűjteni.
Nagy kár, hogy nem fogják elérni célállomásukat.
Fero suttogva kiadott egy parancsot, majd az öt vadász lelovagolt a homokos lejtőn. Félúton szétváltak: ketten nyugatra, hárman keletre mentek. Fero és két bajtársa a lovasok útjába áll, és támad. Amikor óhatatlanul menekülőre fogják, a két másik Csontvadász fogja eltorlaszolni szökési útvonalukat. Percek alatt vége lesz az egésznek.
És Vulcanus sem fog sokkal tovább tartani, gondolta Fero. Tervezgessen meg készülődjön csak az Agori. Figyeljék csak a homokot a közeledésünkre várva. Nem fogják előre látni, ha jövünk.
Soha, senki nem látja előre.
NÉGY
Pár órányi lovaglás után Ackar váratlanul nyugat felé tört, keresztül a folyómedren. Ahogy átnyargaltak a dűnéken, a hátuk mögött a nap még csak épphogy felkelőben volt. Gelu felfigyelt a homokban a Voroxok jelenlétének árulkodó nyomaira. Minél tovább haladtak, annál inkább megnőtt a nyomok száma. A Vorox alagutak egy igen egyedi mintát hagytak a homokban, melyek mostanra már körbevették a két lovast. Gelu kezével megközelítette a kilövőjét.
Ackar egy előttük magasodó emelkedő felé mutatott, melyet egy kisebb hegylánc dominált. Gelu körülbelül félúton a központi csúcs felé egy barlangnyílást látott.
- Na, oda megyünk – mondta Ackar.
Gelut hirtelen megcsapta egy rossz érzés, hogy már ismeri Ackarnak ezt a "barátját". De mi van ezzel a sok Vorox nyommal? Eleinte nem látott semmi összefüggést – egy pillanatra rá rájött, hogy így jobban tetszett neki.
Úgy 500 yardnyira lehettek a szikláktól, amikor megjelentek a Voroxok, körös-körülöttük kirobbanva a föld alól. Zeskek, a Voroxok kisebb kivitelei is ott kóboroltak, karattyoltak, és fenyegető mozdulatokat tettek a két Glatorian irányába. Gelu a fegyveréért nyúlt, de Ackar megmarkolta a csuklóját, és meggátolta az elérésében.
- Te komolyan azt hiszed, kilövöldözheted magad ebből? – mondta Ackar halkan. – Ha a dolgok túl rosszra fordulnak, eleredünk a barlang felé – azt könnyebb védeni. Addig is hagyd, hogy én intézkedjek. – Ackar szüntetet tartott, majd azt mondta: - Félsz?
Másodpercek teltek el.
- Naná – felelt Gelu.
- Helyes. Akkor ezek szerint nem vagy őrült. Nem szeretem, ha őrülteknek kell fedeznie engem.
Ackar a barlang felé fordult. Felkiáltott:
- Malum! Beszélnem kell veled!
Az összegyűlt Voroxok egymás közt zúgolódtak, és kicsit közelebb húzódtak. Az egyikük kinyúlt, hogy megtapogassa Gelu homoki cserkészét. Gelu visszafogta magát, hogy ne csapjon le pengéjével, ám a tekintet, amellyel a Voroxra nézett, elegendőnek bizonyult a barbár elhajtásához.
- Malum! – kiáltott ismét Ackar. – Mutasd magad!
A száműzött Glatorian megjelent a barlang bejáratában. Skarlát páncélzata itt-ott repedezett volt, másutt homok borította. Malum világéletében nagyobb és erősebb volt Ackarnál, és a pusztaságban eltöltött ideje nem változtatott ezen. Ám Gelu biztosra vette, sok minden más megváltozott – aki homokban él, azzal ez történik.
- Ackar – mondta Malum. Hangját alig lehetett hallani. Meglepődés és elégedettség keveredését lehetett hallani benne, mintha már egy ideje várta volna a régi ökölvívótársával való találkozást. Gelu nem tudta, hogy ez most jót vagy rosszat jelent.
Malum utasítást vakkantott egy olyan nyelven, amit Gelu nem értett. A Voroxok azon nyomban hátráltak három lépést, fegyvereiket viszont nem tették el. Sőt mi több, már nem úgy festettek, mint akik érdeklődve tekintenek a látogatóikra, hanem úgy, mint akik támadásra készek. Ackarnak egy dologban igaza volt – a két Glatorian kelepcébe került, úgyhogy lehetetlenség lenne harccal kiszabadulniuk.
- Mi hozott titeket… birodalmamba? – kérdezte Malum Ackartól. A homoktenger felé gesztikulált, amely minden irányba kiterjedt. – Ha vendéglátástért jöttetek, nem nyújthatok semmit. Élelmért? Vízért? Amim csak van, a népem táplálja.
- A néped? – így Gelu. – Úgy érted, a Vorox? Ők senkinek sem a "népe". Csak egy hajszálnyira vannak a homokdenevérektől.
- Így igaz – mondta Malum. – De a civilizált társadalom nem volt hajlandó befogadni engem. A Voroxok rám találtak, elláttak, és a törzsük részévé tettek. Már nem akarunk többé a világotokról tudni, Ackar. De hála a barátságnak, mely egyszer összekötött, megengedem, hogy te meg a barátod élve távozzatok… ha most azonnal távoztok.
Gelu úgy vélte, ez egy remek tervnek hallatszott. Nem volt gyáva alak – koránt sem, bárkivel kiállna egy harcban, egészen egy Skrallig. De ez a hely kissé túlságosan úgy festett, mint egy Agori "telep", ahol azokat tartották, akik kicsit túl sok időt töltöttek a napon és a homokban, és elment az eszük.
- A segítségedet kérjük – mondta Ackar. – Vulcanus bajban van.
Malum undorodott hangot keltett, és visszafordult a barlang felé.
- Menj haza, Ackar. Menj haza, amíg még tudsz.
- Vulcanus otthont adott neked, Malum. Táplált, fegyverrel és páncéllal szolgált, és királyként tisztelt – mondta Ackar, nyers, de nem erőszakos hangon. – Tartozol neki.
Malum körbepördült, Ackarra szegezte ujját. Arcát eltorzította a harag.
- Én nem tartozom nekik semmivel! Nézz rám. Nézd, hová süllyedtem. "Királyként", igen, míg el nem űztek… míg ki nem mondták, nem vagyok méltó, hogy értük harcoljak és haljak.
- Talán igazuk is volt – mondta Ackar. – Talán nem is vagy méltó.
Síri csönd. A Voroxok közelebb araszoltak. Gelu keze visszatért a kilövőjére. Igaz, esélye sem lenne, de legalább egy pár bestiát magával vinne a halálba.
- Te is érdekelt vagy ebben – folytatta Ackar. – Ezek Csontvadászok.
Gelu mintha úgy látta volna, Malum megrándul kissé. A Csontvadászok a Vorox ősi ellenségei. Míg a Vadászok élelemért vagy utánpótlásért lopják, netán ölik meg az Agorit és Glatoriant, a Voroxot pusztán sportból vadásszák. Noha vadak és kegyetlenek, a Voroxok nem elég okosak ahhoz, hogy elkerüljék a Csontvadász csapdákat, és nem elég gyorsak, hogy lehagyják sziklaparipáikat. A legtöbb, amit tehetnek, hogy a föld alá ássák magukat, ám a vadászok hajlandóak kivárni, míg ismét felbukkannak a felszínen. A Csontvadászok rendkívüli türelemmel lettek megáldva.
- Mesélj – mondta Malum.
Ackar kitálalt mindent, amit tudott, mely nem volt túl sok. Befejezésül elmondta, hogy egy Csontvadász tábor van nyugatra, valószínűleg ott készülődnek a vulcanusi támadásukra.
- Egyre merészebbek – mondta. – És ha ma elintéznek egy falut, holnap elintézhetik a te "királyságod"-at is.
Malum csöndesen lemászott a hegyoldalról. Ahogy megközelítette a Glatorianokat, a Vorox tömeg szétnyílt előtte.
- Nekem fikarcnyit se ér Vulcanus. Égjen csak. De előbb inkább látnám égni a Csontvadászokat. Mit akartok tőlünk, mit tegyünk?
Gresh bedülöngélt Tesarába, homoki cserkészét maga mögött húzva. Az állat pár mérfölddel arrébb majdnem összeesett, így egyedül úgy juttathatta élve a faluba, hogy leszállt róla, és lassan vezette. A gyeplőt átnyújtotta egy Agorinak, aztán elindult az aréna felé.
A falu Glatorian veteránja, Vastus, épp egy gyakorlóedzés közepén volt. Atero eleste óta megállás nélkül képezte magát. Elhatározta, hogy Tesara nem fog ugyanarra a sorsra jutni.
Úgy tűnt, meglepődik, amikor meglátta Gresht közeledni.
- Azt hittem, épp Vulcanusba mész. Mi történt? Lemondták a meccset?
- A falunak nagyobb gondjai vannak – felelt Gresh. Hálásan elfogadta a pohár vizet, amivel Vastus megkínálta. Homok és vas íze volt, de így is egyetlen nyeléssel felhörpintette.
- Nem lep meg, elvégre csak egy Glatorianuk van, aki harcolna értük – nevetett Vastus.
- Igazából már három. Ackar, Gelu… és én. Azt reméltem, te is csatlakozol. – Gresh elmagyarázta, milyen veszély fenyegeti a falut, amilyen tömören csak tudta.
Mikor kész volt, Vastus megrázta a fejét.
- Csak egy blöff. Nem látod? A Csontvadászok azt akarják elhitetni veletek, hogy Vulcanusra pályáznak, így készségesen elejtenek egy térképet. De igazából egy másik falura fáj a foguk – Tajunra talán, vagy erre. Nem fogom Tesarát védtelenül hagyni… és a te helyed is itt lenne.
- Mi van, ha tévedsz? – kérdezte Gresh.
- Akkor Tesara biztonságban lesz – válaszolt Vastus. – És majd kinyitjuk kapuinkat Vulcanus túlélői előtt, ha errefelé jönnek. Figyelj, Gresh, a falvunk népe ránk hagyatkozik, hogy segítsük és védjük őket. Ezt nem úgy tesszük, hogy más helyek meg más törzsek miatt aggodalmaskodunk – had aggódjanak ők magukért.
- Mi mind egyazon világban élünk – replikázott Gresh. – Ami velük történik, az ránk is hatással van.
- Nem. Ez a mi világunk – ez itt, melyet indák szőnek át, és mely szerintem túlságosan is közel van Roxtushoz. Mindketten láttuk, ahogy Atero összedől. Nos, még egyszer nem, az én falvam nem.
Gresh a földhöz vágta a poharat.
- De az bezzeg már nem zavar, ha valaki másé dől össze – mondta, ahogy elsétált. – Bocs, amiért vesztegettem az idődet.
- Ez időpocséklás.
Tarix rápillantott Kiinára. A lány nem először mondta ezt. És őt ismervén, valószínűleg nem is utoljára.
Kettejük lassan lovagolt a sivatagban, és szemeikkel az őket körbevevő terepet fürkészték. Tajun két Glatorianját azért küldték, hogy utánajárjanak egy Agori híresztelésnek, miszerint a közelben vad sziklaparipák egy kisebb falkája tartózkodik. Befogva és megszelídítve hasznosak lehetnek kereskedelmi célokra. De ha szabadon hagyják őket, hatalmás károkat képesek okozni.
- Meglehet – válaszolt Tarix. – De szánjunk rá még egy kis időt. Hogy nézne ki, ha most visszafordulnánk, és elvesztenénk néhány Agorit pár éhes ló miatt?
- Glatorianok vagyunk – mormogta Kiina. – Harcosok – nem felderítők, nem rendfenntartók, és végképp nem idomárok. Ha az arénában van rám szükségük, oké. De semmi másban ne számítsanak rám.
Tarix felsóhajtott. Megértette Kiina érzéseit. Senkinek sem tetszett a világ olyannak, amilyen volt. A Kiinához hasonlók pedig csak menekülni akartak, máshová, akárhová. De nem volt hová menni. Az egyetlen megoldás, ha megpróbálják a legjobbat kihozni abból a világból, amilyük van.
Mostanra már jó pár mérfölddel maguk mögött tudhatták a falut. Ez Tarixot idegessé tette. Mivel az utóbbi időben megnőtt a Csontvadász aktivitás Tajun körül, nem szeretett túl messzire kerülni falvától. Csak egy fosztogatás kell, hogy az egész hely lángokban álljon.
- Nem látok nyomokat – vallotta be végül. – Talán az Agori tévedett, vagy a falka már továbbállt.
- Hát, valami eljött erre – válaszolt Kiina. – Nézz csak oda.
Tarix látta, miről beszélt a lány. Tőlük keletre mintha sötét foltok éktelenkedtek volna a homokon. Amint a két Glatorian közelebb lovagolt, a tárgyak felismerhetőbbé váltak. Mindketten leugrottak cserkészükről, és kilövővel a kezükben odasiettek a helyszínre.
