Írta SPIRIT
A levegő megtelt a sikolyokkal, miképp a matorán és Rahi egyként rohant fedezéket keresve. Minden valahányadik másodpercben újabb és újabb lény hullott a földre, zöldszínű háló foglyaként, s a Visorak nem szüntette a rohamot. Norik rémülten nézte végig, ahogy a mérges pókok elfogják többi öt Rahagát, Keetongut és Dume Turagát, aztán mutálják őket. Mikor már semmi más nem maradt állva, a monstrumi ízeltlábúak feléje fordultak…
Norik hangosan zihálva ébredt fel, szívfénye hevesen villódzott. Miután rájött, hogy csak álom volt az egész, megpróbált visszaaludni, de hiába. Végül felkelt, és átvállalta Bomongától a strázsaságot. Mivel a városban még mindig nem volt áram, tüzet kellett rakni a Kolosszeum páholyán – ott, ahol Keetongu, Dume Turaga és a hat Rahaga az elmúlt ötszáz évet töltötte, és ahol a város Rahijait gyógyítgatták és küldték vissza otthonukba, s ahol alkalmasint javításokat is végeztek. A púpos, vörös alak leült a tűz mellé, és pálcájával szította, miközben elmerengett a rémálmán.
- Biztosak lehetünk benne, hogy a horda tényleg megszűnt? – kérdezte magától hangosan. – Nem, hisz Vakama feloszlatta, és a vezetőik is halottak – bizonygatott néhány perc elteltével. – Minden ittlévő biztonságban van már.
Én erre nem vennék mérget, gondolta a Norik mögötti árnyakban megbúvó sötét alak. Ahogy a teremtmény aktiválta rejtőzködő képességét, és visszaosont az Archívumbéli otthonába, megengedett magának egy rövid nevetést. Se a Visorakra, se arra, hogy biztonságban vagytok.
Metru Nui örökösen elsötétedett egének megnyíltak kapui, ahogy egy rajnyi Visorak felkúszott a partvonalon. A víz patakokban csörgedezett le a hátukról, és összekeveredett a szájukból csöpögő veszélyes méreggel; akárhová is érkeznek meg a Visorakok, a látványt soha senki nem tudja elfelejteni. Ez a csapat réges-rég különvált a hordától, de most végre elérték célpontjukat. Önjelölt vezérük, egy Keelerak, értetlenül nézett végig a város részlegesen összedűlt épületein: tiszták voltak, egy zöld szál se borította őket. Szeme sarkából megpillantott egy apró mozdulatot, és ösztönösen hálót lőtt felé. Hangos vonítással egy Kavinika esett a földre, és azon küszködött, hogy kiszabaduljon. A Keelerak odamászott hozzá, csáprágóit belemélyesztette a kutyaszerű Rahiba, majd belepumpálta mutáló mérgét.
Talán, gondolta a zöld Visorak, miközben áldozata vonaglani kezdett, ahogy a mutáció hatalmába kerítette, csak korán jöttünk. Azzal megparancsolta bandájának, hogy terjeszkedjen szét a városon, és mutáljon mindent, amit csak lát.
Keetongu sietve szökkent fel, majd morogva a Kolosszeum külső páholya felé szaladt. Norik felkelt a tűz mellől, hogy megkérdezze, mi a baj, de mielőtt megtett volna két lépést, az óriási, sárga Rahi hangosan bömbölt, felugrott a legközelebbi épületre, és elviharzott a városon keresztül. A döbbenettől csak egy pillanatig ledermedt Norik gyorsan felébresztette a többi Rahagát és Dumét, majd beszámolt nekik Keetongu eltűnéséről.
- Csak úgy elment? – kérdezte Bomonga kétkedve.
- Nem… egyvalamit mondott, mielőtt leugrott az erkélyről… - felelt Norik tétovázóan.
- Mégpedig… - mondta Iruini türelmetlenül.
- Visorak – válaszolt komoran Norik.
- Nos, ez esetben jobb, ha teszünk róla, hogy legyen még város, ahová Vakamáék visszatérhetnek – így Dume Turaga, ahogy kézbekapott egy koronglövőt, szemeiben lángoló elszántsággal.
A Lakozó néven ismert Sötét Vadász besettenkedett a Kolosszeum árnyai közé, és figyelte, miképp a hét kis alak távozik. Szemeit eltakarva az imént eleredt esőtől, megjegyezte az irányukat, majd a nyomukba eredt.
Ha tényleg olyan bölcsek, mint amilyennek az Árnyékos tartja őket, pontosan tudják, hol találják meg az ő drága Keetongujukat, gondolta. És ha megtalálták, én elküldhetem a tökéletes jelentést a mesteremnek. Lakozó gyorsított a tempóján. Muszáj, hogy ott legyek a teljes harc alatt – nem akarom megfosztani az Árnyékost annak az ismeretétől, hogy milyen, amikor egy Rahaga meghal, nemde bár?
