Sivatagi veszély

Írta Greg Farshtey

Mata Nui Toát egy különös világba küldték. Vajon veszedelmes vadakra vagy új barátokra lel?

Mata Nui egy sivatagban állt. Nem tudta, hogy került ide. Még abban sem volt biztos, hol volt. Csak azt tudta, hogy távol volt otthonától. Hajdan egy teljes univerzum ura volt ő. De mindent, amit szeretett, elrabolta tőle egy gonosztevő. Megfosztván erejétől, képtelen volt megmenteni népét. A gonosz kitaszította Mata Nuit saját világából az ittenibe. Veszélyesnek tűnt itt. Már rá is támadt valamiféle vadállat. Sikerült levernie, de eltűnődött azon, milyen teremtmények bújhatnak még meg a homok alatt.

Mata Nui meghallotta, hogy közeledik valaki. Megfordult, és egy apró alakra lett figyelmes, aki egy járművet vezetett. Mata Nui elámult azon, hogy a gépezet egyáltalán képes volt mozogni. Úgy festett, mint amit különböző járművek alkatrészeiből szegecseltek össze. Mivel nem tudhatta, hogy ebben a világban ki a barát és ki az ellenség, feltartotta a kardját.

- Mi dologban jársz? – kérdezte a jövevény.

- Csak egy utazó vagyok – felelt Mata Nui. – A legközelebbi várost keresem.

Az idegen felnevetett.

- Akkor el is kezdhetsz ásni. Itt Bara Magnán nem egy város romjaira bukkanhatsz.

Mata Nui csak bámulta őt egy ideig. Ekkor az idegen ismét kacagni kezdett.

- Ez egy tréfa – mondta. – Nos, a kérdésedre felelve, a legközelebbi falu Vulcanus. Arra van dolgom, ha gondolod, elviszlek. Egyébként Metus vagyok.

Mata Nui bemászott a járgányba.

- Köszönöm az ajánlatot. A nevem… Mata Nui Toa.

Metus ránézett az utasára.

- Érdekes egy név.

A páros hosszú ideig robogott a homokdűnéken keresztül. Időről időre Mata Nui épületeket vett észre a távolban. Félig a homokba süllyedtek. Úgy néztek ki, amint amik évszázadok óta elhagyatottak.

Metus hirtelen megállította a gépet, és előremutatott. Mata Nui mozgást látott a homokban. Óceáni hullámnak tűnt, de a közelben nem volt víz.

- Ajaj – szólalt meg Metus.

- Mi az? – kérdezte Mata Nui.

- Az igazi neve igen hosszú – válaszolt Metus. – Mire sikerül kimondanod, már be is kebelezett. Így egyszerűen csak homokdenevéreknek hívjuk őket.

Metus kanyarodott a járművel, aztán folytatták a száguldást a homokbuckákon. Mata Nui hátratekintett, és látta, hogy a mozgó homok követi őket. Egyre közelebb és közelebb ért. Végül a homok kilövellt felfelé.

- Vigyázz! – kiáltott Metus. – Ránk támadt!

Mata Nui kapaszkodott, ahogy Metus egy éles kanyart vett be a géppel. Most már látta a homokdenevért. Óriási, bőrszárnyú kígyónak festett, és majdnem 5 méter hosszú volt. A lény egyenesen felfelé szökkent a levegőbe, és most a két utazó felé zuhant. Belecsapódott a járműbe. Mata Nui és Metus kiesetek, és a homokban értek földet.

Mata Nui megragadta a kardját, és felkészült a csatára. Biztosra vette, hogy a lény rájuk fog támadni így, hogy a talajon vannak. Ehelyett az állat azonban visszamerült a homokba, és eltűnt.

Metus már felállt, és a járművet igyekezett visszagörgetni a talpára, mielőtt a denevér visszatért volna. Mata Nui segített neki, de nem tudta levenni a szemét arról a helyről, ahonnan a szörnyeteg eltűnt.

- Hová ment? – tűnődött.

- Itt nincs. És ez a lényeg – így Metus, miközben visszamászott a sofőrülésbe. – Szállj be!

- Túl késő! – mondta Mata Nui, a talajra mutatva.

Az ismét mozgott, és a hullámok egyenest feléjük tartottak. Mata Nui megragadta Metust, és épp azelőtt húzta ki, mielőtt a homokdenevér ismét felrepült és beleütközött a járműbe.

- Futás! – kiabált Metus.

Mata Nui ezt jó tervnek vélte. Futásnak eredt. Egy hátulról hallatszó visítás megfordulásra késztette. A homokdenevér egyenesen feléje repült!

Mielőtt a lény megmarkolhatta volna, Mata Nui a földre bukott. A denevér átrepült fölötte, és belevetette magát a dűnékbe, ismét elveszvén a föld alatt.

Metus visszafordult, és talpra segítette Mata Nuit.

- Ott van néhány barlang – mondta Metus. – Talán azokban elbújhatunk… hacsak nincs bennük valami még rosszabb.