Kiina letérdelt, hogy megvizsgálja a leleményt. Két halott Glatorian feküdt a homokban. Hátas állataiknak nyomuk sem volt, de homoki cserkészek és sziklaparipák nyomai borítottak mindent. Egy közeli dűnében egy törött Csontvadász kard feküdt félig beásva.
- Vulcanusiak, de nem ismerem őket – mondta Kiina. – Ez biztosan múltéjjel történt. Mit kerestek itt kint sötétedés után?
Tarix leírt egy lassú kört, felmérve a környezetüket. Nem látta jelét se Csontvadászoknak, se senki másnak. Akárki is a bűnös, már régen eltűnt.
- Nem tudom. De talán Vulcanusban tudja valaki – mondta Tarix. – Ezt a kettőt visszavisszük Tajunba, és eltemetjük őket. Aztán az egyikünk jobban teszi, ha elmegy a falvukba, és a tudtukra juttatja, hogy elvesztettek két Glatoriant.
- Majd én – mondta Kiina. – Te csak figyelt a falura. Ha bármi baj van, küldj el valakit, hogy visszahozzon.
Tarix a kelti csúcsok felé nézett, és azt mondta halkan:
- Talán jobb, ha már most továbblovagolsz. Ha olyan bajjal nézünk szembe, amilyennel számolok, egyel több vagy kevesebb Glatorian nem oszt, nem szoroz.
Kiinának nem kellett megkérdeznie, hogy mit ért ez alatt. Elég volt ránéznie a homokban lévő Csontvadász pengére.
ÖT
A Csontvadászok úgy csaptak le Vulcanusra, akár egy homokvihar. Az Agorik kiözönlöttek menedékeikből, hogy a lovasok ott helyben lekaszabolják vagy összetiporják őket. Ackar a falu központjába rontott, ahol meglátta Ferót, amint az a kezében lévő fáklyával egy Agori kunyhót lobbant lángra. A Glatorian haraggal telt bömböléssel előrerohant, s egy erőteljes csapással lelökte a Csontvadászt sziklaparipájáról.
Fero keményen csapódott a földbe. Ackar máris mozgásba lendült, hogy végezzen vele, ám a Csontvadász arrébbgördült, és a lábára szökkent.
- Nézz körbe, Glatorian! – mondta, ahogy a faluban tomboló káosz felé intett. – Percek kérdése, és a falu nem lesz más, csak por és hamu. Azt hittétek, ha köveket hajigáltok, elzavarhattok? Legközelebb már okosabbak lesztek…
A közelben három Agorinak sikerült kitaszítani nyergéből egy Csontvadászt, de már túl késő volt. A Csontvadászok az egész faluban dúltak, felkapták, amit tudtak, és minden ellenállást összezúztak. A jelenet mintha egy rémálomból, vagy még rosszabb, egy emlékből szökött volna meg.
- Már láttad ezt korábban – mondta Fero. – És a régmúlt harcai során részese is voltál. Hány falut láttál megsemmisülni? Ám én megengedhetem magamnak a könyörületet. Azt akarom, hogy egész Bara Magna tudja, mi történt itt. Szállj nyeregbe, Ackar, és add tovább a mesét, ahová csak mész!
Ackar körbenézett. Adja tovább a mesét? A kudarc, a halál, egy elveszett falu meséjét, csak hogy növelje holmi vérengző Csontvadász csürhe dicsőségét?
- Soha – válaszolt Ackar. – Az egyetlen mese, amit ma este írnak, a te halálodról fog szólni.
Fero a magasba emelte kardját.
- A bajtársaid elmentek. Az Agorijaid mind elmenekültek vagy halottak. Vége van, Ackar. Egyedül maradtál.
A Csontvadász felemelte pengéjét, hogy végzetes csapást mérjen vele. Egy szempillantás, és a kard ezernyi apró fémszilánkra robbant. Fero felordított, és a fölre vetette az immár használhatatlan fegyvert.
- Hát még nem tudod? A Glatorianok kitartanak egymás mellett.
Fero és Ackar mindketten megfordultak ennek hallatán. Kiina volt az, kezében Thornax vetővel, oldalán pedig Gresh, Gelu, Strakk, Vastus és Tarix álltak.
- Mert ha mi nem, akkor ki fog? – Kiina az őt két oldalról szegélyező harcosok mindegyikére vetett egy-egy pillantást. Majd vészjósló mosollyal az arcán visszafordult Fero felé. – Ne kíméljük őket.
A hat Glatorian aztán lóháton berontott a faluba, meglepetésszerűen támadva a Csontvadászokra. Fero felkapaszkodott és felült sziklaparipájára, s közben ordibált a banditáinak, hogy verődjenek egybe. Tarix odalovagolt Ackarhoz, a vulcanusi Glatorian homokcserkésze kíséretében. Ackar nem vesztegetett időt, és felszállt a bestiára.
- Nem hagyhattam, hogy Kiináé legyen minden élvezet – mondta Tarix. – Vastust nem volt könnyű rábeszélni, de még ő sem mondhat nemet, ha Csontvadász zúzásról van szó.
- És most már heten vagyunk – felelt Ackar. – Vadásszunk a vadászokra!
Kyry a homokban magához tért. A az őt körülvevő sikoltások és Thornax robbanások hallatán felemelte a fejét. Az eléje táruló látványt soha többé nem felejti el.
Hét Glatorian ádáz harcot vívott legalább háromszor annyi Csontvadásszal. Kardok villantak, bárdok röpködtek, és lőfegyverek tüzeltek, miként a két fél életre-halálra küzdött. A falu pereménél Kiina felfogott két Csontvadász kardot a szigonyával, visszalökte őket, majd egyetlen lendítéssel mindkét ellenfelét lerepítette a sziklaparipáikról. A két állat sziszegve, állkapcsukat csattogtatva megindult a nő felé. Ez volt életük utolsó mozzanata.
Nem messze onnét, Gresh háttal állt a falnak, s a Vadászok csak közeledtek felé. A pajzsával igyekezett hárítani csapásaikat, ám Kyry tudta, egy ütésnek muszáj lesz előbb vagy utóbb célba találnia. Az egyik Csontvadász kiszúrt egy lehetőséget, és támadásba lendült, ám félúton megdermedt, és összerogyott. Ahogy a földre puffant, Kyry látta, hogy Vastus áll mögötte, kezében bénító mérges lándzsájával.
- Négy egy ellen? Azt hittem, ennél jobbra oktattalak – mondta Vastus Greshnek. – Nem fair küzdelem, ha hatnál kevesebben vannak.
- Megpróbálom észben tartani – felelt Gresh mosolyogva, miközben belegázolt a maradék Csontvadászok tömegébe.
Gelu és Strakk egymásnak háttal verte le a Csontvadászok hullámait. Gelu a válla fölött átpillantva észrevette, hogy Strakk épp az egyik elesett ellenfelét fosztja ki.
- Nem tudnál várni azzal, míg vége van a harcnak? – csattant fel.
- Akkorra már minden jó cuccnak hűlt helye – válaszolt Strakk, közben hárítva az egyik Csontvadász kardját a bárdjával. – Az Agorik gyorsak, és enyveskezűek.
- Reménytelen eset vagy – így Gelu.
- Tudom – felelt Strakk. – Ez a legjobb tulajdonságom.
Ackar megállapíthatta, hogy a Csontvadászok bizakodóak voltak. Nem a miatt, mert az éjszaka közepén raktak tüzet, mely mérföldekre ellátszott. Még csak nem is a miatt, mert egymás közt beszélgettek és nevettek, tekintet nélkül arra, milyen jól terjed a hang a sivatagban. Nem, hanem a táborhelyükről terjengő erőteles szag tette nyilvánvalóvá, hogy nem hitték, a közelben van kitől tartaniuk.
A legtöbb Glatorian által használt fegyverekből kilőtt, tövises Thornax gömbök, kinézetük ellenére, nem Agori alkotta tárgyak voltak. Igazából egy ritka növény gyümölcsei, amely Bara Magna sivatagában termett. Ha kellően megérett és megnőtt, a Thornax nagy erejű lőfegyverré vált, és tüskéi akár a páncélzatot is átlyuggathatták.
Ha fejlődése korai szakaszában leszedik és megfőzik, a Thornax annyira megpuhul, hogy ehetővé válik. A gyümölcs zsíros és gumiszerű, rossz ízű, de a szaga még szörnyűbb. Ám a pusztaságok lakói ínyencségként tartották számon. A Csontvadászok vándorútjaik során szedték le a Thornaxot, és egy különösen visszataszító főzetet készítettek belőle. A szellő ennek a szagát sodorta Ackar felé.
Gelu és Malum a két oldalán álltak. Egyetlen Voroxot sem lehetett látni, de ez elvárható volt. A Voroxok ugyanis nem seregként vonulnak. A föld alá ássák be magukat, és a meglepetés erejére hagyatkoznak.
A két Glatorian Malum barlangjában töltötte a napot, stratégiát állítva fel. Időnként Malum hantázni kezdett Vulcanus lakóinak iránta tanúsított bánásmódjáról. Gelu minden alkalommal olyan tekintettel illette meg Ackart, mely azt mondta: "Biztos tuti ez az alak?", de előre tudta, hogy a válasz "Nem".
Ackar leguggolt, és szemügyre vette a Csontvadász tábort. Hideg volt az éjszaka, még Bara Magna átlagához képest is, és a szél, mint egy rozsdás penge hatolt be páncélja alá. Dűnefarkasok elnyújtott, szomorú vonításai hallatszottak a távolból. A falka hívószava volt ez, mely arról tájékoztatott, hogy a vadászat a kezdetét vette.
- Mindenki emlékszik a tervre? – mondta Ackar, ahogy felállt. – Gyorsan mozgunk, és annyit leszedünk, amennyit csak tudunk.
Malum komoran felnézett.
- Amikor első hetemet töltöttem a pusztában, a Csontvadászok rám támadtak. Elvették az ennivalóm, a vizem, és az életem is elvették volna, ha nem bánok ügyesen a kardommal. Egy olyan tervet, aminek része az ő haláluk, nem felejtek el egykönnyen.
- Ööö, pompás – mondta Ackar. – Ha el tudjuk űzni néhány sziklaparipájukat, remek. De a cél az, hogy óvakodóvá, bizonytalanná és aggódóvá tegyük őket a jövőbeli támadásokkal szemben. Az óvatos Csontvadász lassan mozog, és ez időt nyer Vulcanusnak.
Ackar jelzésére a három Glatorian elindult, hogy felvegyék helyzetüket. Tíz másodperccel később éles füttyszó hallatszott, majd a sivatag felforrt az erőszakról.
A Csontvadászok tábora körül Voroxok ásták elő magukat a földből. A sziklaparipák felágaskodtak, megvillantva skorpiófarkukat, miképp a bestiaharcosok feltűntek köztük. A meglepett Csontvadászok küszködtek, hogy védelmet állítsanak fel a kegyetlen támadókkal szemben. A Voroxnak hat másodperc alatt fél tucat Csontvadász esett áldozatául, ám a megmaradók egy felsorakoztak vonalba, és Thornax lövőikkel tüzet nyitottak. A tüskés lövedékek átszakítottak a Vorox osztagon, néhányat megöltek, másokon komoly sérülést ejtettek. Ám leginkább csak arra voltak jók, hogy a támadókat dühvel árasszák el, és újabb rohamra késztessék.
Néhány eszesebb Csontvadász sikeresen eljutott a sziklaparipákhoz, és kivágtázott a táborból. Ackar hallotta az egyikük ordítását, és tudta, biztosan arra tarthatott, ahol Malum várakozott lesben. Jobbján Gelu egy pár további Csontvadásszal vívott, akik saját lábukon igyekeztek elmenekülni a Vorox elől.
Ackar felszállt homoki cserkészére, és meglódult a Csontvadász lövészek sora felé. Hátulról rontott beléjük, és úgy szórta szét őket, mint vihar a homokot, aztán körbepördült, és újból megtette. Ezúttal a Vadászok már készen voltak rá. Egy kardcsapással majdnem letaszították Ackart, ám ő szorosan belekapaszkodott a gyeplőbe, egész addig, míg ki nem ért a táborból.
Amikor körbefordította állatát, észrevette, hogy az egyik Csontvadász a tábortűz felé inal, és belehajít valamit. Egy pillanattal rá a kis tűz fellobbant, fehéren izzó lángnyelvvé változott, eredeti méretének hússzorosára. A lángok leple alatt a Csontvadászok ellentámadást szerveztek. Most a Voroxok fogták menekülőre a dolgot, a sivatagba futottak, vagy barlangjaikba próbáltak visszavonulni. A Csontvadászok a nyomukba eredtek, és menekülés közben kaszabolták le őket. Malum vágtatott be hódolóinak védelmére, és keményen küzdött, hogy fedezze őket.
Úgy döntvén, dolgukat elvégezték, Ackar odalovagolt a még mindig azzal a két Csontvadásszal küzdő Geluhoz. Belerontott a csetepatéba, és mindkét Csontvadászt a földre döntötte, aztán felkapta Gelut a hátasára. Együtt aztán elviharzottak a lángokban álló táborhelyről. Gelu leugrott Ackar cserkészéről, rá a sajátjára, majd visszaindultak Malum barlangjába.