Mindössze pár percnyi járás után máris látni lehetett Keetongut, ahogy előrébb egyszerre húsz Visorak támadását igyekezett elhárítani, de az is látszott, hogy már fárad. Egy Keelerak kiszórta a Turagát meg a hat Rahagát, és odaszaladt hozzájuk, de azonnal megállt, mihelyst Dume egy méregeltávolító korongot lőtt a talajra a lábai elé, és, noha nem lépett működésbe az ereje, az útburkolat egy jó nagy darabját elmozdította a helyéről.
- Még egy lépés, szörnyeteg, és megmutatom neked, milyen érzés, ha téged mutálnak – figyelmeztette, miközben betöltött egy véletlenszerű újraalkotás erejű korongot a kilövőjébe. A Keelerak azt színlelte, fontolóra veszi a javaslatot, de inkább kilőtte saját lövedékét, mely alig tévesztette el a vörös Turagát.
Keetongu nagy robajjal a földre zúgott, képtelen volt folytatni a harcot. A testén mászkáló tizenöt Visorak gyorsan lekúszott róla, és új ellenségekhez igyekezett.
- Állj! – kiáltott Gaaki. – A horda nincs többé! Már szabadok vagytok! – A Keelerak rá se hederített, és elkezdett sziszegni, nyilvánvalóan támadási parancsokat. Miképp mindkét oldalról cikázni kezdtek a Rhotukák, Lakozó besurrant egy sötét mellékutcába, hogy biztonságból figyelhesse a küzdelmet.
A Keelerak ekkor kilőtt egy Rhotukát Pouks lábaihoz, de ő képes volt idejében elugrani előle. Mikor földet ért, Duméval egymás szemébe néztek, s mindketten bólintottak. A barna Rahaga egy lasszós Rhotukát lőtt, és behúzta vele a zöld pókot a kisebb kráterbe, amit Dume kreált. Azonban mikor a Rhotuka energiája elapadt, Dume aktiválta Nemes Kiriljét, és a Visorak egyik lába körül összezárta a járdán lévő lyukat. Aztán, tartva magát a szavához, meglőtte egy véletlenszerűen átváltoztató koronggal, mitől a Keelerak egy tövises pacává alakult át, lábak vagy száj nélkül.
Vezérüktől megfosztva nem tartott soká, míg a többi Visorakot is legyőzték. Pálcája segítségével Kualus összehívta a sziget utolsó jégdenevér raját, hogy elterelje a pókok figyelmét, míg a többi Rahaga és Dume talpra segítette Keetongut. Teljes erőben és bosszúvágytól hajtva, Keetongu kinyitotta a nemrég megjavított fedelet a mellkasán, ahol Rhotuka lövőjét tárolta, és kilőtt egy tizenöt Visorak erejével bíró energiakereket a csoportra, amely tizet közülük szétterített a kövezeten. A maradék felé pajzsával hadonászott, amíg a Rahagák Rhotukáikkal elfogták őket.
Ahogy az utolsó Visorak is a földre esett Norik egyik hálós Rhotukájának köszönhetően, Lakozó el sem hitte azt a jelenetet, amely az imént lejátszódott előtte. A Rahaga, a Turaga meg Keetongu valahogy képesek voltak győzni, ráadásul könnyedén. Miközben a rejtőzködő Sötét Vadász visszatért az otthonába az Archívumban, még mindig nem tudta feldolgozni a harc kimenetelét. Egyfelől a város még mindig lakott volt, de másfelől a Makuta Testvérisége újfent kudarcot vallott Metru Nui elfoglalásában, s így a Sötét Vadászok később könnyebben megtehetik. Végül úgy döntött, az utóbbi gondolat sokkal kecsegtetőbb volt, mivel Metru Nui lakosait előbb vagy utóbb leigázzák, és ő hajlandó volt kivárni.
A levegő ismét megtelt a sikolyokkal, de ezúttal nem a Visorakok miatt. A matorán, Toa és Turaga mind fedezéket kerestek, ahogy házak robbantak szét, és a mindent megtámadó, erőteljes lények rohantak át a városon. Az egész zárzavar és rombolás szívében egy gonosz arc nevetett mániákusan – az Árnyékos arca.
Akár az elmúlt éjszakán, Norik hevesen zihálva és vadul villódzó szívfénnyel kelt fel. Iruini, aki a tüzet őrizte, incselkedő tekintettel nézett felé.
- Minden rendben van, testvér?
- Igen – válaszolt Norik megkönnyebbült hangon. – Csak álmodtam.
Most még talán, gondolta Lakozó, és kikapcsolta rémálmokat előidéző erejét, aztán rejtőzködve visszatért az árnyékok közé.