Mata Nui előrenézett. A barlangok legalább egy mérföldnyire voltak tőlük. Nem érnék el őket.

- Kénytelenek leszünk harcolni vele – mondta. – Tartsd a szemed a talajon. Talán kiszúrhatjuk a lényt, mielőtt újabb támadást indítana. Amikor feljön, próbáld leütni a maszkját.

- Mi? – mondta Metus, értetlenül. – A maszkját? Milyen maszkját?

- Ahonnan én jövök, a vadállatok maszkokat viseltek, amelyek rossz dolgokra késztették őket – magyarázta el Mata Nui. – De ha leütötték a maszkjukat, az állátok ismét békéssé váltak.

Metus elkezdett futni a barlangok irányába. Közben a homokot kutatta a lény nyomai után.

- Mifelénk a szörnyek nem viselnek maszkot… se kalapot, se nadrágot, se semmi mást. És azért esznek meg, mert éhesek, te meg a közelükben vagy. Érted?

Mata Nui a homlokát ráncolta. Metusnak igaza volt. Muszáj észben tartania, hogy ez nem az otthona, és itt a dolgok másképp működnek. Ha ezt elfelejti, megsérülhet, vagy akár még annál is rosszabb.

A homokdenevér tőlük balra kirobbant a homokból. Metus a barlangok felé sietett. Mata Nui kardjával a kezében állt, várta a lény támadását.

Nem kellett sokáig várnia. A denevér visított, és feléje bukott. Az utolsó pillanatban Mata Nui félreugrott, és meglendítette kardját. A penge a denevér szárnyát érte, de nem sértette meg. Az állatnak újfent nyoma veszett a homokban.

Mata Nui lenézett a homokra, aztán a kardjára.

- Metus, ennek semmi értelme! – mondta.

- Még szép, hogy nincs – kiáltott vissza Metus. – Ha felfal egy nagy, szárnyas kígyó, annak általában nincs is.

- Nem, úgy értem… sokkal nagyobb és erősebb nálunk – mondta Mata Nui. – Úgyhogy miért merül be mindig a homokba, hogy elbújjon? Ugyan mitől félhet?

- Hogy lekési a vacsorát? – mondta Metus. – Honnan kéne tudnom?

- Gondolkozz! – felelt Mata Nui. – Mi van errefelé? Homok… sziklák… levegő…

A homokdenevér Mata Nui közvetlen közelében tört ki a talajból, hátralökve őt. Miképp feléje zuhant, Mata Nui felemelte a kardját, hogy megvédje magát. A napfény megcsillant a pengén. Az állat hirtelen elfordult. Aztán visszamerült a homok alá.

- Napfény! – kiabált Mata Nui, és felugrott. – A napfényt nem szereti!

- Öcsém, akkor ő is jó helyet választott lakóhelynek – így Metus.

- A következőt fogjuk tenni – mondta Mata Nui. Elmagyarázta Metusnak a tervét. A falusi egyfolytában a fejét rázta, mintha Mata Nui megőrült volna.

A homok ismét mozogni kezdett. Ezúttal a helyett, hogy elfutottak volna, Metus és Mata Nui odaszaladtak, ahonnan a homokdenevér elő fog jönni. A lény felszökkent a talajból. Az égbe repült, aztán Metus irányába bukott.

Miközben a denevér a föld felé tartott, Mata Nui nekifutott. Felugrott, és megragadta az állatot, kibillentvén az egyensúlyából. A denevér könnyedén levetette Mata Nuit.

Metus felkiáltott, és közvetlen a homokdenevér elé futott. Mikor az nem figyelt rá, egy maréknyi homokkal megdobta. A lény utána repült. Metus olyan gyorsan szaladt, ahogy csak tudott, de a denevér gyorsabb volt nála.

- Mata Nui! – kiáltott Metus. – Ez is a terved része? Mert ha igen, nekem nem tetszik!

A homokdenevér váratlanul megfordult. Füst kezdett terjengeni a szárnyából. Egyik irányba repült, de látta, hogy Mata Nui elállja az útját. A másik irányba repült, de ott meg Metus volt. Most már az egész teste füstölt.

A lény megkísérelt még egyszer a homokba bújni. Ez alkalommal Mata Nui kitért előle, és elengedte. Egy szempillantás alatt eltűnt a dűnék közt.

- Várj egy kicsit! – mondta Metus. – Elengedted!

Mata Nui megindult a járművük felé.

- Nem kellett ártanunk neki – mondta Mata Nui halkan. – Csak arra kellett megtanítanunk, hogy a világ, amelybe látogatott, a felszín feletti világ, veszélyes számára. Ezt még nekem is meg kell tanulnom.

Metus még mindig nem tudta pontosan, ki is ez a különös idegen, vagy hogy mit keresett itt. De valami azt súgta neki, jobb lesz, ha közel marad ehhez a "Mata Nui"-hoz.

Talán még valami értékeset is tanulhatok - gondolta Metus -, valami nagyon is értékeset.