A haderejének megmaradt tagjai által körbevett Malum már várta őket, amikor megérkeztek. Számos Vorox elhullt a harc során, még több megsérült, de Malum elégedettnek látszott.
- Csapást mértünk rájuk – mondta büszkeséggel telt hangon. – Többé nem fognak csak úgy betolakodni a területünkre. Most már tudják, a Vorox állkapcsa mély nyomot hagy!
A megviselt Voroxok a magasba emelték fegyvereiket, és bömböltek. Ackar és Gelu hátán a hideg futkosott fel-alá.
- Arra számíthatsz, hogy a Vadászok nem hagyják ezt annyiban – mondta Ackar. – Talán nem most, de valamikor meg fogják torolni. Légy résen, Malum.
- Nem találnak meg – felelt a száműzött Glatorian. – Eltűnünk, akár egy homokszem a végtelen sivatagban.
- Biztos, hogy nem fogsz segíteni Vulcanus védelmében? – kérdezte Ackar. – Hasznát vennénk a kardodnak.
Malum megrázta a fejét.
- Azok a napok elmúltak. De erőt kívánok nektek az elkövetkezendő harcra.
- Köszönöm – mondta Ackar.
Malum Geluhoz fordult, és megragadta a Glatorian jobb karját.
- Jó halált, harcos.
- Ja. Persze – válaszolt Gelu, óvatosan félrehúzódva. – Viszont kívánom.
Ackar és Gelu a hajnal beálltával indult el a táborból. Mindketten kimerültek és sajgott mindenük, de az igazi csata még előttük állt. Az első ütközetet azonban már megnyerték.
Raanu figyelemmel kísérte, ahogy az Agorik sziklákat rakosgattak egy rögtönzött fal tetejére, amelyet Vulcanus nyugati szélén emeltek. A térkép felfedezése után elrendelte, hogy minden munka szüneteljen, és minden lakos falak felállításába fogjon a falun belül és kívül egyaránt. Amit eddig megvalósítottak, a sivatagi állatokat még esetleg távol tartja, ám egy fosztogató Csontvadász portyának vagy egy Skrall támadásnak nem szabna gátat.
Ismét a tréképre pillantott. Igen, ez a stratégia tökéletesen megfelel, döntötte el. A Csontvadászok észak és nyugat felől indítanak majd támadást. A délre fekvő homoktengeren sosem jutnának át, keleten pedig a veszedelmes Vaskanyon állná útjukat. Épeszű katonai hadjárat nem hatolna be a sötét és kanyargós szorosába.
Az egyik falubéli egy kiáltást hallatott. Raanu felnézett, és egy kék páncélba öltözött Glatoriant látott belovagolni. Azonnal ráismert Kiinára, és az üdvözlésére sietett.
- Tehát megkaptátok a hírünket? – kérdezte. A lány tekintete láttára lelohadt arcáról a mosoly.
- Nem – felelt Kiina. Benyúlt a zsákjába, és néhány fegyvertöredéket vetett Raanu elé. – A hírnökeiteket kaptuk. Vagy, pontosabban, a Csontvadászok kapták el őket. Mit képzeltetek, hogy csak úgy elengedtétek őket az éjszaka közepén?
Raanut megdöbbentette a nő dühödt hangja. Azonban ez a reakció nem volt meglepő tőle. Kiina vadul védelmezte Glatorian társait. Az olyan falvak, amelyek meggondolatlanul veszélybe helyezik őket, vagy még rosszabb, nem fizetik ki őket időben, mindig számíthatnak arra, hogy ő nem hagyja szó nélkül.
Raanu sietősen elmagyarázta a szituációt. Kiina arckifejezése fokozatosan átváltott forrongóból egy aggodalmaskodó vicsorgássá. Leszállt cserkészéről, és odament hozzá.
- El kell hagynotok Vulcanust. Most – mondta, hangját alig emelvén a suttogás fölé. – Nálam jobban senki sem tiszteli Ackart, de most tévedett. Egy maréknyi Glatorian nem fog megállítani egy Csontvadász rohamot. Csak megnövelnék a halottak számát.
Raanu elfordult. Szívében tudta, hogy a lány valószínűleg igazat mond. Ám Gelu és Ackar reményekkel töltötte meg őt, hogy hátha meg lehet védeni a falvát. Jelenleg nem csak az otthonok és erőforrások elvesztése miatt aggódott. Ha most futásnak erednek, hol lesz a megállás?
- Ezen én is elmerengtem – mondta, lapos hangon. – De mi van, ha már a sivatag sem nyújt védelmet? A Csontvadászok lenyomoznak és leölnek minket, és csak azt érjük el, hogy néhány hétig vagy hónapig gyávákként élünk. Inkább harcolnék és halnék meg, itt és most, mintsem hogy menekülés közben érjen utol a vég.
- És a néped? Velük mi lesz? – kérdezte Kiina, hangja akár az ostorcsapás. – Mi van, ha ők inkább választanák a továbbélés lehetőségét, mint a biztos halált? Ki vagy te, hogy ezt eldöntsd helyettük?
Raanu megpördült, a szemébe nézett, és a teste rezgett a haragtól, amit alig volt képes magában tartani.
- Én vagyok ennek a falunak a vezére! Ezek az emberek belém helyezték bizalmukat, és én a szerint cselekszek, hogy mit tartok jónak. Tartozom nekik annyival, hogy hagyjam őket méltóságteljesen, Agoriként küzdeni és meghalni, nem pedig sziklasakálok módjára a sötétségbe oldalogni. Ha nem akarsz segíteni, ülj vissza az állatodra, és távozz a faluból.
Még mielőtt Kiina választ adhatott volna, háta mögül meghallotta a homoki cserkészek patáinak tompa dobogását. Előkapta fegyverét és körbepördült, készen a Csontvadász támadásra. Megkönnyebbülésére csak Ackar és Gelu lovagolt be éppen. Mind ők, mind a hátasaik kimerültnek látszottak.
- Lelassítottuk őket – jelentette Gelu –, nem kis részben Malumnak hála.
- Malumnak? – mondta Raanu. Meglepetés és megvetés hatotta át a hangját.
- Ja – mondta Gelu, ahogy leszökkent cserkészéről. – Kissé fura egy fickó – pontosabban nagyon fura –, de megállja a helyét, ha arról van szó.
- Jó újra látni téged, Kiina – mondta Ackar. Leszállt, és átadta homoki cserkészét egy Agorinak, aki megetette és megitatta.
- Bárcsak én is ezt mondhatnám – felelt a lány. – Miért hitegetted ezeket az embereket azzal, hogy megmenthetik a falvukat? Tudod, mire képesek a Csontvadászok.
- Igen, tudom – így Ackar. – De ha elfutunk előlük, mihez kezdünk, ha a Skrall is jön? Akár most is átadhatnánk a fegyvereinket, térde borulhatunk, és várhatjuk, hogy levágják a fejünket.
Ackar előrenyúlt, és megfogta a kezét.
- Tudom, hogy nem vagy oda Bara Magnáért – mondta, kissé finomabban. – De nincs számunkra más világ. Nem hagyhatom, hogy a Csontvadászokhoz hasonló söpredék elvegye tőlünk harc nélkül.
- És a harc közeleg – tette hozzá Gelu. – Lassan mozognak, valószínűleg újabb Vorox támadásoktól tartanak, de legfeljebb pár nap, míg ideérnek.
- Tudják, hogy nálunk van a térkép – mondta Ackar. – Azt hinnéd, teljes gőzzel rontanának ránk, mielőtt még fel tudnánk rájuk készülni.
- Talán nem is izgatja őket, ha készülődünk – mondta Gelu. – Nem hiszik, hogy meg tudjuk állítani őket. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a Csontvadászok elbízzák magukat.
- Nincs is okuk a sietségre – észrevételezte Ackar. – Vulcanus nem megy sehová.
- Nos, ha azt akarjuk, hogy továbbra is így maradjon, jobb lesz munkához látni – így Gelu.
Órák teltek el, míg a Glatorianok segítettek az Agorinak megerősíteni a védelmi vonalakat. Miután egy ideig félreállt és csak nézelődött, Kiina végül vállat vont, és beszállt, épp ahogy Ackar megjósolta. Réges-rég óta barátok, és, noha nyíltan nem ismerné be, sosem hagyná, hogy egyedül kelljen ezzel szembenéznie.
- Kösz – mondta Ackar. – Nincs is más, aki mellett szívesebben harcolnék.
Kiina elfordult, nehogy Ackar meglássa arcán a mosolyt. Azt mondta, erőltetett mogorvasággal:
- Hagyd. Csak azért csinálom ezt, mert ha elég Csontvadász elesik az itteni harcban, akkor egy időre békén fogják hagyni Tajunt. Nem azért, mert bármi hitem van a győzelemben.
- A derűlátásod melengeti a szívem – motyogta Gelu.
- Lovasok! – kiáltott fel az egyik Agori őr.
A három Glatorian a nyugati falakhoz sietett. Gresh tartott befelé, oldalán egy iconoxi Glatoriannal, Strakk-kal, meg néhány tesaraival, akit senki sem ismert. Ackar úgy sejtette, gyakornokok lehetnek.
Amint leszállt a homoki cserkészről, Gresht máris félrerántotta Gelu.
- Rávetted Strakkot, hogy jöjjön? Mivel érted el ezt?
- Azt mondtam neki, Vulcanus egy vagyonnyi csúcsminőségű exsidian-készlettel rendelkezik – suttogta Gresh. – És hogy majd szétosztjuk magunk közt, ha leverjük a Csontvadászokat.
- Mi? Már legalább tizenötezer éve színét se látni Vulcanusban az exsidiannak – mondta Gelu. – Ezt mindenki tudja.
- Mindenki, csak Strakk nem – mosolygott Gresh. – Ismered őt, nem ragad kardot a kezébe, hacsak nincs érte valami jutalom. Úgyhogy elhitettem vele, hogy van.
- Mi lesz, ha kideríti, hogy Vulcanusnak nincs semmije, csak homok meg kövek?
Gresh végighúzta ujját a pajzsa szélén, felmérvén élességét. Mikor elégedett volt vele, felnézett Gelura és azt mondta:
- Ha megéljük, hogy az megtörténjen… majd akkor aggódok miatta.
A tesarai harcos elindult Ackar és a többiek felé. Gelu is követte.
- Hírek – így Gresh. – Az ide vezető úton belefutottam egy Agoriba. Azt mondta, a Skrall adott neki egy fülest a Csontvadászok támadási tervéről.
- Mit keresett egy Agori Skrall társaságban? – kérdezte Ackar, egyértelműen kétkedve.
- Közvetlenül az előtt volt, hogy a Skrall lerohanta Aterót – válaszolt Gresh. – Glatorianokat toborzott Raanunak. Végtére is a falu védtelen, ha te épp egy mérkőzésen vagy, Ackar. Na szóval, ez az Agori olyan lökött volt, hogy elhitte, hogy a Skrall segíteni fog. Sőt ami még eszementebb, a Skrall átadott neki egy Csontvadász haditervet – aszongya, "találta".
- Cselnek hangzik – mondta Ackar. – A Skrallnak még Atero előtt se volt oka segíteni az Agorin.
Strakk felnevetett.
- De volt indokuk a Csontvadászok kárára lenni. Most, hogy a Skrall is beszállt a fosztogató bizniszbe, nem jelentenek a Vadászok konkurenciát?
- Hát, cseles fajta ez a Skrall – értett egyet. – És ha valaki tudja, mi a cseles, hát Strakk. Mit mondott ez az Agori?
Gresh felkapott egy botot, és gyorsan felvázolta Vulcanus és a környező térség térképét a homokba. A falut jelképező kör keleti oldalára egy sor rövid, éles vonalat húzott.
- Kelet felől fognak támadni, nem északról és nyugatról, mint ahogy mi gondoltuk – mondta. – A Vaskanyonon keresztül jönnek.
- Ez ostobaság – így Raanu. Kirántotta a botot Gresh kezéből, és az általa felrajzolt útvonalat kitoldotta saját vonásaival meg keresztjeivel.
- Kőhullás, keskeny kanyarok, olyan meredek ösvények, hogy még a sziklaparipák sem kísérelnék megmászni… őrültnek kell lenniük, hogy ezt az utat válasszák.
Ackar letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a térképet. Utána kelet felé pillantott. A nap a háta felől sütött, és sugarai megvilágították a kanyon recés szélű szikláit. Aki ismerte Vulcanus térségét, tisztában volt vele, milyen ellenséges tud lenni a Vaskanyon. Hajdan egy hónapokig tartó csatát vívott itt, még az egész bolygót megrázó katasztrófa előtti napokban. Halálos bújócskába torkollott, miként a két had olyan szűk szorosok közt lopódzott, amelyeken egyszerre csak egy katona fért át. Ha az oszlop élén állót megölték, eltorlaszolta az utat, és így a mögötte állók sérülékennyé váltak az üldöző ellenség dárdáival és nyilaival szemben.
A veterán harcász felállt, és átsétált a falun a kanyon pereméig, a többi Glatorian pedig csöndesen követte őt. Letekintett a végtelenségbe nyúló terepre, és még mindig hallotta a sérültek kiáltásait és látta az elesettek hulláit. Aki túlélte a vaskanyoni ütközetet, többé nem volt képes a vidékre sziklák kupaca és egy kiszáradt folyóágyként tekinteni.
Halálzóna volt.
Ackar felvett egy követ, és belevetette a kanyonba, hallgatva, ahogy éles reccsenéssel visszapattan az egyik csúcs oldaláról.
- Innen indítani a támadást értelmetlen és őrültség, és épeszű lovas sosem kísérelné meg – mondta. – És pont ezért fogják megtenni… mert erre számítatnánk a legkevésbé.
- Minden védelmünk északra és nyugatra néz – mondta Raanu, most már némi félelemmel hangjában. – Ha keletről jönnek… Ackar, munkához kell látnunk. Új falakat kell felállítanunk a kanyon peremén, és…
- Nem – így Ackar. – Mindent úgy hagyunk, ahogy van.
Kiina egyetértően bólintott.
- Igaza van. Hadd higgyék, hogy meglepnek minket.
Ackar rá vetette tekintetét a nőre, és ajkaira enyhe vigyor húzódott.
- Minket? Ezek szerint velünk maradsz?
Kiina megvonta a vállát, nem akart a szemébe nézni.
- Nos, ha meg akarjátok öletni magatok, és rám hagyni, hogy elterjesszem a halálhíretek, akkor felejtsétek el. Gyűlölök hírnökösködni. Inkább vesznék magam is a csatában, hogy valaki más adja tovább.
Gelu átfürkészte tekintetével a kanyont, aztán Greshre nézett.
- Te mit gondolsz?
Gresh henyén elrúgott egy pár kavicsot, és nézte, ahogy belepotyognak a kanyonba.
- Azt gondolom, a Csontvadászok súlyos hibát fognak elkövetni – mondta. – És mi segíteni fogunk nekik.
* * *
Fero szitkozóan morgott fosztogató bandája többi tagjára. Amióta tábort bontottak, a Vadászok újból meg újból elkóboroltak a pusztaságba Voroxot vagy Zesket ölni. Általában Fero nem ellenezte a felüdítő öldöklést, de most ez nagyban lelassította őket. Arról nem is beszélve, hogy az oldalmenet elvesztése révén veszélybe került az osztag többi tagja.
- Felejtsétek el a bestiákat – csattant fel. – Később lesz még idő a megtorlásra.
- Időt vesztegetünk – motyogta az egyik fiatalabb Vadász. – Vulcanusban nincs semmi, ami kéne, mégis támadást szervezünk ellene. A Csontvadászok nem holmi bunkó, amit mások lengetnek.
Az egyetértés halk sustorgása hallatszott a tömegben. Nyílt titok volt, hogy Vulcanus ostromának ötletével a Csontvadász vezetők nem egyedül álltak elő – egy új, segítőkész szövetséges "igazította" útba őket. Feronak be kellett ismernie, benne is kérdések kavargottak erről. Ki húzná a legnagyobb hasznot ebből az ostromból? Valaki kihasználná a Csontvadászokat?
Feroként, mint egy Csontvadász veterán, megengedhette magának az ilyen kételyeket. Ám mint a fosztogatás kinevezett vezére, tilos volt megkérdőjeleznie a feladatot – vagy hagyni, hogy bárki más megkérdőjelezze. Körbefordult Skirmix-szel, és odavágtatott a fiatal Vadászhoz. Szemmel követni sem lehetett, ahogy előhúzta kardját, és lesújtott vele, megölve a zendülő ifjoncot. Utána lerúgta a hulláját a sziklaparipáról, és nézte, ahogy egy tompa puffanással a talajra rogy.
Csönd.
Fero felnézett a testről, és fosztogatói arcára pillantott, egyikről a másikra. Néhányukból dacosság áradt, de gyorsan lepel alá rejtették érzéseiket. Voltak, akik nem is mertek a szemébe nézni.
- Akad még, akinek van valami mondanivalója? – kérdezte. Hangja, mint a hideg acélpenge.
Senki sem válaszolt. Fero elégedetten visszatért az oszlop élén betöltött helyére.
- Akkor nyeregbe – mondta.
HAT
Tuma összeeszkábált trónján ült, és mosolygott.
A Skrall vezetőjeként eltöltött ideje alatt győzelmekben és vereségekben is része volt már. Az évek során megkeményedett, és rengeteget tanult, például, hogy a bölcs vezető nem pocsékolja saját embereit egy háborúra, hogyha rá tud venni másokat, hogy helyettük harcoljanak. Ugyanakkor azt is megtanulta, hogy a borotvaéles ész mélyebb sebet ejthet bármely pengénél.
Az elmúlt hetek megtévesztésből, manipulációból és törtetésből álló hosszú pályafutásának főművét képezték. Először is már a kezdetektől fogva megzabolázta azon Skrall katonáit, akik fosztogatni, ölni, az Agori népet eltiporni akarták. Tuma türelmet javasolt. Meg akarta ismerni a Glatorianok erejét és a falvak közti egységet. Belement a falvak játékába, és kötelességtudóan küldözgette Skralljait, hogy az arénában olyan dolgokért küzdjenek, melyeket könnyűszerrel megszerezhettek volna.
Amint megállapította a falvak széttagoltságát, egy kísérletet hajtott végre. Titokban segített a Csontvadászoknak "fölfedezni", hogy egy kereskedőkaraván tartott Tajun falvába. A Vadászok, ahogy elvárta, kifosztották. További fülesek további rajtaütéseket eredményeztek, és se az Agori, se a Csontvadászok nem tudták, hogy az információ a Skralltól származik. A helyett, hogy Tajun segítségére siettek volna, a többi falu igyekezett hasznot húzni a szenvedéséből, és boldogan birtokba vették az erőforrásokat, amelyeket Tajuntól nyertek el a Glatorianjaik. Ez lényeges tanulság volt – az Agori falvak nem vették a fáradtságot, hogy megvédjenek egy másikat, ha bajba került.
Tuma arzenálja még egy fegyverrel rendelkezett, amelyről a falvaknak sejtelmük sem volt. Az egyik Agori elárulta a népét. Információt szolgáltatott a Skrallnak, majd a Skralltól a Csontvadászoknak. A Vadászok ezt felhasználva oda mértek csapást az Agorira, ahol a legsérülékenyebbek voltak: karavánjaikra és erőforrásgyűjtő helyeikre. Ennek eredményeképp a Glatorianok és az Agorik a Csontvadászokra fókuszáltak, mint legveszedelmesebb ellenfelükre, s egész addig figyelmen kívül hagyták a Skrall jelentette igazi fenyegetést, míg túl késő nem volt. Atero eleste meglepetésként érte az Agorit. Ám mégsem egyesültek a közös ellenség ellen, a falvak mindössze magas falakat kezdtek emelni saját védelmükre. Senki sem vette észre, hogy legnagyobb ellenfelük ama falak mögött, köztük bujkált.
Mélázását Stronius megérkezése zavarta meg. Ő azon kevés Skrall közé tartozott, akik saját névvel lettek kitüntetve, így tiszteltet parancsolt Roxtus többi lakójának. Az, hogy támogatta Tuma terveit, nagyban segített elnyomni a többi harcos közt felmerülő elégedetlenséget.
- Sikerült – mondta Stronius. – A Csontvadászok haditerve Vulcanus Glatorianjának kezében van, ahogy parancsoltad. Vezérem… teljes hittel a bölcsességedben és hatalmadban… azon tanakodom, hogy…
- Hogy miért kockáztatnám meg, hogy Vulcanus tudja, hogy a Csontvadászok rá fognak támadni keletről? – fejezte be helyette Tuma. A Skrall vezér megragadta kardját, és felágaskodott. Stronius fölé tornyosult.
- Nem, nem kérdőjelezném meg, csak… - Stronius tétovázott. Szavainak megválogatása jelentheti a különbséget a között, hogy megkapja a választ az őt nyomasztó kérdésre, vagy hogy elveszti a fejét. – Nem akarod, hogy Vulcanus elessen?
Tuma szemei egy pillanatra összeszűkültek, és szorosabban markolta a fegyverét. Majd, rájővén, hogy Stronius csak információt kért, nem pedig felsőbbségét tette próbára, megnyugodott.
- Vulcanus csak egy teszt – mondta. – Már tudom, hogy a Skralljaim ki tudnak rámolni egy falut – ezt Ateroban bebizonyították. De vajon a Csontvadászok is képesek rá? Ezt szeretném megtudni. Az által, hogy elintéztem, hogy Raanu és a népe számítson a támadásra, mindössze csak megnehezítettem egy kissé a tesztet.
A Skrall vezér ismét elmosolyodott, a napszikla sárkány széles, ragadozó vigyora volt ez.
- Ha a Csontvadászok győznek, Vulcanus, mint játékos, kiesik a játékból, és annyival is kevesebb Glatorian fog az utunkba állni. Ha a Vadászok vesztenek, megfogyatkozik a számuk, és nem fognak lázadást tervezni.
Tuma elment Stronius mellett, és elindult az udvarra vezető kijárat felé.
- Akárhogy is esik… ahogyan mindig is volt, ahogyan mindig is lesz… a Skrall nyer.
- Nyomjad – mondta Kiina. – Ne húzd. Nyomd.
A Tajun-béli Glatorian egy, a hasán fekvő Agori fölött állt, a kanyon széléhez közeli talajon. Az Agori egy Thornax kilövőt szorongatott a kezében, ugyanolyat, amilyet a Glatorianok is használnak. Mivel az igazi Thornaxra az elkövetkezendő összecsapásban lesz szükségük, a kilövőt kövekkel töltötték meg.
A leendő lövész célpontja egy kis kőrakás volt az egyik közeli csúcson. Eddig még a hegyet is csak nagy üggyel-bajjal sikerült eltalálnia, nem is szólva a rajta lévő dolgokról. Ezúttal azonban biztosra vette, hogy sikerrel jár. Nagyot rántott a ravaszon, a fegyver a levegőbe rándult, és a kő kilövellt… egyenesen felfelé. Kiina kihúzta őt onnan, mielőtt a lövedék visszatérve fejen kólintotta volna.
- Azt mondtam, nyomjad! – csattant fel Kiina. – Nem valami tűzgyökeret húzol most ki a földből. Ha a Csontvadászok átjutnak, minden lövés számítani fog.
- Tudom – mondta az Agori. – Sajnálom. Én csak… nem tudom, hogy kell harcolni.
Kiina enyhített a hangján.
- Én is tudom. Kedvesnek kell lennem.
Odanyúlt, és gyengéden elvette tőle a kilövőt.
- Hogy bánsz a késsel? Menj, beszélj Greshsel. Neki szüksége lesz olyanokra, akik a kellő időben elvágják az indákat.
Az Agori mosolyra fakadt, feltápászkodott gyorsan, aztán elsietett. Kiina nézte, ahogy megy. Az Agori, mindent összevéve, igen lelkesen várta a csatát. Tényleg ennyi idő telt el, hogy már nem emlékeztek rá, milyen volt a háború? Eltűnődött, hány napfelkeltét fognak még Vulcanus egyes lakói megélni.
Elhessegetve a gondolatot, átnyújtotta a kilövőt a soron következő Agorinak.
- Na akkor, nyomni kell a kilövőt. Megértetted?
Nem messze tőlük, Gresh a saját Agori csoportját edzte keményen. Egész nap nehéz munkát végeztek, sziklákat rakosgattak a kanyon talajáról a hegyoldalra. Minden egyes sziklát egy tűzgyökérből készült hálóba raktak, melyet két csúcs közé feszíttek ki. A mellett, hogy tűzálló volt, a tűzgyökér hihetetlen szakítószilárdságának köszönhetően több tonnányi sziklát volt képes a magasban tartani.
Maga a csapda pofonegyszerű volt: amikor a Csontvadászok átvágtatnak a kanyonnak ezen szakaszán, egy Agori elvágja az indákat, hogy a kövek aztán rázúduljanak az alattuk lévő behatolókra. Két dolog tette a kivitelezést trükkössé. Az első az időzítés – ha az inda túl korán vagy túl későn szakad el, a sziklák nem találnak célba. A második, hogy a tűzgyökeret roppant nehéz átvágni. A strázsáló falusinak mindössze pár másodperce lesz rá, hogy átnyesse.
- A csuklón múlik az egész – mondta Gresh, és szemléltette egy maradék indadarabon. Előrántotta tőrjét, és könnyedén átvágta a vastag kacsot. – Most próbáld te.
Metus bizonytalan kifejezést vágott Greshre, aztán elvette tőle a kést. Az Agori igyekezett leutánozni a Glatorian mozdulatát, de a penge félúton elakadt az indában. Metus megpróbálta kiráncigálni, de nem tudta. Raanu, aki oldal állva várt a sorára, majd megszakadt a nevetéstől. Metus kemény tekintettel illette meg.
- Ha akarsz még harcosokat az arénádba, abbahagyod – morgott Metus.
- Ja, nyugi – mosolygott Raanu. – Ti jégtörzsbeliek csak jégcsapokat tudtok széttörni, de olyat nem, amihez izom kell.
Vulcanus vezetője kivette a kést Metus kezéből, és egyetlen tiszta vágással kettémetszette a tűzgyökeret.
- Látod? Könnyű.
- Ja. Persze – válaszolt Metus. – Én megyek, és keresek valakit, aki az én stílusomban szeret dolgozni, mint Gelu vagy Strakk. – Az Agori szünetet tartott, körbenézett. – Hé… hol van Strakk egyáltalán?
* * *
Ackar az elmúlt órában immár hatodszorra vizsgálta át a kanyont. A Glatorian és az Agori jó munkát végeztek. Számos helyen sziklaomlásokat állítottak fel, néhányat felülről vezéreltek, a többit elrejtett kötelekhez kapcsolták. És ha a Vadászok eljutnak a faluig, nos, ott is fog rájuk várni egy-két meglepetés.
Ackar képességei legjava szerint tervezett, de egyfolytában fúrta az oldalát egy érzés, hogy megfeledkezett valamiről. Az ilyesfajta kétkedés nem volt számára szokatlan. Ahogy idősödött, egyre nehézkesebben aratott győzelmet az arénában. Már könnyebben fáradt, és tovább tartott felépülni sérüléseiből. A fiatalabb, erősebb harcosok mindent kifacsartak belőle a küzdelmek során.
Ez mind természetes, gondolta. Évek óta harcolt már az arénában. Azt mondják, az idő az egyetlen ellenfél, amit a Glatorian nem tud legyőzni. Idővel még a legjobb harcosok is veszítenek kicsit gyorsaságukból és reflexeikből, talán még ütéseik erejéből is. Egy nap még bárkit képes leverni, aki kihívja őt. A következőn már az olyan hátba támadó férgek, mint Strakk is képesek legyőzni. És az után való nap a falvának már nem lesz rá szüksége. Ha szerencséje van, a lényegtelenebb harcokra fogják küldeni. Ha nem, akkor vándorrá válik, és meleg ételért vagy alvóhelyért cserébe kell kardot ragadnia.
Ackar elhatározta, hogy ez nem történhet meg vele. Inkább esne el a Csontvadászok elleni csatában, mintsem hogy más Glatorianok szánalmának tárgyává váljon. Nem akarta úgy végezni, mint Malum – Öreg vagyok, de nem őrült, emlékeztette magát.
Fegyverével kezében, visszaindult a falu központi óvóhelyére. Ideje volt pengéjét borotvaélessé köszörülnie. Ez az él talán kárpótolni tudja, amiért ő maga már nem jár az élen.
Aznap este a négy Glatorian – Gelu, Gresh, Kiina és Ackar – Raanu társaságában összegyűlt a menedékben egy asztal köré. Már befejezték a vacsorázást, és a beszélgetés is lecsendesedett. Annyiszor nézték már át a tervet, hogy Kiina biztos volt benne, álmában is azt fogja szavalni.
Strakk hiánya jobban aggasztotta Gresht, mint azt be merte volna ismerni. Ő felelt azért, hogy az iconoxi harcost Vulcanusba hozta. Nem ismerte Strakkot túl jól, még csak alig egyszer-kétszer utazott vele együtt a sivatagban, de azt tudta, hogy a róla keringő történetek nem mindegyike szép. Strakk kitűnő volt, ha harcra került a sor, de fő prioritása a profit. Ha a Csontvadászok jobb ajánlatot tettek neki, mint amekkorának Vulcanus "kincsét" képzelte, képes lenne elárulni a falut? Zavarta Gresht, hogy nem tudta erre a választ.
Odakint éles szemű falusiak őrködtek a kanyon fölött. A település összes tüzét kioltották, nehogy a fény felfedje az Agorik helyzetét a körvonaluk kivilágításával. Senki sem beszélt, semmilyen zajt nem csaptak. Valamennyi őr a fegyverét szorongatta, és a homokban vágtató sziklaparipák hangját várta.
- Akkor azt mondjátok, holnap? – kérdezte Raanu, már harmadjára.
- Ha nem ma – felelt Ackar. Hangja meglepően békés volt. Megértette Raanu aggályait. Mind feszültek voltak, nem lett volna értelme rámordulni a falu vezérére.
- Mostanra már itt kéne lenniük – mondta Gelu. – Hacsak a Vorox nem rázta meg őket annyira. Ha nem a Csontvadászokról lenne szó, azt hinném, visszafordultak és hazamentek.
Kiina röhögcsélt.
- Ha üres kézzel mennének vissza, az lenne életük utolsó útja.
- Jönnek – mondta Ackar magabiztosan. – A Csontvadászok befejezik, amit elkezdtek.
Raanu nagyot nyelt. Így, hogy a harc már a nyakukban volt, kétségei támadtak. Mi van, ha a terv kudarcot vall? Mi van, ha a Glatorianok elmenekülnek, és a Csontvadászoknak kiszolgáltatva hagyják a falut? Talán mégsem a legjobb ötlet felvenni a harcot.
- Figyeljetek – mondta Raanu, tekintetét a padlóra szegezve. – A Csontvadászok csak lopni akarnak tőlünk, mint mindig. Belovagolnak, fogják az élelmünket meg mindent, ami értékes, és távoznak. Ha kitérünk előlük, senki sem sérül meg. De ha megpróbálunk harcolni… mind megölhetnek.
- Így igaz – értett eget Ackar.
- És a földig égethetik a falut – így Raanu.
- Valószínű – válaszolt Ackar.
Hosszú csönd következett. Raanu még mindig nem nézett Ackar szemébe.
- Azt akarod, hogy elmenjünk? – kérdezte végül Ackar. – Akkor fogjuk a fegyvereinket, és még ma kilovaglunk. Hagyhatjátok a csapdákat, és egyszerűen beengedhetitek a Csontvadászokat… ha tényleg ezt akarod.
Raanu kényelmetlenül fészkelődött a székében.
- Nem akarom… de gondolnom kell a népemre. Ha a Vadászok csak élelmet és ellátmányt akarnak…
- Nem csak annyit akarnak. – A hang Strakké volt, aki vigyorogva ácsorgott a bejáratban. Belépett a szobába, és visszarúgta maga mögött az ajtót. – Távolról sem.
A Glatorian sereglet mind felé fordította figyelmét; volt, aki meglepődött, mások haragosak voltak. Strakk mindnyájukra ránézett, és mosolya egyre szélesebbé vált. Aztán visszafordult Raanuhoz.
- Idehallgass, csöpp Agori. A Csontvadászoknak nem az ételmaradékaitok, az összetákolt szerszámaitok vagy összeeszkábált fegyvereitek kellenek. Hanem az életetek.
Ackar ingerülten ugrott fel.
- Ha tudsz valamit, Strakk, mondd el. Ha nem, takarodj.
Strakk helyet foglalt, és felvetette lábait az asztalra. Kiina páncélos kezének egy suhintásával leverte őket.
- Hosszú napom volt – mondta a nő. – Ne húzd el még tovább.
- Hát, valahogy így történt – kezdte Strakk, igen önelégült hangon. – Ma délután elhatároztam, hogy felkutatom a Csontvadászokat… tudjátok, hogy megtudjam, milyen közel vannak, meg hányan, meg ilyesmi.
Gelu hitetlenül bámulta Strakkot. Aztán a fejét rázva a következőt mondta a többieknek:
- Menekülni próbált.
Strakk figyelmen kívül hagyta a sértést.
- Szóval ott voltam, csak lovagoltam, amikor észrevettem a Csontvadászokat. Úgy gondoltam, ez remek alkalom lesz, úgyhogy közelebb osontam, hogy kihalljam, mit beszélnek. Természetesen ők nem láttak – senki sem lát, hacsak nem akarom, hogy lássanak.
Gelu felhorkantott.
- Bujkált. Ehhez ért a legjobban.
Ez alkalommal Strakk csúnya képet vágott feléje, mintha újabb replikára ösztökélné Gelut. Utána folytatta a meséjét.
- Szóval mint mondtam… hallottam, miről beszélnek. Vulcanus kifosztásáról nem mondtak semmit. Le akarták törölni a színről.
Raanu megmerevedett, de hogy a félelemtől vagy határozottságtól, azt egyik jelenlévő sem tudta.
- Természetesen mikor ezt meghallottam, visszajöttem, hogy figyelmeztesselek – fejezte be Strakk.
- A Csontvadászok elállták az utat Iconoxhoz – mondta Gelu. – Úgyhogy meg kellett fordulnia, és visszajönnie.
Strakk felszökkent, fegyverrel a kezében, és keresztülrúgta a székét a szobán. Gelu is felállt, készen a harcra. Kiina gyorsan közéjük állt, mielőtt egy ütés elcsattanhatott volna.
- Ahhoz előbb velem kell táncolnod – mondta Strakknak. A tekintete úgy hatott Strakk izzó dühére, mint egy vödörnyi jéghideg víz, és visszakozott.
Kiina átnézett a válla fölött Gelura.
- Ülj le. Erre most nincs időnk.
Gelu vállat vont, és elsétált. Kiina a szoba másik irányába lökte Strakkot.
- Úgy fest, így is bőven elegen akarnak megölni minket – mondta. – Nem kell nekünk is.
- Hát így áll a dolog – mondta Gresh. – Most már tudjuk, mivel állunk szemben.
- Raanu? Ez a te falvad – mondta Ackar. – Te döntesz. Harcolsz vagy futsz?
- Végezni akarnak velünk – mondta Raanu halkan. – Minket, akik sosem ártottunk nekik… mi csak annyit tettünk, hogy éltünk, és megpróbáltunk átvészelni minden napot. És ha itt győzelmet aratnak, az csak a kezdet.
Felállt, és egyenesen Ackar szemébe nézett.
- Nem. Harcolunk. Veletek vagy nélkületek, de harcolunk.
Ackar bólintott, majd Glatorian társai felé fordult.
- Na szóval. Ha valaki el akar menni, most az ideje. Senki sem fog elítélni titeket.
Kiina kemény pillantást vetett Strakkra, és azt mondta:
- Eszedbe ne jusson.
- Én benne vagyok – így Gresh. – Ha az Agori segítséget kér, én nem hátrálok meg.
Most minden szem Gelura fordult. A város védelmezése a kezdettől fogva az ő ötlete volt, de most már érezte a gombócot a torkában, és a szája is kiszáradt. Strakk közleménye alapján Vulcanusban maradni egyenlő lenne az öngyilkossággal.
De Gelu azt is tudta, Ackar egyvalamiben tévedett: a többi Glatorian igenis elítélné azt, aki menekülőre fogja. Még ha nem is élnek már soká, úgy mennének sírba, hogy gyávának tartják őt, amiért elmenekült. Gelu félt, az igaz, de nem volt gyáva.
- Rendben, miért is ne? – mondta, próbálva közönyösen hozzáállni a dologhoz. – Egyébként sincsenek erre a hétre terveim.
Ackar a Tajun-béli Glatorianhoz fordult.
- Kiina?
- Ez egy teljesen eszement dolog, te is tudod – mondta a nő.
- Teljesen – értett egyet Ackar.
- Nem mintha ettől az Agori hirtelen úgy tekintene ránk, mint valami hősökre – folytatta. – Még mindig csak a bérelt kisegítőik leszünk.
- Valószínűleg – mondta Ackar bólogatva.
- Legfeljebb csak lelassítjuk egy kissé a Csontvadászokat… talán adunk nekik valamit, amin rágódhatnak a következő alkalomig.
- Annál többre valószínűleg nem leszünk képesek – így Ackar. – Benne vagy, vagy sem?
Kiina hosszasan nézte őt.
- Hányszor is küzdtünk már az arénában, Ackar? Néha én nyerek, néha te nyersz. Azt akarom, hogy legyen még alkalmam kiütni téged a küzdőtéren. Benne vagyok.
Így már csak Strakk maradt hátra. Körbenézett a szobában, óvatosan kerülgetve Kiina tekintetét.
- Sokat tettem – mondta. – Nélkülem azt hinnétek, hogy csak azért jönnek ide, hogy kifosszanak. Egyébként is azon gondolkodtam, nem vennétek-e több hasznom, ha inkább kilovagolnék utánpótlásokért. Persze szíves örömest maradnék…
- Remek – vágta félbe Ackar. – Akkor maradsz.
A többiek felé fordult.
- Pihenjetek. Hajnalra mindenki legyen a helyén. Adjunk olyan leckét a Csontvadászoknak, amit nem felejtenek el.
HÉT
Fero bevezette Csontvadászait a Vaskanyonba.
- Óvakodjatok – parancsolta. – Ez a hely kiszámíthatatlanabb, mint egy napkígyó.
A többi Vadász között egy kimondatlan kérdés lebegett: Miért voltak ők itt? Jogos kérdés – de miután látták, mi lett azzal, aki a legutóbb soron kívül szólt, senki sem merte ismét feltenni. Fero tudta, nyugatról is betörhetnének, a nyílt sivatagon át, és könnyedén legyűrhetnének bármilyen Agori védelmi vonalat. De nem ez volt a lényeg.
Az Agorik egészen az Ateroban történtek óta feszélyezték magukat. Amint Vulcanus elesik, ők pánikba esnek. A kereskedelem megsemmisülne. Mindenütt új falak épülnének. Az arénai harcok abbamaradnának, mert mindegyik falu védelemre képezné ki Glatorianját. A rajtaütések veszélyesebbé és költségesebbé válnának. Egy ilyen helyzetben a Csontvadászoknak mindent a nehezebb úton kellene csinálniuk, több stratégiát alkalmazva, és kevesebbszer ronthatnának neki közvetlenül az ellenségnek.
Miképp libasorban bemeneteltek a keskeny szurdokba, Fero mindkét oldalon csapdák után kutatta a hegygerinceket. Semmilyen új védelmi vonalat nem látott. A reggeli napsugarak nem csillantak meg a sziklák közé elrejtőzött harcosok páncélzatán vagy fegyverein. Minden olyan volt, amilyenre számított. Az Agori még álmában sem gondolná, hogy ebből a sziklalabirintusból érné őket támadás.
Kezdődjék a vadászat, gondolta Fero.
Kitűnő szemei ellenére Fero egyvalami felett elnézett. A csúcsok között egy magányos vulcanusi Agori rejtőzött. A falusi szemei nagyra nyíltak, amikor meglátta a kanyonba lépő Csontvadász hadat. Eddig a pillanatig nem hitte, hogy tényleg a falu megtámadását tervezték. Most, hogy itt voltak, tudta, mit tegyen.
Kezeivel körbefogta száját, és homokdenevér kiáltást hallatott. Az üzenetet az Agori őrszemek sorozata felvette és továbbította, míg el nem jutott Vulcanusba. A jelentése egyszerű volt: jönnek a Csontvadászok.
Az állathangutánzás nagy sürgés-forgást eredményezett a faluban. Az Agorik szerszámokat ragadtak, és felvették állásaikat az épületek körül és a belsejükben. Ackar, Strakk és Kiina felkészültek a közelgő összecsapásra.
- Most minden Greshen és Gelun múlik – mondta Ackar.
- Miért nem tölt ez el engem bizakodással? – mormogta Strakk.
- Te inkább azt reméld, hogy a Csontvadászok nem tömnek meg Thornaxszal – mondta Kiina mosolyogva.
- Hogy tönkrevágják a szép arcom? – felelt Strakk. – Nem merészelnék.
Fero meghallotta a folyamatosan távolodó homokdenevér-sikolyok sorozatát. Gyalogló sebességre lassította Skirmixet, és fülelni kezdett. Semmi mást nem hallott. Idegesen ráncolta a homlokát.
Egy denevér jelenléte a Vaskanyonban nem volt meglepő dolog, de négyé vagy öté? Képtelenség. Falánkságának köszönhetően egy magányos homokdenevér képes megtizedelni egy terület vadvilágát. Éppen ezért, kettőnél több denevér sosem osztozik egyazon területen.
Valami nem volt rendjén.
- Szemeket a sziklákra – kiáltotta. – Ha bármi mozog, öljétek meg!
A Feroval utazó három tucat Csontvadász azon nyomban keresztülkutatta tekintetével az ösvény mindkét oldalának lejtőit. Az egyikük kiszúrta egy tőr csillanását a magas sziklák közt, balra, épp a sor végén, de már későn. Mielőtt a Csontvadász kilőhetett volna egy Thornaxot, az Agori fogta a kését, és átvágott egy tűzgyökér indát. A következő pillanatban féltonnányi szikla gördült le a hegyről, elzárva a kiutat a kanyonból.
A sziklaparipák riadtan sziszegtek és ágaskodtak fel. Kőporfelhő tornyosult fel eléjük, elvakítva és fojtogatva a Csontvadászokat. Fero szitkozódva megparancsolta embereinek, zabolázzák meg az állatokat, és folytassák az utat.
Odafönn, dolga végeztével, az Agori átiszkolt a csúcsok közt, és a következő állása felé indult. Mire leülepedett a por, és a Csontvadászok bemérhették volna, már lőtávolságon kívül volt.
Fero körbepördült Skirmix-szel, hogy felmérje a károkat. A kanyonból ki vezető útjuk immáron teljesen el volt torlaszolva. Nem volt más lehetőség, mint előre haladni, Vulcanus falvába. Pontosan tudta, ez mit jelentett. Az Agorik nem akarnák beljebb hajtani őket, ha nem állítottak volna több csapdát a számukra.
Akkor legyen, gondolta. Átvonulunk a piszlicsáré kelepcéiken, egyenest a falvukba. És mire távozunk, kő nem fog kövön maradni.
Előrébb, Gelu is felkészült a Csontvadászok érkezésére. A csapdáját egy olyas valami után mintázta, amit az iconoxiak már évek óta használnak a portyázó hegyi férgek megfékezésére. Igaz, odahaza jégből faragták, és hetekig tartott az elkészítése, itt meg fából, kövekből és tűzgyökerekből csapták össze. De bízott benne, hogy ugyanazt a hatást fogja elérni.
Egyszerű szerkezet volt. Négy hosszú fagerendát fektettek le először a földre, majd újabb kettőt helyeztek rájuk keresztbe, létrehozva egy rácsot. Az elemeket tűzgyökérrel kötötték össze. Tűhegyesre élezett vulkáni köveket raktak aztán minden csatlakozási pontra. Végül az egészet felvonták egy hegyoldalon, és indákkal a sziklákhoz kötözték. Ha az indát átvágják… a dolgok érdekessé válnak.
Természetesen ha nem válik be, kizárt, hogy Gelunak lesz majd ideje ezen aggódni. Vicces volt – még fizetett karavánkísérőként eltöltött ideje alatt sem gondolt sosem arra, hogy meghalhat. Volt egy-két kemény viadala a sivatagban, de valahogy tudta, mindig túléli. Ez alkalommal már nem volt olyan biztos benne.
Kételyei csak még jobban kiélezték az érzékeit. Minden sokkal erősebbnek tűnt: az élénk, sötétnarancs színű sziklák, amik körbevették; a kezében lévő fegyver hidegsége; a kövek közt mászkáló rovarok lágy hangja; a tűzgyökér és hamu szaga… minden szín vakító volt, minden zaj hangosabb, minden szag már-már émelyítő.
Elgondolkodott. Malum élete minden pillanatban veszélyben forgott – a pusztaságban csak úgy lehet megélni, ha mindig tudatában vagyunk annak, a halál folyamatosan mellettünk lovagol. Ő is így érezte volna magát? És ha igen, meg lehet-e azon lepődni, hogy milyen… őrült? Gelu el sem tudta képzelni, milyen lehet, ha minden kép, hang és érzés állandóan fel van nagyítva.
Éppen most azonban megerősödött érzékeit áldásként fogadta. Hallotta a sziklaparipák összetéveszthetetlen hangját, ahogy az ösvényen mozogtak. Nem sokkal később, már Ferot is látta a sor élén. Most jött a neheze: türelmesnek kellett lennie.
Gelu várt, miképp Fero elhaladt odalenn. Aztán egy újabb Csontvadász, meg egy másik, mígnem úgy fél tucat jutott át Gelu rejtekhelye alatt. Ez volt a pillanat. Gelu átnyeste a tűzgyökeret, és a rács megindult lefelé. A sor közepébe csapódott bele, és ledöntötte a Csontvadászokat állataikról. Gelu még a magasból is látta, többen közülük már nem fognak felkelni.
Egy Thornax talált el egy sziklát mellette, s felrobbant, kőtörmeléket zúdítva rá. Lenézett, és megállapította, Fero vette őt célba. A Csontvadász vezető a búvóhelye felé mutogatva kiáltozott. Mivel ideiglenesen megsüketült a Thornax hatására, Gelu nem hallotta, mint mondott öreg ellenfele, de nem is kellett hallania. Úgy vélte, ideje eltűnni innen.
Odalenn, a Csontvadászok úgy próbáltak segíteni elesett bajtársaikon, hogy feldarabolták a rácsszerkezetet. Többen is csatlakoztak a sziklákat lövöldöző Ferohoz. Gelu lehajolva szaladt át a csúcsok közt, vissza Vulcanusba. Mögötte, ahogy futott, Thornaxok robbantották darabokra a sziklákat. Ha csak egyszer megbotlik, cafatokban végzi.
Gelu már majdnem elérte a biztonságot, de nem tudta megállni, hogy megálljon és visszanézzen. Végtére is életben volt, és ez széles vigyort csalt az arcára. Lenézett Fero felé, is integetni kezdett.
- Üdvözlünk Vulcanusban, Csontvadász! – kiáltotta. Aztán Gelunak nyoma veszett a sziklák közt.
Minden a terv szerint halad, gondolta Ackar. De még hosszú előttünk az út.
Az Agori és Gelu első jelentései mindent elmeséltek: a Csontvadászok nem számítottak ellenállásra, és a számos csapda meg akadály lelassította és lassan elvérezteti őket. Még mindig ők lesznek számbeli fölényben, amikor elérik Vulcanust, de nem lesz akkora az előnyük.
- Nos mit gondolsz? – kérdezte Kiina.
- Azt, hogy – felelt Ackar – most nem szeretnék Fero helyében lenni.
* * *
A dolgok pillanatnyi állását elnézve Fero sem akart saját helyében lenni. Három Vadásza odaveszett Gelu csapdája miatt, és kettő továbbit Agorik nyársaltak fel a ledobott tőrjeikkel. Emberei nem egy falusit megsebesítettek ugyan, de a legtöbbjük elmenekült. Fero négy Vadászt küldött fel az oromra, hogy felderítsék az előttük lévő terepet csapdák után. Látta, miként meglepnek egy lesben álló Agori csoportot – egyik Agori sem menekült meg élve. A Vadászok továbbhaladtak, de nem tértek vissza. Fero mintha Gresht látta volna egy pillanatra a csúcsok közt, ami megmagyarázza elveszett embereit.
A harag már majdnem forrásig fajult a csapatban, és Vulcanus még mindig messze volt. Ha továbbmennek, mind elvéreznek, mielőtt egyáltalán elérnék a falut. Nem kételkedett abban, hogy még egy ilyen megcsappant létszámú osztaggal is képes lenne bevenni a helyet, de az nehezebb is lenne, főleg mivel nem tudta, odabenn hány Glatorian vár rájuk.
Egy megmunkálatlan lándzsa szállt le valahonnan a magasból, és eltalálta az egyik Csontvadász sziklaparipáját. Az állat felágaskodott, sziszegett, majd a földre rogyott, mag alá szegezve lovasát. A többiek segítettek kiszabadítani, de a lába súlyosan megsérült.
Fero meghozta a döntést.
- Fegyvereket készenlétbe – mondta. – Visszafordulunk. Szétlőjük a torlaszt a kanyon bejáratánál, és elmenekülünk a sivatagba.
- Feladjuk? – morgott az egyik Csontvadász. – Behódolunk az Agorinak? Soha!
Fero felemelte a kilövőjét, és a belé töltött tövises gömbre mutatott.
- Te még nem ismered a harcosok szellemét – mondta, lapos hangon, de dühvel teli tekintettel. – Úgyhogy még nem tudod, mit képes ez művelni egy testtel, ha egy mester használja. Ki akarod deríteni?
Az ellenszegülő Csontvadász azon nyomban befogta a száját.
- Nyeregbe – mondta Fero. – Indulás!
Az ösvény fölötti kilátóhelyéről, Gresh azt hitte, káprázik a szeme. A Csontvadászok oszlopa a másik irányba fordult, és kifelé tartott a kanyonból. Lemondtak volna a támadásról?
A két mellette lévő Agorihoz fordult, akik egy sziklákkal telirakott hálót tartottak, várva, hogy rázúdíthassák tartalmát a betolakodókra.
- Maradjatok itt – mondta. – Tartsátok nyitva a szemetek. Lehet, hogy ez egy csel.
Gresh görnyedve átsietett a sziklákon, próbálva szem előtt tartani a Csontvadászokat. Amikor elérték a kőomlást, mely elzárta a kanyonból kivezető utat, robbanékony Thornaxszal darabokra lőtték. Mire a füst és por szétoszlott, a csoportnak nyoma veszett.
De hová mentek? Ez volt a kérdés.
Csak egyvalamit lehetett tenni: Vulcanusba venni az irányt, fogni egy homoki cserkészt, és a nyomukba eredni.
Mikor Gresh meghozta a látottakról szóló hírt, senki sem hitt neki.
- Ha a Csontvadászok a kedvedben járnak, akkor van ideje elővenni a kardot – így Kiina. – Rosszban sántikálnak.
Ackar egyetértett a lánnyal, de hozzátette:
- Én tudom, hogy a Vaskanyon mit képes tenni az emberrel. Talán úgy látták, Vulcanus nem éri meg az árat, amit fizetniük kell. De… biztosra kellene mennünk.
Gresh, aki már a lován ült, így szólt:
- Visszajövök. – S kilovagolt a faluból.
Raanu reményteljes szemekkel nézett a Glatorianokra.
- Szerintetek… tényleg feladták?
- Persze – válaszolt Strakk. – És szerintem a sziklaparipák is tudnak repülni.
- Valószínűtlennek tartom – mondta Ackar.
- Én valami annál sokkal cifrábbnak – mondta Kiina. – Ha azt hiszitek, hátat fordítottak és menekülőre vették, akkor szívesen eladnék nektek pár hektárnyi sivatagot. A Csontvadászok mesterkednek valamiben.
Gresh órákig nem jött vissza. Ez idő alatt Strakk vitába keveredett Vulcanus főszakácsával, és végül a fogadót is szétgórta. Kiina közbelépett, hogy lefékezze, de az ebből keletkező harc csak még több kárt okozott. Csak Ackarnak és egy tucat Agorinak sikerült szétráncigálni kettejüket. Raanu egyáltalán nem volt jókedvében.
A falusiak is kezdtek morgolódni. A Glatorianok hírhedtek egészséges étvágyukról. Senki sem panaszkodott, ha a falvuk által felbéreltek etetéséről volt szó, de azt már kevésbé nézték jó szemmel, hogy Tesara, Tajun és Iconox harcosainak is ételt és vizet kellett adniuk. Még az a tény se segített, hogy mind a falu védelmezésére érkeztek, kiváltképp miután elterjedt a hír, hogy a Csontvadászok már távoztak.
Gresh sötétedés után érkezett meg. Értetlennek látszott.
- Mérföldeken át követtem őket. Egyenes vonalban haladnak északra a Skrall folyó felé. Sietve lovagoltak, és egyikük sem vált le a sorból. – Megvonta a vállát. – Nem értem.
- Én igen – mondta Raanu mosolyogva. – Nagyobb bajba ütköztek, mint amire számítottak. Nem hitték, hogy visszavágunk. Most valami könnyebben kifosztható hely után kutatnak.
A vulcanusi vezér odasétált Greshhez, és megrázta a kezét. Majd ugyanígy tett Kiinával, s kis vonakodás után Strakk-kal is.
- Megcsináltátok. A falu összes Agorija hálás nektek. Biztonságos utat kívánunk nektek haza.
- Ez kedves – így Strakk. – Mikor fizetsz ki minket?
- Raanu, erről beszélnünk kellene – mondta Ackar. – Ha netán a Csontvadászok visszajönnek…
- Nem jönnek már vissza – mondta Raanu, és a hangja elárulta, nem kíván vitába kerülni. – Vége van. Nagyon hálásak vagyunk a segítségért, de Vulcanus egyedül is meglesz.
Kiina felkapta a fegyverét, és elindult a vendéglő kijárata felé.
- Ha így érzed, hát legyen.
- Kiina! – kiáltott utána Ackar.
- Ne fáradj – felelt a Glatorian nő. – Csak akkor vagyunk méltók kockáztatni az életünket, ha az Agori bajba kerül, emlékszel? Azután jobban szeretik, ha valahol máshol vagyunk.
- Egyébként is van jobb dolgom – mondta Gelu, Raanut bámulva –, minthogy itt ácsorogjak, és azokon segítsek, akik nem kérik. Mielőtt távozom, szeretném megkapni a jutalmam tőled, Raanu. Ja, és ha legközelebb bajban lesz a falvad… csak próbálj megtalálni. – Ezek után ő is elment.
Gresh a padlóra szegezte a tekintetét. Amikor megszólalt, a hangja feszes és erőltetett volt a visszatartott haragtól.
- Tisztelettel, Raanu, te nagy hibát követsz el. Többnek kell rejtőznie a felszín alatt, mint amit látunk. Muszáj, hogy így legyen.
- Te magad követted őket – mondta Raanu. – Láttad őket elmenni. Most ideje, hogy te meg a barátaid is így tegyetek.
Gresh szótlanul összegyűjtötte a holmiját, és távozott. Strakk nézte őt menni, de nem indult el utána. Kivárta, míg meghallja kilovagolni Kiinát, Gresht és Gelut, mielőtt Raanuhoz fordult volna.
- Na most, hogy az a három balfék lelépett – mondta Strakk –, mikor fizetsz ki minket?
NYOLC
A következő reggel a nap ragyogóan kelt fel Vulcanus falva fölött. Az Agorik ismét munkába álltak: néhányan a Strakk által szétvert fogadót reparálták, míg mások élelmet gyűjtöttek és felszerelést javítgattak. Raanu nemet mondott minden olyan kérésre, ami a keleti falak lebontása és a kövek felhasználása felé irányult. Azzal érvelt, a pillanatnyi veszélynek hátha vége, de a Skrall még mindig odakint van.
- Remélhetőleg a Skrallhoz is eljut annak a híre, hogy miként bántunk a Csontvadászokkal – mondta. – Akkor talán ők is békén hagynak minket.
Azonban Raanunak nem volt sok ideje ilyesmivel foglalkozni. Metus indulni készült, és Vulcanus vezérének meg kellett beszélnie vele valamit. Metus már előre várt a megbeszélésre.
- Több Glatorian kell – mondat Raanu. – Malum nélkül nincs másunk, csak Ackar… és ő meddig képes még minden harcot egyedül megvívni, mielőtt veszíteni kezd?
- Volt itt bőven Glatorian – Gelu, Kiina, Strakk, Gresh –, miért nem bérled fel az egyiküket? – kérdezte Metus.
- Gelu már nem harcol az arénában – felelt Raanu. – A többiek meg évek óta a saját falvuknak dolgoznak. Majdnem az összes első rangú Glatorian. Tudod, milyen nehéz rávenni egy olyat, hogy teljes munkaidőben valaki másnak harcoljon. Nem, ide egy új harcos kell, aki kizárólag Vulcanus számára arat diadalokat.
- Én találtam neked új Glatorianokat – válaszolt Metus, le sem lassítva, ahogy rakosgatta a felszerelését a kocsijára. – De te úgy döntöttél, hogy hírvivőknek használod és megöleted őket. Ez nem az én hibám. Ha továbbra is így akarod pocsékolni a príma alapanyagot, engem ne okolj, ha senki sem akar neked harcolni.
- Kétszer annyit fizetünk – így Raanu.
Metus körbenézett.
- Nektek nincs is annyitok – horkantott.
- Legalább még egyre van szükségünk – mondta Raanu, és hangjába belelopózott a könyörgés. – Majd valamit becsúsztatok a zsebedbe.
Metus bólintott.
- Jól van. És akkor megszervezhetem azt az Ackar-Strakk mérkőzést? Az után, ami a fogadóban történt, szerintem egy rakás vulcanusi Agori szeretné Strakkot veszíteni látni.
- Rendben.
- Akkor megteszem, amit tudok. – Metus felmászott a járművére. – Még valami – ha találok neked valakit, próbáld nem megöletni ilyen hamar, főleg ne ilyen MODERÁLVA! módon, jó?
Mielőtt Raanu válaszolhatott volna, Metus már úton is volt, ki a faluból.
Nem messze tőle Ackar is nézte, ahogy az edző távozik. Metusnak munkája volt, akár az összes többi Agorinak, de Ackar már így is túlságosan sok kezdőt látott, akit beerőszakoltak az arénába, csak azért, hogy egy erősebb és tapasztaltabb ellenfél lekaszabolja. Ezek nagy része – vagy talán egésze – a Raanuhoz hasonló faluvezérek által gyakorolt nyomás eredménye volt. Ám Metusnak is jobban oda kellene figyelnie a harcosaira.
Talán Kiinának igaza van, gondolta. Talán magunkon kívül senki sem vigyáz már a Glatorianokra.
Kitekintett a sivatag felé. Bolygatta az elképzelés, miszerint a Csontvadászok végleg elmentek, csak úgy. A falu védelmei, meglehet, hatékonyak voltak, ám a Csontvadászok még nem is találkoztak a legveszedelmesebbel. Nem vallott Ferora, hogy elveszítse a hidegvérét.
Mégsem látták őket sehol. Felkért néhány Agorit, hogy őrködjenek a kanyon fölött, de semmi. Ennek ellenére még mindig haragudott Raanura, amiért ilyen könnyelműen elküldte a többieket. Tudta, hogy ez hiba, még ha minden jel arra is utalt, hogy a veszély már elmúlt.
A nap a végéhez ért. Mikor az éj leszállt, az Agorik meggyújtották a fáklyákat, hogy a Voroxot távol tartsák a falutól. Ackar további őröket küldött, hogy kutassák át a sivatagot gyanús jelek után. Ő maga sem számított semmi szemhunyásra. Ha bármi is történik, ő felkészült akar lenni.
Csöndes volt az éj. Az Agorik suttogva beszélgettek egymással. Volt valami a sötétben, ami miatt úgy érezték, csöndben kell maradniuk. Ösztönös érzés volt, mintha úgy gondolták volna, a túl nagy zaj kicsalogatja a sötétségből az ott megbúvó szörnyeket.
Ha a Kyry nevet viselő vulcanusi Agorit megkérdik, ős azzal felel, nem hisz a félelemben. Azt sem hitte, hogy három fáklyát sorban kioltani Vorox támadást jelent, vagy hogy egy bogárbolyra lépni egy évnyi balszerencsét von maga után. Az ilyesfajta babonákat a falusiak egy része betartotta, de ő nem. Az efféle félelmek visszatartják az Agorit, túl félénkké teszik őket ahhoz, hogy kimerészkedjenek a falvukból és felfedezzék a világot. Minden kereskedőre és vándorra jutott hat további falubéli, aki sosem hagyta el települése határait. Az ilyen élet nem volt neki való. Ő már felfedezte világa egy részét, és úgy tervezte, tovább fogja folytatni.
Azonban e pillanatban az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a nyugatra fekvő Futóhomok Tengert. Ez olyan volt, mint bámulni a rozsdásodó fémet. Noha volt a térségben pár biztonságosan járható út, a terület nagy része mégis futóhomok volt, amely a sziklaparipákat is pillanatok alatt elnyeli. Még a Vorox sem merészkedett ide.
Egy hang hallatszott az éjszakában, mely olyan lágy volt, hogy azt gondolta, képzelődik. A fémnek ütődő fém hangja volt. Kyry megdermedt, feszítetten hallgatózott. Talán csak a falu zajai visszhangoztak.
Most már semmit sem hallott, csak a homokon susogó szelet. Vagy talán ez nem is a szél? Úgy hangzott, mint egy sziszegés. Valami sivatagi kígyó merészkedett volna közel a faluhoz a fáklyák melegére? Nem, ez ahhoz túl halk volt.
Kyry felnézett a mellette égő fáklyára. A fénye három méteres körben megvilágította a területet, de ugyanakkor nem is látta tőle, ami azon kívül volt a sivatagban. Ha kioltja, a szemei talán alkalmazkodnak a sötéthez, s így észreveheti, ha valami mozog odakint. Másfelől ha egy Vorox bujkál valahol, abban a pillanatban támadásba lendülne, hogy a tűz kialszik.
Most egy újabb hangra lett figyelmes, mely hangosabb volt az előbbieknél. Kyry felszökkent, és azonnal kioltotta a fáklyát.
Egy Thornax kilövő megtöltését neszelte meg.
Csontvadászok! A szó valósággal kirobbant a fejében. Megfordult, hogy figyelmeztesse a falut.
Egy erős kéz szorult rá a szájára. Kyryt elgáncsolták, és feldobták egy sziklaparipa hátára. Egyetlen ütéssel eszméletlen volt.
A Csontvadászok felsorakoztak, és egy sorban álltak Vulcanus és a Futóhomok Tenger között. Mind éhesek és fáradtak voltak, de ez nem számított. Csak a falu volt a fontos, és a pusztítás, amit végezni fognak benne.
Fero kiélvezte a pillanatot. Az előző nap addig várt, míg megbizonyosodott róla, hogy nem követik őket. Aztán kiadta a parancsot, hogy távolodjanak el a magasabban fekvő sivatagtól, és délre, a Futóhomok Tenger felé vegyék az irányt. A parancs még saját Vadászait is meghökkentette. Átszelték a Tajun és Vulcanus közt húzódó pusztaságot, távol maradva az ismert kereskedő utaktól. Amikor elérték a kiszámíthatatlan Tengert, még néhány mérföldet megtettek, mielőtt ismét északra kanyarodtak volna. Olyan irányból fognak rárontani Vulcanusra, amire senki sem számított.
- Támadás! – kiáltotta Fero.
A Csontvadászok úgy csaptak le Vulcanusra, akár egy homokvihar. Az Agorik kiözönlöttek menedékeikből, hogy a lovasok ott helyben lekaszabolják vagy összetiporják őket. Ackar a falu központjába rontott, ahol meglátta Ferót, amint az a kezében lévő fáklyával egy Agori kunyhót lobbant lángra. A Glatorian haraggal telt bömböléssel előrerohant, s egy erőteljes csapással lelökte a Csontvadászt sziklaparipájáról.
Fero keményen csapódott a földbe. Ackar máris mozgásba lendült, hogy végezzen vele, ám a Csontvadász arrébbgördült, és a lábára szökkent.
- Nézz körbe, Glatorian! – mondta, ahogy a faluban tomboló káosz felé intett. – Percek kérdése, és a falu nem lesz más, csak por és hamu. Azt hittétek, ha köveket hajigáltok, elzavarhattok? Legközelebb már okosabbak lesztek…
A közelben három Agorinak sikerült kitaszítani nyergéből egy Csontvadászt, de már túl késő volt. A Csontvadászok az egész faluban dúltak, felkapták, amit tudtak, és minden ellenállást összezúztak. A jelenet mintha egy rémálomból, vagy még rosszabb, egy emlékből szökött volna meg.
- Már láttad ezt korábban – mondta Fero. – És a régmúlt harcai során részese is voltál. Hány falut láttál megsemmisülni? Ám én megengedhetem magamnak a könyörületet. Azt akarom, hogy egész Bara Magna tudja, mi történt itt. Szállj nyeregbe, Ackar, és add tovább a mesét, ahová csak mész!
Ackar körbenézett. Adja tovább a mesét? A kudarc, a halál, egy elveszett falu meséjét, csak hogy növelje holmi vérengző Csontvadász csürhe dicsőségét?
- Soha – válaszolt Ackar. – Az egyetlen mese, amit ma este írnak, a te halálodról fog szólni.
Fero a magasba emelte kardját.
- A bajtársaid elmentek. Az Agorijaid mind elmenekültek vagy halottak. Vége van, Ackar. Egyedül maradtál.
A Csontvadász felemelte pengéjét, hogy végzetes csapást mérjen vele. Egy szempillantás, és a kard ezernyi apró fémszilánkra robbant. Fero felordított, és a fölre vetette az immár használhatatlan fegyvert.
- Hát még nem tudod? A Glatorianok kitartanak egymás mellett.
Fero és Ackar mindketten megfordultak ennek hallatán. Kiina volt az, kezében Thornax vetővel, oldalán pedig Gresh, Gelu, Strakk, Vastus és Tarix álltak.
- Mert ha mi nem, akkor ki fog? – Kiina az őt két oldalról szegélyező harcosok mindegyikére vetett egy-egy pillantást. Majd vészjósló mosollyal az arcán visszafordult Fero felé. – Ne kíméljük őket.
A hat Glatorian aztán lóháton berontott a faluba, meglepetésszerűen támadva a Csontvadászokra. Fero felkapaszkodott és felült sziklaparipájára, s közben ordibált a banditáinak, hogy verődjenek egybe. Tarix odalovagolt Ackarhoz, a vulcanusi Glatorian homokcserkésze kíséretében. Ackar nem vesztegetett időt, és felszállt a bestiára.
- Nem hagyhattam, hogy Kiináé legyen minden élvezet – mondta Tarix. – Vastust nem volt könnyű rábeszélni, de még ő sem mondhat nemet, ha Csontvadász zúzásról van szó.
- És most már heten vagyunk – felelt Ackar. – Vadásszunk a vadászokra!
Kyry a homokban magához tért. A az őt körülvevő sikoltások és Thornax robbanások hallatán felemelte a fejét. Az eléje táruló látványt soha többé nem felejti el.
Hét Glatorian ádáz harcot vívott legalább háromszor annyi Csontvadásszal. Kardok villantak, bárdok röpködtek, és lőfegyverek tüzeltek, miként a két fél életre-halálra küzdött. A falu pereménél Kiina felfogott két Csontvadász kardot a szigonyával, visszalökte őket, majd egyetlen lendítéssel mindkét ellenfelét lerepítette a sziklaparipáikról. A két állat sziszegve, állkapcsukat csattogtatva megindult a nő felé. Ez volt életük utolsó mozzanata.
Nem messze onnét, Gresh háttal állt a falnak, s a Vadászok csak közeledtek felé. A pajzsával igyekezett hárítani csapásaikat, ám Kyry tudta, egy ütésnek muszáj lesz előbb vagy utóbb célba találnia. Az egyik Csontvadász kiszúrt egy lehetőséget, és támadásba lendült, ám félúton megdermedt, és összerogyott. Ahogy a földre puffant, Kyry látta, hogy Vastus áll mögötte, kezében bénító mérges lándzsájával.
- Négy egy ellen? Azt hittem, ennél jobbra oktattalak – mondta Vastus Greshnek. – Nem fair küzdelem, ha hatnál kevesebben vannak.
- Megpróbálom észben tartani – felelt Gresh mosolyogva, miközben belegázolt a maradék Csontvadászok tömegébe.
Gelu és Strakk egymásnak háttal verte le a Csontvadászok hullámait. Gelu a válla fölött átpillantva észrevette, hogy Strakk épp az egyik elesett ellenfelét fosztja ki.
- Nem tudnál várni azzal, míg vége van a harcnak? – csattant fel.
- Akkorra már minden jó cuccnak hűlt helye – válaszolt Strakk, közben hárítva az egyik Csontvadász kardját a bárdjával. – Az Agorik gyorsak, és enyveskezűek.
- Reménytelen eset vagy – így Gelu.
- Tudom – felelt Strakk. – Ez a legjobb tulajdonságom.
A falu közepén Ackar szembeszállt Feróval. Kiegyenlített mérkőzés folyt köztük, de Fero már látta, hogy Ackar ereje lassacskán elszáll.
- Rég vissza kellett volna vonulnod – mondta a Csontvadász gúnyos hangon. – A kardodat letéve, Malummal együtt róhatnád a pusztaságot. Neki van igaza: elbújik a sivatagban, és reménykedik, hogy a vihar áthalad fölötte.
- Ti Csontvadászok nem egy vihar vagytok, Fero. Gyenge fuvallat legfeljebb.
Ackar meglendítette kardját. Fero a kilövőjével hárított.
- Te meg a Glatorianjaid talán megnyeritek ezt a harcot, de ez lesz az utolsó, amit vívsz, Ackar. Mindketten tudjuk, hogy elvénülték. Miért nem adod meg magad?
- Kötnek a szabályok – vigyorgott Ackar. – Az ostoba állatok vagy Csontvadászok fölötti győzelemért nem fizetnek.
Fero acsarogva tüzelt a lövőjével. Ackar megpróbált kitérni, de a Thornax eltalálta a jobbkarját, és rést ütött a páncélján. Fero máris célra tartott a következő lövéshez.
Egy durva kiáltás azonban elterelte a Csontvadászok vezérének figyelmét. Balra tekintett, s szemtanúja volt, amint Kiina szigonyának köszönhetően utolsó embere is elesik. Most már ő volt, aki egyedül maradt.
Fero nem úgy maradt életben a pusztákon ennyi időn át, hogy ostoba volt. Visszahátrált Ackartól, és megragadta sziklaparipája gyeplőjét. Egy szemvillanás alatt rajta is termett, majd így szólt:
- A Csontvadászok olyanok, mint homokszemek a sivatagban – a szél, ha el is fúj néhányat, mindig lesz több, ami a helyükre áll. Még találkozunk, Ackar.
A Glatorian megpróbálta megállítani, de fáradtsága meg sérült karjának fájdalma lelassította. Fero kilovagolt a faluból, és eltűnt a sötétben.
- Rendben vagy? – mondta Kiina, miközben leugrott homoki cserkészéről.
- Megvagyok – felelt Ackar. – De Fero elmenekült.
- Nem fog messzire jutni – így Gelu. – Majd az egyikünk összefut vele, és befejezi, amit elkezdtél.
Raanu is odasietett. Megsérült, de nem tűnt súlyosnak. Parancsszavakat kiáltott pár Agorinak, hogy intézkedjenek a komolyabban sérültek felől. Aztán megfordult, és felnézett Kiinára.
- Miért jöttetek vissza? – kérdezte.
- Úgy gondoltuk, hogy a Csontvadászok is vissza fognak – válaszolt a lány. – És mivel nem hagytad, hogy a faluban várjuk meg őket, nos, úgy döntöttük, odakint várunk.
Raanu ünnepélyesen bólintott.
- Megmentettetek bennünket. Nagyszerű dolgot vittetek véghez Vulcanusért.
Kiina megrázta a fejét.
- Te nem érted. Először azért jöttünk, hogy segítsünk megvédeni a falut. – Majd Ackar felé legyintett. – Most azért, hogy őt védjük.
Kyry épp e pillanatban botladozott be a faluba. Ámuldozva és büszkeséggel telten nézett az összegyűlt Glatorianokra. A falvát kár érte, népe megsérült… de a kár rendbe hozható, és a sebek meggyógyíthatók. A fájdalmat egy idő után elfeledik.
Ám ezt a győzelmet sohasem, erre esküt tett. Elhagyja a falut, és elterjeszti a mesét. Amíg van Agori Bara Magnán, ő gondoskodik róla, hogy tudják, mi történt Vulcanusban. És akkor majd lehet, hogy már nemcsak felbérelhető fegyverekként fognak a Glatorianokra tekinteni. Hanem hősökként tisztelik őket.
UTÓSZÓ
Metus szekerével a sivatag homokját szelte, és még mindig azon csodálkozott, amit hallott. Biztosra vette, hogy a Csontvadászok elpusztítják Vulcanust, és lakóit megölik. Hogy egy kis csapatnyi Glatorian hogyan volt képes megfékezni a fosztogató bandát, és megmenteni a falut, arról fogalma sem volt. Ám a vulcanusi Agori, akibe belefutott – egy Kyry nevű ifjonc –, azt bizonygatta, hogy így történt.
Néhány dolog változott a Vulcanusban történtek óta, néhány nem. A Csontvadászokat durván szétmarcangolták, és a támadásaik ritkábbak lettek. Senki sem kételkedett abban, hogy még mindig odakinn voltak a sivatagban, bosszút forralva. Gelu úgy gyanította, hogyha egy újabb falut rohannak le, akkor nagyobb létszámban teszik, nehogy megismétlődjön a vulcanusi eset. A Glatorianok remélték, jó sokáig fog tartani, mire összegyűjtenek egy akkora haderőt.
A Skralltól persze továbbra is tartani kellett. Atero eleste óta nem indítottak jelentősebb támadást, de mindenki tudta, hogy ez csak idő kérdése. Kisebb Skrall csapatok rengetegszer fosztogattak, legfőbbképp, hogy erőforrásokat és Glatorianokat raboljanak el. Azt azonban senki sem tudta, hogy az elhurcolt harcosokkal mit kezdtek.
A sok harcos elvesztése rosszat jelentett a falvaknak, Metusnak ellenben szerencsét hozott. Nagyobb szükség volt újak felvételére, ami azt jelentette, hogy minden kiképzett harcolóért nagyobb árat kérhetett. Elvégre nem akadt Glatorian minden kő alatt, bár időnként könnyedén bele lehet botlani valakibe, aki nagy reményekkel kecsegtet – csak tudni kell, hová nézzen az ember.
Metus figyelmét felkeltette egy fényvillanás az égbolton. Először azt hitte, csak egy hullócsillag. Nem, ahhoz túl fényes volt. Talán valamifajta meteor? A titokzatos tárgy a sivatag homokja felé tartott, nem messzire Vulcanustól.
Egy pillanatra elhessegette a gondolatot. Végtére is neki semmi köze hozzá. Ám akkor az ösztöne – ugyanaz az ösztön, amelynek annyi meg annyi elképesztő sikert köszönhetett – megsúgott neki valamit, mégpedig azt, hogy nézze meg közelebbről is. Lehet, hogy nem csak holmi űrből érkezett kőről van szó.
Mekkora ennek az esélye? mondta magában, ahogy bekanyarodott a lehetséges becsapódási hely felé. A fejét rázta, és önmagán nevetett. Mi járt az eszében? Tényleg azt hiszi, hogy Bara Magna gondjaira majd csak úgy az égből fog lepottyanni a megoldás?
A ragyogó tárgy leviharzott a mennyekből, és Bara Magna homokjába csapódott, hosszú árkot ásva a megperzselt talajban. A fehéren izzó felszínű, füstölgő dolog csak a becsapódástól több méterre állt meg.
Ha lett volna valaki a közelben, bizonyosan egyfajta maszknak vélte volna. A színe arany volt, és meglehetősen szépen festett, annak ellenére, hogy mi mindenen ment keresztül hirtelen fölbecsapódása előtt.
Bara Magna lakói valószínűleg egy olyan tárgyat láttak volna benne, amit vízért vagy más értékes erőforrásért elcserélhetnek. Még ha a díszessége is az egyetlen tulajdonsága, valaki biztosan szívesen felakasztaná a kunyhója falára. Talán beolvasztva még szerszám vagy fegyver is lehet belőle.
Ám az egyetlen élőlények a színen sivatagi bogarak egy apró serege volt. Egyedül annak a reménye csábította ide őket, hogy valami ehetőt találnak. Ha nem járnak szerencsével, megfordulnak, és otthagyják a tárgyat, ahol hevert. Idővel betemeti a homok, és jelenléte hamar feledésbe merül.
Ám ha az megtörténne, úgy Bara Magnán senki sem tudná, hogy megmentőjük ténylegesen az égből hullott le…
